A kommunista diktatúra lezáratlanságát, a valódi rendszerváltás elmaradását mi sem bizonyítja jobban, mint az újra és újra lebukó egykori besúgók, ügynökök. Köztiszteletben álló emberekről derül ki, hogy önként vagy kényszerből jelentettek a diktatúra belső elhárításának, másokat ártatlanul vádolnak meg ezzel, s ha bizonyítják is tisztaságukat, a gyanú árnyéka onnantól mindörökre rájuk vetül. A megzsarolt emberek nem szabadultak meg 1990-ben, a szégyen vagy az érdek ma is fogva tartja őket. Nem tudni, hányan vannak, nem ismerjük őket, mint ahogy azokat sem, akikről – MSZMP-tagok lévén – nem készült nyilvántartás, noha szintén besúgtak. Aki lesz olyan bátor, hogy nyilvánosságra hozza a besúgók neveit, de a zsarolókét is, nagy lépést tesz majd a valódi szabadság felé. „Szabad nép tesz csuda dolgokat” – írta Berzsenyi Dániel. A fogott emberek a múlt nehezékei, s amíg e ballaszttól nem szabadulunk meg, nem foghatunk neki a jövő építésének, nem tehetünk csuda dolgokat.

A kommunista diktatúra hordaléka hömpölyög mindennapjainkban. Sorra buknak le eddig rettegő, netán zsarolt helyzetükbe beletanult, azt a maguk javára fordító emberek, akikről kiderül, hogy a kádári belső elhárítás besúgói voltak. Számos közismert személy lepleződött le az elmúlt években. Olyan a maguk szakterületén bálványozott emberek semmisültek meg erkölcsileg másodpercek alatt, mint Novák Dezső, Szepesi György, Molnár Gál Péter és így tovább.

Szabó István Oscar-díjas filmrendező esete csak egy a sok közül, s az ügy főszereplője igazából nem ő, hanem az a rendszer, amely zsarolással besúgásra kényszerítette az elnyomottakat, lealjasította önnön áldozatait. Az ügy azonban modellértékű, ezért érdemes megvizsgálni a reakciókat.

„Hálás vagyok a sorsnak, és utólag büszke lehetek a történtekre. Életem legbátrabb, legvakmerőbb cselekedete volt az állambiztonsági munka. Hiszen ezzel mentettük meg egyik évfolyamtársunkat az 1956-os forradalom után a leleplezéstől és a biztos akasztástól” – reagált először Szabó István a Népszabadságban, miután a balliberális Élet és Irodalom hetilap január 27-i számában Gervai András Egy ügynök azonosítása című írásában leleplezte a Mefisztó rendezőjét, s nyilvánosságra hozta, hogy Képesi fedőnéven jelentett a kommunista diktatúra belső elhárításának. E magabiztos kijelentést Szabó azonban két nap múlva módosította, s a Magyar Televízió A szólás szabadsága című műsorában január 29-én már ezt állította: „Én magamat védtem. (…) Én lényegében nem csináltam olyan filmet, amiben ezt a történetet valamilyen módon nem mondtam volna el.” Sőt, a rendező ellentámadásba ment át: „Ez teljesen egyértelmű, hogy engem meg akarnak ölni, mert az összes hírügynökségnek szétkürtölték.”

Akár szánhatnánk is az erkölcsileg megnyomorított művészt, csakhogy nem mondott semmit az Élet és Irodalomban nyilvánosságra hozott jelentéseiről, amelyekben bizony terhelő információkat közölt egyesekről. S legfőképpen azt nem tette meg Szabó István, amit joggal várhat tőle a közvélemény. Nem követte meg a besúgottakat. Ez az a pont, ahol a jeles alkotónak kijáró tisztelet szertefoszlik, s még a pórázra kötött szolga iránti szánalmat is felváltja az undor. Mert Szabó István a leleplezéssel tulajdonképpen megszabadult, azaz megszabadulhatott volna múltjától, de az áldozatok megkövetése nélkül ez nem megy.

A közismerten baloldali elkötelezettségű Szabó Istvánt számosan azonnal a védelmükbe vették. „Egy alkotót csak és kizárólag a műveiből lehet és szabad megítélni, csak a műveiben létezik” – írta például Kamondi Zoltán filmrendező (Nyílt levél az Egy ügynök azonosítása című cikk szerzőjének, Népszabadság, 2006. január 30.). Ez az állítás azonban sántít, mert senki nem védte meg ugyanezen logika alapján mondjuk a beszervezését 1993-ban nyíltan feltáró Csurka Istvánt, és azokat sem, akik nem voltak besúgók, de akiknek művészi vagy egyéb teljesítményét a balliberális média visszamenőleg leértékelte csak azért, mert nyíltan vállalták jobboldali elkötelezettségüket. A Szabó István védelmében írtak tehát a politikai hasznosság alapján megfogalmazott farizeuskodásnak tekinthetők. A filmrendező mellett kiálló aláírók névsora különben is beszédes. A balliberális véleményformálók krémje rántott bőszen kardot Mefisztó védelmében. Ott találjuk Andrassew Ivánt, Albert Györgyit, Ascher Tamást, Bauer Tamást, Eörsi Mátyást, Farkasházy Tivadart, Gerő Andrást, Göncz Árpádot, Gönczöl Katalint, Jancsó Miklóst, Juszt Lászlót, Kéri Lászlót, Koncz Zsuzsát, Léderer Pált, Mihancsik Zsófiát, Orosz Józsefet, Petschnig Mária Zitát, Presser Gábort, Szászi Júliát, Szurdi Miklóst, Wisinger Istvánt. Csupa, egy alomból való megmondóember.

A Szabó István védelmében megnyilatkozók szerint tehát a művei minősítik a rendezőt, nem az, hogy tizenkilenc évesen, zsarolással besúgónak szervezték be. Ám arról nem esik szó, hogy ezek a művészileg valóban nagyszerű filmek éppen azért születhettek meg és azért kaphattak hátszelet, mert a rendezőjük megadta az árát, míg azok körül, akik nem voltak hajlandók lealjasodni, elfogyott a levegő.

Természetesen emberileg érthető, ha az 1956 utáni vérgőzös megtorlás idején egy tizenkilenc éves fiatalember, szinte még gyerek, zsarolás hatására aláírja a beszervezési nyilatkozatot. Szabó István az aláírás pillanatában áldozat volt. De bűnös lett, amikor terhelő információkat közölt a diktatúra terrorgépezetével és bűnös most is, amikor emiatt nem szégyenkezik, nem kér bocsánatot, hanem megmagyarázza a gyalázatot.

Így vélekedik az ugyancsak balliberális Kenedi János történész is a Magyar Hírlap január 30-i számában: „Ha saját lelkiismeretére hallgatva Szabó István mindössze anynyit mond 1990-ben, hogy »a saját bőrömet védtem 1957-ben, besúgottjaimtól bocsánatot kérek«, akkor megőrizhette volna emberi méltóságát. Hűséges maradhatott volna barátai – Gyöngyössy Imre és Gábor Pál – emlékéhez. Így azonban idősebb barátait taszította a mostani hazudozás örvényébe, maga után rántva saját szavahihetőségét is.”

A szerecsenmosdatás hatására a legkülönbözőbb ügyekben írt „petíciókat” tartalmazó www.petitiononline.com internetes oldalon az alábbi, maró gúnnyal megfogalmazott fiktív nyílt levél jelent meg:

„Alulírott független értelmiségiek, független gondolkodók, független művészek és független függetlenek, kinyilvánítjuk, hogy szeretjük, tiszteljük, istenítjük P.-t. P. annak a redves korszaknak az áldozata, amely mindannyiunkkal kibánt. Hiszen vajon ki nem nyalt akkoriban? Melyikünk nem lihegett a koncért, s ha úgy adódott, hát igen, a hatalmasok lábához kucorodva? Vajon ki nem tekerte ki itt-ott felebarátai nyakát? Hát lehet felróni bármelyikünknek, hogy egy-két rongyos évtizeddel előbb jutott katedrához, kiadóhoz, külföldi úthoz, megrendeléshez, mint azok, akiket felnyomott? Azt mondják azok, akiknek semmi sem drága, hogy P. összevissza hazudik. De hát nem az az érdekes, hogy P. most mit mond. P.-be most belerúgtak, nagyot kapott, emberi roncsot csináltak belőle azok, akik (tudjuk, kik vezetik a tollukat!) saját előremenetelük érdekében bárkit bemocskolnak. Nem véletlenül teszik ezt a kampány kellős közepén, a filmfesztivál előestéjén, Mozart születésnapján, a jégzajlás hajnalán! Ezzel ártanak filmművészetünknek, az egész országnak, az Emberiségnek és Jégtörő Mátyásnak. P. viszont igazi Ember. P. mélyen érző Ember, akinek legbelső érzeményeihez egyikünk se tud eljutni, felérni. Nem tudhatjuk, mit érez most, amikor ezt mondja, és mit érzett tegnap, amikor az ellenkezőjét mondta. P. egész életművével igazolta azt, hogy ő maga a megtestesült Humánum, tehát teljesen mindegy, hogy mit mond most, hogy mit csinált akkor, vagy hogy mit csinált vagy mondott egyáltalán bármikor. Kit érdekel a homályba vesző régmúlt? Kinek használ, ha felmelegítjük a régi sebeket, az elfeledett sérelmeket? Ahogyan a költő mondja: »Ki a bűnös, ne kérdjük!« P. a miénk, mindannyiunké, az egész Emberiségé, és nem hagyjuk, hogy báncsák!”

Valóban. Nem volt mindenki besúgó. És kétségtelenül vádolják az egész kommunista rendszert a megnyomorítottak, az alkoholizmusba, neurózisba, testi-lelki nyavalyákba, öngyilkosságba hajszolt „kipányvázott lelkek”. Gondoljunk csak Latinovits Zoltánra, akiről a már említett Molnár Gál Péter jelentgetett gyalázatos dolgokat, de említhetjük a magyar filmművészet talán legnagyobbját, a fiatalon elhunyt Huszárik Zoltánt. Ő is, Latinovits is – a színész egyik előadóestjének címével élve – az „izgága Jézusok” egyike volt. És az izgága Jézusokat a Kajafások rendre megfeszíttetik a Pilátusokkal, míg a hatalom lábához kucorodók hallgatnak, félrenéznek, netán segédkeznek a szegek beverésében. De olyanok is voltak, mint Bódy Gábor, akik kényszerből aláírtak, ám nem tudtak gyalázatban élni. A ragyogó tehetségű Bódy Gábor fiatalon öngyilkos lett. Az ő emlékük vádlón él a jelenben a múlt minden förtelmével együtt. Volt választás, még Bódy Gábornak is.

A múlt, mint a rétestészta, egyre nyúlik. Átível a jelenen és beleterpeszkedik a jövőbe. Az Élet és Irodalom február 3-i számában Kézdi-Kovács Zsolt filmrendező, Szabó István egykori évfolyamtársa beismerte, hogy őt is beszervezte a diktatúra titkosszolgálata, Léva Béla fedőnéven írt jelentéseket az osztálytársairól, miután Szabó Istvánnal és egy másik diáktársukkal, a már elhunyt Kardos Ferenccel együtt 1957-ben letartóztatták és megfenyegették. A balliberális hetilap ugyanezen számában Ungváry Krisztián történész Paskai László bíborost leplezi le. Ungváry arról számol be, hogy Paskai 1972 és 1974 között Tanár fedőnéven jelentéseket írt a titkosszolgálatnak. A történész ugyanakkor megjegyzi, hogy a bíboros jelentéseiben mindenkiről előnyös információkat adott. Tartótisztje, Keresztury György nehezményezte is, hogy ezek a beszámolók használhatatlanok. „Paskainak mint hálózati személynek a története arra bizonyíték, hogy különösebb lealjasodás nélkül is lehetett valaki hálózati személy” – vélekedik a dokumentumok alapján Ungváry.

Ahány besúgó, annyi szokás, szűrhetjük le a tanulságot. Ide illik Szilágyi Domokos néhány sora: „Ki tiltja meg, hogy fákat olts, / dolgozz, ölelj s az űrbe szállj!? / Ki tiltja meg, s ki kényszerít, / hogy féreg légy, ha nem muszáj!?”

Tény ugyanakkor, hogy Paskai a diktatúra idején nyilvános megszólalásaiban nem volt ilyen visszafogott. 1987-ben például a Rákosi-rendszer „kompromisszumra törekvését” emlegetve elítélőleg szólt Mindszenty József bíboros-hercegprímás „rugalmatlanságáról”. Pedig abban az időben már nem volt kötelező ilyen kijelentéseket tenni. Akkor már nem kényszerítették, és nem volt muszáj…

Az elmúlt hetek leleplezései azt bizonyítják, hogy az ügynökjárvány addig nem ér véget, amíg a hálózat minden tagjának nevét nem ismerhetjük meg. Addig bármikor újabb bálvány omolhat össze. A neveket, a beszervezőkkel, a tartótisztekkel és a jelentéseket felhasználókkal együtt nyilvánosságra kell hozni, hogy a múlt egyszer és mindenkorra véget érjen. Hiszen akit egyszer megzsaroltak, az mindörökre zsarolható marad, egészen addig, amíg a nyilvánosság, a beismerés következtében meg nem szabadul terhétől. S akit egyszer zsarolással gazemberségre kényszerítettek, azzal mindaddig bűnt követtethetnek el, amíg fogható. Csillag Tibor írja Bűntudatom című versében: „Akit vallattak, ma is vallomást tesz”.