Miről is van szó? Arról, hogy mielőtt a szolgáltató árat emelhetne, keresztül kell vinnie kérelmét az arra szakosodott független szabályozó testületen, amely alaposan megvizsgálja az árváltoztatás jogosultságát. Tehát akár a földgáz nagykereskedelmi díjainak, akár a villanyárnak, akár a nyersolajat, illetve finomított üzemanyagot szállító csőhálózatok viteldíjainak, na meg a távközlés tarifáinak meghatározása is nyilvánosan és elfogulatlanul történik.

Hol? Minden magára valamit is adó fejlett kapitalista országban. Ezt a szabályozott gondoskodást köszönik szépen az ottani fogyasztók. A jelenséget jogállamiságnak, átláthatóságnak, más szóval demokráciának nevezik. Mi több, a felügyelt iparág fizeti a cehhet, s véletlenül sem jutna eszébe annak a felhasználóra hárítása. Az ilyen árrevíziós pakliban az is bent van, hogy a megítélendő ár nemcsak fel, hanem le is mehet. Mindenesetre az ármozgás nem máról holnapra, ötletszerűen történik. Az eljárási folyamatban benne foglaltatik a fellebbezés lehetősége, mielőtt a testület végleg rendelkezne. Ott nem történhet meg az, ami itt állandó jelenség, azaz a meglévő és valószínűleg olcsóbban beszerzett készletek árának felfelé címkézése. Elképesztő, mikor a Mol Rt. például a felszökkenő nyersolaj árakra hivatkozva, pár nappal később megmagyarázza a benzin és diesel üzemanyag drágulását. Ez azért szemtelenség, mert átlagban két-három hónapba telik, míg a nyersolaj és az abból finomított üzemanyag eléri a töltőállomást. Ilyen alattomos trükkökért máshol börtön jár.

Nem úgy magyar honban, sajna. Hiszen itt felelősség és rend helyett ma a „félkarú” banditáknak is mentelmi joguk van. A legnagyobb garázdálkodóknak pedig kettős állampolgárság dukál. Minél nagyobb a trógerség, annál valószínűtlenebb, hogy a tett következménnyel járjon.

Tisztességes érvelés helyett itt az úgynevezett közszolgáltatók parancsuralmi rendszert működtetnek. Nincs érdekükben egyszerűsített, költségkímélő adminisztrációban, illetve alternatív beszerzésben gondolkodni. A védtelen és félretájékoztatott fogyasztó pedig borotvaélen táncol. A szerencsétlen mindössze azért imádkozik, hogy sorsa rosszabb már ne legyen. Pedig most jön csak a feketeleves. A felhasználók megkopasztása és a fogak csikorgatása most kezdődik igazán. Úgy látszik, hogy amikor a szabadverseny-elméletet importálták Nyugatról, akkor kényelmesen elfelejtkeztek a szabályozási oldalról, aminek viszont a külföldi privatizálók örültek. Máskülönben hogyan lehetett volna a Horn-Suchman-féle villamosenergia-ipari privatizációt még csak megfogalmazni is, nem hogy végrehajtani? Emlékezzünk, hogy ebben a szabadrablásban a külföldi befektetők beépített és államilag garantált 8 százalékos nettó profitot kapnak. Igen, ha már internálták a macskát, akkor bulizhatnak az egerek. Nyugati típusú szabályokkal és afféle szabályozó testülettel felvértezve a jelenlegi átlagos magyar villanyszámla körülbelül 15 százalékkal lenne alacsonyabb. De hát a kibicelő elvtársaknak semmi sem drága – sem anno, sem most.

De ugorjunk vissza az olajhoz és energiahordozó ikertestvéréhez, a földgázhoz. Az utóbbit errefelé politikai rongylabdaként rugdalták azóta, amióta az első köbméter akkori szovjet gázszállítmány megérkezett. Ezt a drága természeti kincset pazarolják a távfűtéses panelrengetegekben és a nagyiparban is mind a mai napig. Itthon mindig is piszok olcsó volt. De ennek a kaján mosolyú „üzletelésnek” már vége.

Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a földgáz hagyományosan 75 százalékos árdiszparitással került forgalomba. Ott hamarosan a teljes olaj- és gázparitás lesz a jellemző. Elkerülhetetlenül ugyanez történik majd errefelé is. Az oroszok – Jukosz és Hodorkovszkij, ide vagy oda – nem jótékonyságukról híresek. Persze nem mindegy, hogy az olaj- és földgáz áregyenlősége hány dolláros hordó tetején fogan meg.

És itt van a kutya elásva. A tetem rohad, s mind jobban bűzlik, ahogy az árak cikáznak. Tudniillik azokat a rettenetes olajárakat, amelyekkel a népet sokkolják, még egyetlen multi sem fizette meg. Ez mindössze papír-tranzakció és szemfényvesztés. Hogy ők mit számolnak el „házon belül” önköltségként és mit számláznak a vevők felé, az egy egészen más tészta.

A fent említett rendszerető államokban persze nem lehet ilyen gátlástalanul működni, mint hazánkban. Kanadában például létezik olyan adózási formula, amely begereblyézi az úgynevezett „windfall”, azaz hirtelen keletkezett extraprofitok jó részét. Ugyanez az adófajta lehetővé teszi az ily módon szerzett váratlan bevételek fejlesztésre, s különösen új kőolaj- és földgázmezők feltárására fordítását. Igen, így is lehet gazdálkodni a közérdek védelmében, s ugyanakkor megfelelően támogatni a kockázat felvállalását.