A francia médiának

Hölgyeim és Uraim!

Amikor a France-Soir elsőként közölte a Morgenavisen Jyllands-Posten nyomán azon karikatúrákat, amelyek egy milliárd muszlim haragját lobbantották fel, több francia lap „Voltaire, segíts!” segélykiáltást nyomtatott címlapjára, mert a France-Soir főszerkesztőjét kirúgták.

A muszlim közösség haragját az váltotta ki, hogy megsértették.

Mert a sajtószabadságnak a határa mások érzelmei megsértésénél húzódik.

Én meg – aki szerint a kettős mércének a történelem pöcegödrében van a helye – gúnyosan nevettem akkor, amikor önök Voltaire-t idézték.

Önöknek van képe Voltaire-t idézni? Utalva arra, hogy Voltaire akár életének árán is megvédte volna ellenfelének véleményét még akkor is, ha azzal egyáltalában nem ért egyet?

Ugyan, ugyan!

Vajon mikor kiáltottak önök korábban Voltaire-ért?

Például akkor, amikor a kameruni apától és bretoni anyától származó nagy humorista, Dieudonné M’Bala M’Bala 2003-ban a France 3 közszolgálati televízióban ultraortodox rabbinak öltözve felszólította a nézőket, hogy csatlakozzanak a „jók tengelyéhez”, „az amerikai-cionista” tengelyhez, majd „Heil Izrael!” felkiáltással hitleri üdvözlésre emelte karját? Azóta Dieudonné nemcsak tévékben, de kabarékban sem látható – sőt fizikailag is megtámadták.

Voltaire, segíts?

Az önök lapjai ekkor épp úgy nem tiltakoztak, mint akkor, amikor egy francia bíróság az iszlám vallásra áttért, volt kommunista filozófust, Roger Garaudyt ítélte el évekkel ezelőtt súlyos pénzbüntetésre Izraellel foglalkozó könyve miatt.

De akkor sem fohászkodtak Voltaire-hez, amikor nemrégiben a francia bíróság Israel Shamir két könyvét is betiltotta és vonta viszsza az összes, már terített példányt.

Voltaire országában, hölgyeim és uraim.

Ahol a bíróság az arab al-Manar televízió teljes európai sugárzását letiltotta „antiszemita műsorai” miatt. Vagyis azért, mert megsértett egy közösséget. Mint a Jyllands-Posten karikatúrái sértettek meg egy másik közösséget.

Ne „használják” Voltaire-t.

Gyurcsány Ferenc

miniszterelnök

Budapest

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Az MSZP országos választmányának ülésén ön arról beszélt, hogy mi a különbség a konzervatív és a szocialista út között.

Azt mondta, hogy Magyarországnak két út között kell választania: „az MSZP által képviselt, a szociális igazságot szolgáló és a neokonzervatív, a tőkeérdekeket szolgáló politika között. Az MSZP programja az építkezést és szociális igazságot, a fejlesztő államot, az állami keresletélénkítést kapcsolja össze, ezzel szemben a neokonzervatív, a kínálatélénkítő gazdaságpolitika alkalmas ugyan a gazdaságélénkítésre, de úgy, hogy annak haszna nem a közjót szolgálja, hanem az elszigetelt magánjót, a tőkeérdekeket, a társadalmi igazságosság szellemével szemben”. Majd így folytatta: „Nem egyszerűen négy évről beszélünk, arról beszélünk, hogy Magyarország a német keresztényszocialista, kereszténydemokrata európai hagyományokból, az 50-es, 60-as évek nagy európai újjáépítésének tanúságait levonva, (…) a New Deal hagyományaiból építkezik-e vagy a neokonzervativizmus hagyományaiból építkezik-e. (…) Az új világban újra kell fogalmazni az állam szerepét. Én ezt a szerepet erős köztársaságban, egy sikeres Magyarországban, csak a fejlesztésben látom”.

A fenti idézetek a Népszabadság internetes kiadása február 4-i számából valók.

Az idézettekkel, Miniszterelnök Úr, sok baj van. Nem csak az, hogy az az állapot és út, amit követendőnek leír, szöges ellentétben áll az önökkel együtt kormányzó SZDSZ filozófiájával, amely pontosan azt akarja, amitől ön elhatárolódott és aminek követésével a Fideszt vádolja. És nem csak az, hogy önök már egyszerre akartak és akarnak szocialisták lenni – máskülönben miért léptek volna képviselőik az Európai Parlament szocialista frakciójába? -, szociáldemokraták, melósvédők (ha Thürmerrel vitáznak), polgári és nemzeti párt (ha éppen lopni akarnak az ellenzék vezető pártjától), liberálisok (ha tetszelegni akarnak koalíciós partnerük előtt vagy tőlük szavazatot akarnak elszedni) – egyszóval minden.

De eddig egyet nem akartak. Nem akartak a neokonzervatívok ellenfelei lenni. Még kampányidőszakban, demagóg okokból sem.

Hogy miért nem? Azon egyszerű oknál fogva, hogy ön egyszerűen összekeverte a neokonzervatív fogalmat a neoliberálissal. Amit súlyosbít, hogy nem egyszerű és egyetlen alkalommal elkövetett nyelvbotlásról volt szó, hanem – mint a fenti idézet bizonyítja – az ön fejében uralkodó vagy keletkezett fogalmi zűrzavarról, hiszen a „neokonzervatív” szót több alkalommal mondta ki.

Márpedig, mélyen tisztelt Miniszterelnök Úr, a neoliberálissal ellentétben a neokonzervatív egy olyan „politikai állatfajta” (ezt természetesen a fogalom arisztoteleszi értelmében értem), amely kizárólag amerikai (az olyan politikai majmokat, mint a Political Capital/Hírszerző-féle Seres Lászlókat leszámítva) tenyészetű és érdeklődési területe szinte csak a külpolitika. E volt trockisták – majdnem kivétel nélkül Leo Strauss tanítványai – megingathatatlan hite szerint az emberi állapot a jó és a gonosz közötti választásban merül ki, és a politikai jellem igazi mércéje az, hogy az előbbit válasszuk az utóbbi katonai legyőzésére. Amelynek kitüntetett terepe a Közel-Kelet, ahol az egyetlen „jó” Izrael állama. A neokonzervatívok minden nemzetközi kérdést fekete-fehérben látnak, abszolút morális kategóriát alkalmazva. És imádatuk feltétlen tárgya az Egyesült Államok szuperhatalmi katonai ereje, miközben megvetik a diplomáciát.

E neokonzervatívok ideje 2001. szeptember 11-e után jött el, amikor számos tanácsadói pozíciójukból koordináltan vették rá az amerikai elnököt, hogy rohanja le Irakot és „demokratizálja a Közel-Keletet”, „szabad” választásokat kierőszakolva.

De nem akarom szaporítani a szót. Ha ön szerint ez a Fidesz és annak ez a vonala, akkor én Putyin elnök jobbkeze vagyok, amelyik elzárta a gázcsapot Ukrajnának. A párhuzam, miniszterelnök úr, a két marhaság egy szintre helyezésén nyugszik.

Cristopher Condon, Kester Eddy

A Financial Times budapesti tudósítói

IV. rész

Az egymilliárdos muzulmán világban hatalmas felháborodást okozott 12, Mohammed profétát gúnyoló karikatúra. Az egyik német lap által is utánnyomott gúnyrajzok ügyében Wolfgang Schauble belügyminiszter – írta egyebek között az önök lapja is – nem volt hajlandó bocsánatot kérni a sajtó nevében, mert „itt Európában a kormányoknak nincs mondanivalójuk azzal kapcsolatban, hogy melyik lap mit publikál”.

Schaublét az ön, Eddy úr, által vezetett, Budapesten akkreditált szervezet, a HIPA visszamenőleg meghazudtolta. Akkor uraim – és ön, Condon úr, e szervezet tagja -, amikor az Orbán-kormány idején Martonyi Jánoshoz intézett levelükben kifogásolták, hogy a Magyar Nemzet megjelentett egy olyan elemzést, amelyet egy diákcsoport (ó, micsoda fenyegetés!) készítetett a külföldi tudósítók Magyarországról írt tudósításairól, és ennek során negatív eredményekre is jutott. Mellékesen megjegyzem, hogy ebben az időben a világ sajtószabadságát osztályzó valamennyi nemzetközi sajtószervezet a magyar sajtót teljesen szabadnak ítélte, ellentétben egyes európai országok sajtójával. Vagyis vagy Schauble nem tudja, hogy miről beszél, vagy pedig önök nincsenek tisztában a szabad, demokratikus rendszerekben működő sajtó feladatával. Ez önmagában mély undort kelt. Az is, hogy önök, itteni tudósítók, akik bármit leírhatnak, bármit hazudhatnak, bármit támadhatnak, a kormányok szoknyája mögé akarnak bújni, ha önöket bírálják,

Volt akkor még itt egy kollégájuk, aki jellemzően nem lépett be az önök szervezetébe. Andreas Oplatka, aki oly korrekt módon tudósította Svájc vezető konzervatív lapját, a világszerte higgadtságáról és tárgyilagosságáról ismert Neue Zürcher Zeitungot. Ennek 2002. január 23-i számában azt írta, hogy „érthetetlen” a külföldi tudósítók reagálása a Kontroll-csoport (az említett diákcsoport) felmérésére. Majd hozzátette: „Főként olyan újságírók esetében nehéz ezt megérteni, akik minden esetben fenntartják maguknak a bírálat jogát, de ugyanakkor olyan érzékenyek, amikor őket bírálják.” Oplatka a cikkében egyébként – a kampányban durvuló hangot érzékeltetve – idézi az Élet és Irodalom című hetilapot, amelynek egy vezércikke a kormányt országvezető gengszterbandának nevezte és idézte Kende Péter könyvét, amely azt állította, hogy Orbán Viktor még attól sem riadna vissza, hogy Romániával vagy Szlovákiával határvitát provokáljon ki, majd így szükségállapotot rendeljen el, mert így tudna választások nélkül tovább kormányozni.

Ezt persze nekünk le kellett nyelnünk, mint ahogyan oly sok író és politikus külföldön hangoztatott véleményét ugyanerről, vagyis arról, hogy itt nem lesznek választások – ismételgették ezt 1994-ben és 1998-ban. El tudom képzelni, ha ugyanezt ma egy jobboldali véleményformáló hangoztatná külföldön a Gyurcsány-kormányról, akkor önök erről mint viccről számolnának be és érzékeltetnék, hogy a jobboldal futóbolondokból áll.

De önök ma hallgatnak. Mint ahogyan arról is hallgatnak, hogy itteni kedvenc, balliberális lapjaik lényegesen többször foglalkoznak Orbán Viktorral, az ellenzék legnagyobb pártjának vezetőjével – minden esetben negatív környezetben -, mint a miniszterelnökkel. Ilyen viszont Európában tényleg nincs. Legalábbis ott, ahol a sajtót szabadnak nevezik.

Csak egyetlen számszerű adat, amely a Magyar Nemzetben valószínűleg e levél megjelenésekor már napvilágot lát: 2005. november 1 és 2006. január 31-e között míg a Magyar Nemzet 1562 alkalommal említette Gyurcsány Ferenc nevét és 712-szer Orbán Viktorét, addig a magát kiegyensúlyozottnak hazudó Magyar Hírlapnak a keresője a jelzett három hónap alatt Magyarország miniszterelnökének a nevére csupán 288, míg Orbán Viktoréra 538 találatot ad.

Az önök haverjai.

Mondja, a Financial Times-nál Tony Blairt vagy a konzervatív ellenzék vezetőjét említik többször?

De ez, ugye, nem fogja önöket arra késztetni, hogy a tényt akár meg is említsék, ha bátorságot vennének legalább egyszer, és a 2002 utáni négy év alatti magyar sajtóviszonyokról tudósítanának. Ez a veszély persze a legtávolabbi horizonton sem sejlik fel.

Arról se tudósítsanak, hogy január végén baseballütővel szétverték a Fidesz irodáját Barcson. Nehogy!

Egy névtelen társuk viszont az önök és a Fidesz között a Magyarország mellékletük miatt kitört vitában azonnal tollat ragadott. A szintén brit és szintén globális Economist című hetilapról van szó. Ennek január 7-i számában még mindig – négy évvel az esemény után – kitért a „félelmetes” diákokra, a Kontroll-Csoportra. Azt írta e hitelességére oly kényes lap, hogy „A Fidesz – amely akkor hatalmon volt – tagadta, hogy bármi köze lenne a Kontroll Csoporthoz. Csakhogy sajátos módon, miután egy nyugati diplomata közölte a kormány szóvivőjével, hogy az ilyen viselkedést nem bátorítanak olyan országokban, amelyek csatlakozni akarnak az Európai Unióhoz, mindennek hirtelen vége szakadt. És a Magyar Nemzet azonnal 180 fokos fordulatot hajtott végre, számos dicsérő cikket publikált azokról, akik a Kontroll-csoport listáján szerepeltek”.

Nos, az Economist cikkét – a lap szokását követve – nem írták alá. Nyilván önök sikerrel perelnének a bíróság előtt, ha azt állítanám, hogy valamelyik haverjukat kérték meg a cikk írására. Így azután ilyeneket nem is állítok. Meg különben is, e lap olvasói ilyet önökről nem is feltételeznének.

De ha önök egy kicsit is férfiak, kössünk fogadást. Mégpedig azt, hogyha e dúsgazdag, világhírű globális lapnak eme állítása igaz és nem hogy számos, de egyetlen dicsérő cikket is fel tudnak mutatni, amely megjelent kollégáik bármelyikéről a Magyar Nemzetben, akkor önök engem hazug disznónak bélyegezhetnek. Fordított esetben pedig önmagukról mondják ki csupán azt, hogy „az Economistban kollégánk hazudott.”

De önökben még ennyi férfiasság sincs. A Magyarország mellékletüket pedig éppen olyannak tartom, mint önöket, magukat.