Egyszer már megtörtént, hogy antropológus lévén jelen sorok szerzője bátorkodott leírni, hogy a palesztinok és a zsidók közeli rokonságban állnak egymással, amit genetikai kutatások eredményei igazolnak, de erről nem sok szó esik. Rögvest bekerültem – név szerint – az „Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2002-2003-ban” című agyrémbe; Gadó János jegyezte a cikket. Éppen a gadófélék az okai annak, hogy a második világháború után több tudományágat igyekeztek még az emlékezetből is kitörölni, így a genetikát, a néplélektant, a pszichológiát, az antropológiát és másokat. Az csöppet sem zavarta a purifikátorokat, hogy eközben a szabad nyugati államokban óriási fejlődés következett be ezen tudományok terén. Így jó néhány évtizedes késést kellett behozni az említett tudományokat művelő kutatóknak. Igaz, közülük azok, akik tudományos karrierre vágytak, igyekeztek olyan területekkel foglalkozni, amelyek nem bántották senki érzékenységét. Így aztán maradtak a jámbor szlogenek, hogy „az egyik ember annyi, mint a másik, bár a bőre barna vagy fehér”.

A tudós szakemberek szinte kizárólag az egyén lelki sajátosságaival foglalkoznak, a különböző népekre jellemző közös sajátosságokkal nem. Nem mintha nem tudnának létezéséről, hiszen a második világháború előtt ez éppoly művelt szakterülete volt a pszichológiának, mint bármelyik másik. Ezt a tiltott tudományt néplélektannak nevezték. A népet alkotó egyének az együttélés során hatással vannak egymásra és a kialakult közös tulajdonság a nép nyelvében, vallásában, mítoszaiban, mondáiban, érzés- és cselekvésmódjában, szokásaiban, intézményeiben nyilvánul meg. Keletkezése visszavezethető ősi időkre, amikor az egyének néppé kovácsolódnak. Az említett megnyilvánulások igen állandóak szoktak lenni, mivel kialakulásukban az éghajlattól kezdve a talajig és a különböző foglalkozásokig, az őstörténeti érintkezésekig sok minden körülmény beleszól.

Ez a baj. Az őstörténet. Nem véletlen, hogy a magyarság őstörténetével már a monarchikus idők óta nem volt ajánlatos foglalkozni. A mindenkori hatalmat kiszolgáló „szakemberek” kitaláltak egy olyan őstörténetet, amelynek ötvöződési helye a volt Szovjetunió területére esett és a gyűjtögető, halászó, vadászó népek életmódjával volt azonos. Az elmélet szerint elődeink nem tartoztak a nagy kultúrával rendelkező népek közé, hanem sodródó, menekülő tömegként, hanyatt-homlok zúdultak be a Kárpát-medencébe. Csakhogy az államalapítás után olyan tettek következtek, amelyek nem vezethetők le egy írástudatlan, alacsony kultúrájú nép tulajdonságaiból. Írása volt a magyarságnak, nyelve egyedülállóan gazdagnak hatott Európában, gazdálkodása, viselete, zene- és táncvilága, egyistenhite máshova mutatott, mint amit kitaláltak számukra.

Komoly tudósok vették a fáradságot és kutatni kezdték a magyarság eredetét. Tények bizonyítják, hogy a belső-ázsiai hunok, avarok, ujgurok és egyéb török népek kultúrája és biológiai jellegzetességei mutatnak közeli rokonságot a magyarsággal. Röviden összefoglalva: a hunoktól a kunokig számítjuk a magyarságot, és ebből a Belső-Ázsiából származó népességből emeljük ki a 895-ben a Kárpát-medencébe nem céltalanul, hanem Attila birodalmát visszafoglalva érkező félmilliónyi honfoglalót, Árpád népét.

A fentiekből következik, hogy a magyar néplélek kialakulásánál fogva keleti elemeket is jócskán tartalmaz. A szomszéd népeknek ez feltehetően újdonság lehetett, és idő kellett hozzá, hogy megszokják. Az elmúlt több mint ezer év alatt a magyarság beintegrálódott Európába és a magyar nemzet sok esetben vezető szerepet töltött be (utóbbi a népnél magasabbrendű gyűjtőfogalom, benne foglaltatik a szellemi és történeti jellegzetesség is). A reneszánsz kultúra például Magyarországról terjedt át a nyugati országokra. Árpád-házi királyaink megbecsült személyiségek voltak Európában. István király volt az egyetlen, akinek pápa küldött koronát.

A kialakult kép egyáltalán nem negatív. Mégis, napjainkban számos elemzés készült a magyarság lelki alkatáról, arról a magatartásról, amely alapján már-már olybá tűnik, hogy nemzetünk az önfeladás felé halad. A társadalom pillére – a család – egyre inkább válságba kerül, a gyermekvállalási kedv csökken, fogy a magyarság lélekszáma, egymillió alkoholbeteg és ki tudja hány kábítószer-élvező a mámor látszatvilágába menekül, a válások száma egyre nő, a házasságkötések száma csökken, a felcsillanó remények (1956, 1990) hamar csalódásba fordultak, sokan az öngyilkosságot választják, mindehhez társul, hogy minden harmadik magyar a határainkon túl él. Az emberek többségének egyetlen célja az anyagi jólét megteremtése. A társadalmi tőke minden ereje a gazdaság fenntartására fordítódik. Mindeközben ellenségesek vagyunk egymással, a hajdan oly jellemző szolidaritás és együvétartozás érzése mintha kiveszett volna. A halandóság tekintetében élen járunk Európában, különösen a középkorú férfiakat tekintve, de már a nők is lassan felzárkóznak. Az átlagos életkor a magyarság körében messze elmarad attól, ami várható lenne. És mindezt békés megnyugvással, önsorsrontó élettel, a fölkínált lehetőségeket elhárítva viseljük.

Közismert, hogy az élővilágban ahhoz, hogy az egyedek fennmaradjanak, kell egy bizonyos agresszivitás. Pszichológusok véleménye szerint az embernek is szüksége van bizonyos mennyiségű agresszivitásra ahhoz, hogy ne tapossák el azok, akikbe a szükségesnél több támadókedv szorult. Ha napjaink magyarságát figyeljük, mintha nyoma sem lenne annak a természetes, védelmi célokat szolgáló agresszivitásnak, ami a normális élethez kell. Mintha elfáradt volna a nemzet és értelmetlennek látná a további küzdelmet, önként belenyugszik a szeme előtt zajló pusztításba, elviseli a naponta rázúduló megaláztatásokat.

Elveszett volna mindaz, ami korábban jellemezte a magyarságot? Nem valószínű, mivel a már kialakult lelki alkat nagyon hosszú ideig megmarad. Azonban káros hatások sorozatára megbetegedhet egy egész nemzet is. Elveszítheti hitét, reményét, apatikussá válhat. Különösen akkor, ha bizonyos erők ismerve a néplélek fontos szerepét, durva támadásokat indítanak a nemzet legérzékenyebb, legsebezhetőbb sajátosságai ellen.

De mik ezek? Milyenek vagyunk? Milyen lelki alkat volt jellemző a még egészségesnek mondható magyarságra?

A lelki alkat, a nemzeti karakter nyilvánvalóan szoros összefüggésben van az egyes népek genetikai állományának összetételével. A magyarságról a sorozatos vizsgálatok kiderítették, hogy genetikailag kevert, ami nem véletlen, hiszen hosszú vándorlása során, majd itt a Kárpát-medencében is sok néppel érintkezett. És ez jó. Génállományunk alapján akár a legegészségesebb országok közé is kerülhetnénk, vagyis mintha nem volnánk méltóak génjeinkhez (Czeizel Endre). Bibó István 1514-ig vezette vissza az „eltorzult magyar alkatot”, de az 1945 óta bekövetkezett társadalmi történések is nagyon lényegesek – írja Czeizel. Igaz, az utóbbi változásokat más közép- és kelet-európai országok is megszenvedték, mégsem kerültek annyira kritikus testi és lelki állapotba, mint a magyarok. Ezen a ponton van nagy jelentősége a lelki alkatnak, a nemzeti karakternek.

Akkor hát milyenek vagyunk?

Széchenyi István szerint „…nemes vérű, jóindulatú és becsületes ember a magyar nemes”. Kemény Zsigmond szerint nem alattomos, nem fondorlatos, nem színlelő, nincs meg benne a lesben állás. Fő jellemvonása a magyarságnak a nyíltság, a bántalomért nem orvul, hanem nyíltan szerez elégtételt. A magyar nem összeesküvő, komoly, nyílt homlokú és merész szívű nép, nem folyamodik olyan módokhoz, amelyeket a szolgalelkűség félénksége, a szenvedélyekből folyó erkölcstelenedés, a bosszú hajlamából folyó alattomosság szokott szülni. (Ha a fentieket jól átgondoljuk, éppen azoknak a tulajdonságoknak vagyunk birtokában, amelyek a mai, globalizálódó világban inkább hátrányt jelentenek.) A magyar lelki alkat neves kutatója, Hermann Ottó sok minden mellett a magyarokat nyílt, bátor, vendégszerető, tisztességtudó, erősen önérzetes népként jellemzi. Sohasem alázatoskodó, megtartja szavát, nem kíváncsi, nem könyörgős, nem forral bosszút, szavajárása ékes, szelleme kiváló, eszes, költői hajlamú, de a folytonos, iparkodó munkának nem embere.

Orsós Ferenc orvos (1941) ugyancsak megállapítja, hogy genetikai adottságaink kiválóak. Néhány jellemző tulajdonságot Orsós is említ: a harciasságot, a hitet, a tudást, a művészethez való érzéket, a férfiasságot, az egyéni és családi erkölcsöt, az alattomos, álnok dolgok megvetését. Hóman Bálint a magyar nép lelki alkatát – mint kiváló történész – a honfoglalók lelki adottságaiból vezeti le, amelyeket egykorú görög, szír és arab forrásokból ismert meg. Eszerint a magyarság szabadságszerető, jogait ismerő, politizáló, óvatos, körültekintő, bátor, munkabíró, jólétet, pompát kedvelő, szófukar, mulatozás közben kedélyes.

Találóan írja le Keresztury Dezső, hogy milyennek látja a magyar ember magát: „A magyarság önszemlélete nemcsak ma, de már századok óta türelmetlen tettvágy és halálos kétségbeesés közt hullámzik… a legtisztább öröm mélyén is van valami nyugtalanító emlék iszapja… Önmagára eszmélésének folyamán a magyarság egyik legmegrázóbb élménye az elhagyatottságé, a testvértelenségé, a népi magányé… alkotó erői azonban nem fejlődhettek szabadon; mint később érkezettnek, egy már kész világképhez kellett alkalmazkodnia… a magyarság önmegtagadással lett európaivá, s nem egyszer béklyónak érzi ezt a szellemi hűbériséget…”

A leírtakból kitűnik, hogy a magyarság mai állapota kizárólag történelmi ráhatások következtében alakult ki. Bár már olyan nézetek is napvilágot láttak, amelyek szerint népünk biológiailag elöregedett és ez lehet az önpusztító hajlam oka, biológiai-genetikai ismereteink alapján ez a feltételezés könnyen elvethető. A magyaroknál kimutatható genetikai kevertség életerőt növelő hatást jelent. Az alapok tehát még mindig megvannak…