Egy rejtélyes magyar festő Párizsban

„Nem fauvista, nem kubista, nem expresszionista, nem szürrealista, nem absztrakt. Művészete nem különböző stílusok ügyes keveredése, még csak nem is különféle eszközök és ellentmondásos elvek mesterséges szintézise, sokkal inkább a szenzitív gondolkodás és finom érzékenység gyümölcse, amely a képzelet segítségével tartja magától távol a szörnyűséget… Festményei azokkal a haraggal és görcsökkel teli időkben születtek, amikor egy kimerült és félelmetes világ romjain a remény elkezdte építeni az aranykor szuverén rendjét” – írta Szóbel Géza a II. világháború utáni első, 1947-es párizsi kiállításának bevezetőjében Frank Elgar.

Az, hogy az elismert művészettörténész, műkritikus, akit olyan művészek szakértőjeként tartottak számon, mint Cézanne, Picasso vagy Braque, folyamatosan figyelemmel kísérte és véleményezte Szóbel munkásságát, jól mutatja, hogy a Komáromban született, majd 1934-ben Párizsba emigrált festő korának elismert és felkapott művésze volt. De vajon Magyarországon miért nem hallottunk róla eddig szinte semmit? A szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban 2025. november 9-ig látogatható első hazai múzeumi kiállításának apropóján ennek is utánajártunk.

Tárt karokkal fogadta Párizs

Rosszkor, rossz helyen. Különösen igaz ez az 1905. december 6-án született Szóbel Gézára, aki gyermekkorát és fiatal festőéveit abban a Komáromban töltötte, amelyet a trianoni határok egyszerűen kettévágtak. Az addig pezsgő kulturális és művészeti életű város ezt követően minden értelemben nehéz helyzetbe került, így a Harmos Károly festőművész tanítványaként szárnyait bontogató Szóbel Géza is Budapestre ment szerencsét próbálni.

Bár a Magyar Képzőművészeti Főiskolára fiatal kora miatt nem vették fel, tanulmányait az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület művészeti szabadiskolájában folytatta, ahol Fényes Adolf lett a mestere. Miközben Kassán és Komáromban is kiállított, a húszas évek második felében tanulmányútra indult. Járt Olaszországban, Bécsben, Berlinben és Párizsban, majd 1930-ban beiratkozott az orosz bevándorlók által alapított prágai Ukrán Akadémiára, hogy aztán 1934-ben végleg Párizsba költözzön. A francia főváros tart karokkal fogadta, kapcsolatba került a kubistákkal, a szürrealistákkal, illetve az École de Paris alkotóival, megismerkedett Le Corbusier-vel, Aragonnal, Lucien Hervével és Chagall-lal, egyéni és csoportos kiállításokon szerepelt, festményeiért nemzetközi gyűjtők álltak sorba.

Csakhogy közbeszólt a II. világháború, Szóbel pedig a párizsi csehszlovák hadtesttel Londonba ment, ahol megbízásra háborúellenes propagandaplakátokat, grafikákat készített, melyekből nagy sikerű kiállításokat is szervezett. A háború után visszatért Párizsba, majd ellátogatott Magyarországra is, hogy családját megkeresse. Komáromi házukban azonban idegeneket talált, szüleit és testvéreit a fasiszták meggyilkolták. Ezután vette fel a francia állampolgárságot, és soha többet nem jött haza. 1963-ban Párizs peremén, Boulogne-ban szívrohamot kapott, és meghalt. 58 éves volt.

Szétszóródott életmű

Jóllehet Szóbel Géza életében abszolút sikeres volt, hiszen a legjobb galériák, köztük a párizsi Galerie de France vagy a Galerie Blumenthal mutatták be műveit, ám váratlan halálával – a második École de Paris sok emigráns művészéhez hasonlóan – művészete szinte teljesen feledésbe merült. Képeit felesége hagyatéki árveréseken áron alul értékesítette, szanaszét szóródtak, így Szóbel, aki egyszerre volt magyar, csehszlovák, francia és zsidó, egyik hazájában sem kapta meg a neki járó elismerést. A műkereskedelem csupán évtizedekkel halála után figyelt fel rá, hazánkban pedig Makláry Kálmán műgyűjtő, a Kálmán Makláry Fine Arts Galéria tulajdonosa mutatta be először alkotásait.

– Amikor az 1990-es évek végén Párizsban éltem, az ebédszüneteket mindennap az Hôtel Drouot árverésein töltöttem. Itt figyeltem fel egy különleges festményre, amelynek sajátos képi világa azonnal megfogott. Ez volt Szóbeltől a Szerelmesek, amelyet 40 000 forintnak megfelelő frankért meg is vásároltam – meséli Makláry Kálmán, aki innentől már tudatosan kereste, mikor bukkan fel Szóbel Géza neve valamelyik aukciósújságban. – Életéről azonban nagyon sokáig szinte semmilyen információt sem találtam. Amikor aztán már sikerült annyi képét megszereznem, hogy 2012-ben, Magyarországon először egy kiállítást rendezhettem az alkotásaiból, megkeresett a családja. Azóta is tartom velük a kapcsolatot, most is eljöttek Szentendrére a tárlat megnyitójára, hogy velünk együtt ünnepeljék a művész első múzeumi bemutatkozását Magyarországon.

Játék a színekkel

A Ferenczy Múzeumi Centrum és a Kálmán Makláry Fine Arts Galéria közös kiállítása – melynek Makláry Kálmán mellett Szabó Noémi művészettörténész a kurátora – közel húsz, Makláry Kálmán gyűjteményéből válogatott alkotáson keresztül mutatja be a 120 éve született Szóbel Géza életművét.

– Ez a tárlat egyszerre meghívás a felfedezésre és a gondolkodásra. Arra, hogy újraírjuk a magyar és az európai művészettörténet hiányos fejezeteit, és hogy rácsodálkozzunk egy olyan művészre, aki bár több hazához is kötődött, igazából a világpolgár látásmódját képviselte – mondta a kiállítást megnyitó beszédében Krasznai Réka, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria főmuzeológusa.

Jóllehet Szóbel 1930-as évek előtti korszakából csak nagyon kevés képet, főként figurális portrét ismerünk, a szülővárosában, Komáromban 1932-ben rendezett önálló kiállításának kritikája már egy avantgárd művészről árulkodik: „csak festeni akar, színeket és formákat komponál, túl a fényképezőgép látásán […]. Ezért formátlanok alakjai s ezért kerülik a színek természetes visszaadását képei.” A Párizsba költözés aztán új irányt szabott művészetének, ahol egy cseh festőművész barátjával, Fédor Löweinsteinnel leginkább a lazúrfestés technikájának újraélesztésével foglalkozott.

– Fatáblákra felvitt szemcsés, érzéki felületei freskóhatást keltenek, a visszadörzsölt újabb és újabb rétegek sajátos vibrálással, belső tűzzel töltik meg a képeit. Festményein a színekkel játszik, ezért azok olykor gótikus üvegablakokra, máskor a bizánci mozaikok vagy zománcok kifinomult minőségére emlékeztetnek – mutat Makláry Kálmán Szóbel olyan, az 1940-es évek környékén készült munkáira, mint a Harlekin zenészek, a Szerelmesek vagy a Nők a konyhában.

Az 1950-es években készített Szóbel-képeken ugyan még felfedezhetők a figurák, de művészete ettől kezdve egyre inkább a geometrikus absztrakció felé hajlott. Aztán 1961-ben, hosszú évek hallgatását követően – miként az olyan mesterek, mint Van Gogh, Cézanne vagy Braque – egy hirtelen irányváltással teljesen új festői világgal tért vissza a párizsi művészeti életbe. Szakított nemcsak a lazúrtechnikával, de az addig megszokott kompozíciós eljárásaival is, hatalmas, többnyire fehér színű vásznain a látvány helyett ekkor már a jelenségek mélyére koncentrált.

1963 nyarán még nyitva volt kiállítása a Galerie Blumenthalban, amikor életműve hirtelen halálával végleg lezárult.

Bár Szóbel Géza munkásságáról átfogó, a teljes életművet bemutató elemzés a mai napig nem készült, az idén megkezdődött kutatásokkal és a Ferenczy Múzeumi Centrum kiállításával talán ismét egy lépéssel közelebb vagyunk ahhoz, hogy Szóbel Géza neve visszakerüljön az őt megillető helyre a magyar képzőművészet történetében.