Az alább következő írás eredendően riportnak indult. Arra készültünk, hogy részletesen beszámolunk a délvidéki magyarság impozáns szabadkai tüntetéséről. Sajnos a ma szerb uralom alatt álló alföldi városban tapasztaltak okán ebből nem lett semmi. A fájdalmasan kevés résztvevő arra döbbentett rá minket, hogy magunktól is védtelenek és elhagyatottak vagyunk. Ez az írás gyaníthatóan nem lesz népszerű. Nem is ez a célja, hanem a gondolatébresztés.

„Megyünk, valami láthatatlan áramlás szívünket befutja”. Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című ötvenhatos versének kezdő sora jutott eszünkbe, amikor elindultunk Szabadkára, hogy csatlakozzunk a délvidéki magyarság tüntetéséhez. Bíztunk benne, hogy megtelik Kosztolányi szülővárosának főtere kemény, dacos magyarokkal, akik értésére adják a szerb hatalomnak, hogy elég volt a magyarokat érő faji erőszakból, a támadások szőnyeg alá söpréséből, a délszerb bevándorlók ámokfutását eltűrő hatósági be nem avatkozásból. Amikor a határnak csúfolt demarkációs vonalon a rác határőr félreállított minket, elvette az útleveleket és vagy fél óra hosszat vizsgálódott, belenézve és belekotorászva minden táskába, úgy éreztük, az már valami, hogy a megszálló hatalom tart a szabadkai megmozdulástól. Tart attól, hogy ebből nemzetközi botrány lesz.

Aztán Szabadkán Berzsenyi Dániel jutott eszünkbe: „Mi a magyar most? Rút sybaríta váz.” Az egykorvolt Monarchia világát idéző főtéren ugyanis mindössze valami négy-ötszáz ember lézengett. Jöttek ugyan buszok Délvidék több településéről, érkeztek résztvevők a Csonkaországból, Felvidékről, sőt Kárpátaljáról is, de a szabadkaiak otthon maradtak. Pedig a városban, ami amúgy hivatalosan ma is község, szerény becslések szerint is ötvenezer magyar él.

Minden tisztelet azoké, akik eljöttek és személyes kiállásukkal nyilvánították ki: most már elég! A csekély létszám azonban elkeserítő és elgondolkodtató volt. Tényleg csak pár száz embert érdekel, hogy Délvidéken napra nap támadnak meg és vernek véresre délszerb bevándorlók magyarokat pusztán származásuk miatt? Tényleg csak ennyi ember törődik a jövővel? Tényleg nem zavarja a sok tízezer szabadkait, hogy a délvidéki szerbség állig fel van fegyverezve?

Több délvidéki barátunk a félelemmel magyarázta a csekély létszámot. Ez azonban azért tűnik hihetetlennek, mert a ma szerb uralom alatt álló térség más településeiről is jöttek magyarok, pedig a félelemre nekik is volna okuk. Nem is az a probléma, ha valaki fél, hanem az, ha nem tudja legyőzni azt a saját érdekében. György Attila csíkszeredai író Harcosok könyve című munkájában idézi a régi végvári vitézek vélekedését, akik úgy tartották, „ki félelmében hal meg, annak f…l harangoznak.”

Ha ez igaz, akkor bizony dicstelen temetés lesz osztályrésze a magyarságnak úgy általában. Az egész Kárpát-medencében. Mert bizony a hajdani vitéz lovas nemzetből gyáva, közönyös tömeggé lettünk. Nem mindannyian, persze, de úgy általában. S ha mégis általánosítva, többes szám első személyben szólunk, azt nem titkoltan a provokáció szándékával tesszük.

Ugyan kitől várunk segítséget, védelmet, ha magunk annyit nem vagyunk képesek megtenni, hogy egy békés tüntetésen tömegerőt mutassunk? Kitől várjuk a jobb jövőt, ha minimális áldozatot sem vagyunk képesek hozni érte?

Erdély több városában is tüntettek múlt héten. A Magyar Ifjúsági Tanács és az Erdélyi Magyar Ifjak szervezte megmozdulás során Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Kolozsváron és Nagyváradon a kommunizmusban felszámolt magyar Bolyai Egyetem újraindítását követelték a fiatalok. A két székely városban mintegy ötszáz-ötszáz ember vonult utcára, Kolozsváron körülbelül ezren tüntettek, Nagyváradon csak kétszázan. Ez összesen ezerkétszáz ember az erdélyi másfélmillió magyarból. A székelyudvarhelyi nyomda pedig, ahol tavaly a Gyurcsány-banda magyarellenes szórólapot nyomtatott, háborítatlanul működik. Miről beszélünk hát?

De még ez a kis létszámú erdélyi tüntetés is túllépte egyes magyar (?) értelmiségiek tűrésküszöbét. A kolozsvári Babes-Bolyai Magyar Tudományegyetem magyar tagozatának vezetői elhatárolódtak a magyar egyetemet követelő tüntetéssorozattól. „Kockázatos és lerombolja a romániai magyar nyelvű egyetemi oktatás kiépítésében eddig elért eredményeket is a hétfőn négy erdélyi városban a Bolyai Egyetem visszaállításáért lezajlott tüntetésekhez hasonló fellépés” – áll a jövendő erdélyi magyar értelmiségét képző tanárok közleményében. „A Bolyai Egyetem kapcsán a higgadt és konstruktív szellemű megvitatás előtt az utca nyomásának az eszközeihez folyamodni kockázatos, hiszen ez nem sietteti, hanem visszaveti a célok elérésének esélyeit, és lerombolja azokat a részeredményeket is, amelyeket a különböző szintű egyeztetések az eddigiekben kivívtak és előkészítettek” – állítják ugyanezen személyek.

Íme, nem is kell a trianoni utódállamok megszálló hatalmainak eltaposni a magyar életet. Megteszik azt a saját vérünkből való árulók és saját gyávaságunk, közönyünk. Gyávák lettünk: a saját fajtánkért oroszlánként harcoló hűséges magyarokból a vélt hatalomra pislogó, annak kezéből evő ócska nép. Saját hazánkban hontalanok. És ezt, minden külső körülmény méltányos figyelembe vétele mellett is, jórészt magunknak köszönhetjük.

Nem jobb a helyzet a Csonkaországban sem. Közel másfélmillió ember volt a Kossuth téren 2002 áprilisában azon az emlékezetes választási gyűlésen. Néhány hónap múlva az Erzsébet hídon, majd ismét a Kossuth téren már csak pár ezren álltunk szemben a hatalom rendőrségével. A sokak otthon borzadoztak a televízió képernyője előtt, és mélyen elítélték a brutális rendőri fellépést. És azokat a „felelőtlen elemeket” is, akik azt merték mondani, hogy csalás történt, amit ki kell vizsgálni. Mert erről volt szó akkor és ott, nem többről. Utóbb bebizonyosodott, igazunk volt. Tavaly december ötödikén mindösszesen másfélmillió magyar akadt ebben a csonka hazában. De említhetjük a tavaszi gazdatüntetést is, különösen más, boldogabb nemzetek hasonló megmozdulásaival összehasonlítva. Vagy kétezer impozáns traktor vonult az Országház elé, hogy aztán el is vonuljon onnan. A magyar gazdát tovább nyomorgatják, általában a magyarból bohócot csinálnak, átvitt értelemben és gyakran a szó szoros értelmében is pofozóbábunak használják, feltörlik vele a padlót faltól-falig, ahogy mondani szokás. És történik valami? Néhány megszállott, szent őrült újra és újra próbálkozik, egyre kevesebb sikerrel, egyre kevesebb követővel.

Bezzeg a lengyel vagy francia gazdák! Az érdekeiket veszélyeztető idegen termékeket felgyújtják, összetörik. És győznek: a hatalom meghajol az erő előtt. Míg nálunk a gyengeség csak újabb vereséget eredményez.

Most már ott tartunk, hogy két eszdéeszes gazember, egy leszbikus fúria és egy pimasz kis izé nyíltan uszíthat egyik legszentebb nemzeti jelképünk, a turul ellen. Vajon mi akadályozza meg például az érintett kerületi önkormányzat jobboldali képviselőit, hogy egészségügyi karanténba szorítsák ezt a két akármit? Hogy ne álljanak szóba velük, ne fogadják a köszönésüket, hogy kirekesszék őket, mint szélsőségeseket?

Ha mi magunk nem tudunk minimális áldozatot sem hozni önmagunkért, akkor mit várunk az elnyomóinktól szerte a Kárpát-medencében? Csak nevetnek rajtunk, ha ugyan még külön meg nem vetnek azért, hogy ilyen „elitünk” van.

Nem titkolt irigységgel tekintünk a világ büszke és sikeres nemzeteire. Mindjárt itt a szomszédban, a horvátokra. Ott aztán valóban dübörög a gazdaság, kiválóak az utak, lobog a nemzeti öntudat. Nem adták Gotovinát Brüsszelért, és nekik lett igazuk. Ha nekünk volna egy Gotovina tábornokunk, hány politikus futna csaholva Hágába, hogy mindenkit megelőzve vigye ezüsttálcán a nemzeti hős fejét az öntudatra sandán és gyanakodva néző eurokraták elé?

Mi történt velünk? Mitől és mikor lettünk ilyen ócska, önző, gyáva és közönyös massza? Ráfoghatjuk persze a kommunista diktatúra negyvenöt évére, de ha körülnézünk, azt látjuk, hogy a bolsevizmust ugyanúgy, sőt sokszor jobban megszenvedő nemzetek egyenes gerinccel kerültek ki a vörös uralomból. Mi lehet hát az a különbség, ami miatt mi csak szégyenkezhetünk? Mi hiányzik, vagy ellenkezőleg, mi az, amiből túl sok van? Mi az, ami nem egész ötven év alatt kilúgozta a magyart a magyarból?

Nemrég lengyel értelmiségiekkel beszélgetve feltettük nekik a kérdést, ők vajon hogyan látnak bennünket. A válasz így szólt: sosem láttak még ilyen nagyra hivatott, érzékeny, de ugyanakkor öngyűlölő, magába forduló népet, ennyire közönyös és önző embereket. Számukra érthetetlen volt a tavaly december ötödikét megelőző kormányzati uszítás. Nem értették, egyáltalán miért lehet az kérdés, hogy minden magyar magyar állampolgár legyen. Nem értették, miért tartják egyesek cikinek a nemzeti ünnepeket, a nemzeti szimbólumokat. És nem értették, miként lehetséges az, hogy itt mindenki csak a saját pecsenyéjét sütögeti, mindenki csak a saját vélt vagy valós rövid távú érdekeit tartja szem előtt.

Kevesen vagyunk magyarként magyarok a Kárpát-medencében, ez az igazság. Fogyunk és romlunk, s ha nem történik valami, a végén tényleg csúfos „harangszó” mellett állják körül a népek „a sírt, hol nemzet sűlyed el”, csak szemükben nem „gyászköny űl”, hanem legyintenek egyet, mondván, életképtelennek bizonyult ez a nép. Változás kell, változás bizony. De olyan nagy változás, amely felébreszti az embert.