Hirdetés

Ezerszáztizenkét évvel ezelőtt, 907 június 4. és 7. között egy sor ütközet zajlott Pozsony közelében, a Duna két partján, sőt magán a Dunán is. A pozsonyi csata néven elhíresült esemény sokáig kevés figyelmet keltett a történészek körében, míg aztán lassan elfogadottá vált a felismerés, hogy a magyar történelem egyik sorsfordító háborújának kell tekintenünk. Ekkor dőlt el, hogy egyáltalán megalakulhat a szuverén magyar állam.

A csata konkrét előzményeit jól ismerjük, tudjuk, hogy a Frank Birodalom keleti fele belső hatalmi viszonyainak megváltozása volt a kiváltó ok. Miután a magyarokkal jó viszonyt ápoló Arnulf keleti frank király meghalt, és a magyarok Berengár itáliai király (maga is frank nemes) szövetségesei lettek, Arnulf utóda, Gyermek Lajos, valójában a nevében uralkodó Hatto mainzi érsek szembefordult a magyarokkal, a meghívására tárgyalni jött Kurszán magyar vezért és teljes kíséretét legyilkoltatta, majd megindult a magyarok ellen. Tudjuk az eredményt is: a két oszlopban és hajókkal a Dunán támadó germán sereg gyakorlatilag megsemmisült.

Ám a csata jóval többről is szólt. Az addigra Európa nagy részét meghódító germánságnak a Kárpát-medence irányába történő terjeszkedése több mint fél évezredre megállt. De korántsem végleg. A történelem egyik legsikeresebb népének, a germánnak ugyanis egyfajta belső programja a kiterjedésre törekvés, gazdasági, kulturális és időről időre katonai eszközökkel – e tulajdonságával persze nincs egyedül a népek között.

A folyamat az V. század végén kezdődött, és megszakításokkal azóta is tart. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ez nem minősítés, csupán a tények megállapítása. Továbbá fontos azt is tisztázni, mit értünk germánok alatt. Ehhez elegendő rápillantanunk a Frank Birodalom térképére Nagy Károly idejéből, a IX. század legvégéről. Pontosan azt a területet látjuk, amelyet ma mag-Európaként ismerünk. Ha hozzávesszük Skandinávia germánjait, megértjük, milyen történelmi alapokra épült fel az Európai Unió. Tudjuk persze, hogy a franciák, noha még a nép neve is egy germán törzstől, a frankoktól származik, magukban hordozzák az ellatinosodott kelták kulturális örökségét is, a nyelvük újlatin, tradícióikban sok a római örökség, egészében mégis a Frank Birodalom örökösei. Valójában még az angolszász britek sem állnak mindettől távol, hiszen nemcsak a germán szászok, hanem az elfranciásodott germán normannok is formálták ezt a népet.

Pokol Béla alkotmányjogász nemrég mandátumbecslést adott közre a közelgő európai parlamenti választásokról abból a szempontból, hogy az általa föderalistának/integristának, valamint tagállambarátnak nevezett pártok várhatóan hogyan szerepelnek. Úgy becsüli, hogy például Németországban csupán 18 tagállampárti képviselő áll majd szemben 78 integristával. Azt gondolhatnánk, hogy eszerint a németek a nemzetek feletti Európát támogatják. Maguk a németek így is látják saját magukat. A valóság ezzel szemben az, hogy a németek, bővebben a Nagy Károly birodalmának kulturális-szellemi örökségét hordozó népek az ő Európájukba szeretnék integrálni a többi népeket. Arra törekednek, hogy a többi népek az ő frank birodalmi gyökerű identitásukban oldódjanak fel.

Ez a belső késztetés hajtotta mindig is a németséget, bővebb kitekintésben a germán–francia kultúra népeit. Nem kerülhetjük meg a párhuzamot a náci Németországgal sem. Bár annak fel­emelkedésében sok más tényező is szerepet játszott, köztük a bosszúvágy az első világháborút lezáró rossz békéért, a világválság, a szociáldarwinizmus téves ideológiája, a marxi szocializmus hamis vágyképe, nacionalizmus, agresszív antiszemitizmus – de az egésznek a mélyén a germán kiterjeszkedés belső késztetése munkált.

A másik oldalról viszont azt sem tagadhatjuk el, hogy mindaz, ami a második világháború után Nagy Károly egykori birodalmának helyén felépült, az nagyszerűnek bizonyult. Nyugat-Európa a jólét, szabadság és biztonság világa lett. És ha egy ilyen nép akar kiterjeszkedni, saját jólétének, szabadságának és biztonságának kiterjesztését ígérve, annak nehéz ellenállni. Különösen, hogy a kiterjeszkedés már nem katonákkal történik, hanem tőkével, eszmékkel és árukkal. Mi sem természetesebb, mint hogy a magyarság örömmel csatlakozott jogi értelemben is az úgynevezett mag-Európához.

Csakhogy a XXI. századra kiderült, hogy Nyugat-Európa, nem kis részben a második világháború tragikus következményeinek ellenhatásaként, végzetesen meggyengítette önmagát. Először is szabadságeszméje olyan ideológiai rendszerré állt össze, amely lehetetlenné tette, hogy hatékonyan fellépjen saját válságával, a gyermektelenségével szemben. Ebben odáig jutott, hogy ellenvetés nélkül tudomásul vette, amikor egy hivatalban lévő miniszter nácizmusnak minősítette a demográfiai válságra válaszul megalkotott magyar családtámogatási programot. Hogy a bajt tetézzék, Nyugat-Európa politikusai és véleményvezérei – a nagy iparvállalatok munkaerőigényeitől korántsem függetlenül – erkölcsi szabállyá tették a legújabb kori népvándorlással ide érkező idegen népek befogadását.

Nagy Károly birodalmának örökösei ezzel az önpusztítás felé vezető útra léptek. A rövid távú, nyers tőkeérdekekkel megtámogatott eszme diadalt aratni látszik a józan ész felett. A kiterjeszkedés késztetésének erejéből azonban ez semmit sem von le. Nagy Károly germán–francia népe továbbra is fennhatósága alatt szeretné tudni a környező népeket – ha a földjüket nem lehet, hát legalább a lelküket. Nem új birodalom épül tehát, hanem a régi bukkan fel új és új alakban, hogy újabb hódításokra induljon a mag-Európa pereme felé.

Ami minket, magyarokat illet, szemlátomást új pozsonyi csata megvívására kényszerülünk. Nem katonákkal kell hadakoznunk, hanem az ideológiai kiterjeszkedésnek kell ellentartanunk. Tiszteltjük és becsüljük a germán–francia népek teljesítményét, továbbra is értéknek tekintjük az uniót, remekül érezzük magunkat a közös Európában, de az alárendelt periféria szerepét, amelynek mibenlétéről a Habsburg-ház, a német Ausztria uralma alatt bőséges tapasztalatokat szereztünk, nem fogadhatjuk el.

Nekünk itt, Európa keleti felén szükségünk van a németekre, de szerencsére, ha más nagyságrenddel is, a németeknek is szükségük van ránk. Szóval, a cél nem egymás legyőzése, hanem az egymás közötti határok kijelölése. 907-ben képesek voltunk e határokat világosan kijelölni. Most is sikerülnie kell.