Márai szerint dühöngeni, haragudni szabad, megsértődni soha! Nos, a reprezentatív baloldal folytonfolyt megsértődik. Újabban azért van háp-háp, mert a jobboldal lekommunistázza és lehazaárulózza őket. Jogilag indokolt a fortyogásuk. Gyermekkori emlékem, hogy egy kecskeméti városi tisztviselőt azért ítélt el a bíróság, mert egy „manifeszt” hivatásos prostituáltat lekurvázott nyílt színen. Nos, a kommunista mibenlét ténykérdés, mint az előbbi cikkemben kifejtettem. Fölemlegetése, ismerve az elmúlt száz évet, valóban dehonesztáló.

Más a helyzet a hazaárulózással. Nem minden esetben olyan kézzelfogható, mint a kommunistaság, másfelől a magyar nyelv és a magyar ember is bizonyos értelemben elnéző árulóival szemben. Kolozsvári Grandpierre Emil mondta: a magyar ember halálos betegsége, hogy nincs veszélyérzete, s jóindulatúan kezeli ellenségeit.

Rákosi Viktor, a humorista, párbajvétségért a váci fegyházban ült nem sokkal az első világháború előtt. Többek között egy román pópával együtt. A vad nacionalista pap megmutatta Románia térképét, amelyen nemcsak Erdély, a Partium, a Bánság, hanem a Tiszántúl és a Duna-Tisza köze is Nagy-Románia része volt. Rákosiék hörögtek a röhögéstől, s nagyvonalúan fölajánlották a Dunántúlt is. Egyáltalán nem vették komolyan a fenyegető veszélyt néhány évvel Trianon előtt. Ami egyértelműen nulla veszélyérzetre vallott.

A magyar történelmi köztudat, a magyar történetírás nemhogy megbocsátott a nemzet árulóinak, hanem még utca-, tér-, intézményneveket is szentelt tiszteletükre.

Az árul, áruló, árulás szó már 1315-ös oklevélben előfordul, olyan értelemben, hogy valakit galádul elárulnak. A francia a kereskedelmi ügyletre azt mondja: vendre, debiter, a hazaárulóra: traitre, vagyis „traitre á sa patrie”. A „chien traitre” álnok, hamis, harapós kutya, tehát mindenképpen megbélyegző a szó. A németben a hazaáruló Landferrat. A kereskedelmi árulással kapcsolatban a verkaufen használatos.

Az elnézés, a megbocsátás, a bűnkisebbítés férge tehát benne rejtőzik gyönyörű nyelvünkben. A legtöbb nép könyörtelenül elítéli árulóit. Klasszikus példája ennek Petain marsall, aki első világháborús németverő hősként 1940-ben fegyverszünetet kötött a megszállókkal, mert az ellenállást – katonailag – kilátástalannak tartotta. És az is volt. Ezért nemzeti hősüket a franciák halálra ítélték, s ma is hazaárulóként tartják számon együttműködő pereputtyával együtt.

Mint vélekedjünk akkor mi Kádár Jánosról, aki nem fegyverszünetet kötött az oroszokkal, hanem behívta őket és együttműködött a magyar nép likvidálásában?

Micsoda volna a francia nép szemében a mai magyar baloldali vezetés, aki a nemzetáruló Kádár-rezsim által összeharácsolt hatalom és vagyon haszonélvezője minden tekintetben?

Persze nem a megbocsátás, vagy a megalkuvás mondatja velem, hogy más volna a helyzet, ha ezek visszavonulnának, befognák a szájukat, s nem ragaszkodnának a hatalomhoz. Élvezhetnék csöndben rablott vagyonukat, és hagynák a politikát másra.

Szókimondjuk. Aki bármiféle indokkal idegen hatalom hadseregét hívja segítségül saját népe, hazája legjobb fiai ellen, az a legaljasabb haza-, nép- és nemzetáruló. És ez Kádár János és politikai truppja. Aki ennek híve, akár ötven évvel később is, potenciális hazaáruló. Aki akár ötven-száz évvel később tényleges haszonélvezője ennek az árulásnak, és nem fordul szembe mindazokkal, akik ebbe a haszonélvező körbe tartoznak, úgyszintén eszmeileg hazaáruló. Vagyis Gyurcsány, Horn, Lendvai Ildikó és mindenki, aki a mai MSZP vezetését alkotja. Meg azok a szocialista parlamenti képviselők is, akik a zsozsóért némán gubbasztanak a parlamentben, s mindent megszavaznak, amit a nemzetárulókból álló kormány eléjük terjeszt. Talán még egy fokkal súlyosabban vétenek az Újhelyi István-féleségek, az ifjú politikai brigantik, akiknek más módjuk is lehetett volna az érvényesülésre, mint odaállni a hazaárulók táborába. Az SZDSZ-szel egyetemben.

Ennek az SZDSZ-MSZP politikai kotyvaléknak fő jellemzője, hogy úgy nemzetárulók, hogy mindig és mindenben idegen elnyomók érdekeit részesítik előnyben az ország érdekeivel szemben.