A múlt héten Jiri Paroubek cseh miniszterelnök a csehországi Együttélés politikai mozgalom elnökéhez írt levelében kijelentette: a csehországi magyarokra is vonatkozik kormányának 2005-ös nyilatkozata, amelyben megkövette a csehországi német antifasisztákat az 1945 után őket ért jogsérelmekért. Gyorsan hozzátette: a prágai kormány nem tervez anyagi kárpótlást az ügyben. Az európai közvélemény alig reagált a kijelentésre, a sajtónyilatkozatok pedig óvatosan fogalmaznak, manipulálva a közvéleményt, mondván: Paroubek magatartása európai polgárhoz méltó. Ez természetesen tudatos csúsztatás. Miért is?

Egyrészt azért, mert Paroubek csupán a csehországi magyaroktól kért bocsánatot, nem pedig azoktól a még élő áldozatoktól, illetve az áldozatok több tízezer hozzátartozójától, akik jelenleg Szlovákiában élnek. Másrészt az anyagi kárpótlás is elmarad. Nem beszélve arról, hogy Prágában még mindig áll a 2005 májusában – a cseh miniszterelnök jelenlétében – felavatott Benes-szobor és -emléktábla, emléket állítva annak az egykori csehszlovák köztársasági elnöknek és külügyminiszternek, aki elnöki rendeleteivel és diplomáciai ügyeskedésével megkísérelte kiirtani a felvidéki magyarságot. A szobor felavatása a jelenkor szégyenteljes aktusa, s nemcsak Benes személyének állít emléket, hanem a felvidéki magyarok és a szudétanémetek háború utáni genocídiumára kísérletet tevő Benes-dekrétumoknak, a kitelepítéseknek, a fűtetlen marhavagonoknak, az ötvenkilós csomagoknak, a kényszermunkának, a több tízezer magyar család megcsonkításának. Eduard Benes több mint százezer csehszlovákiai magyar és mintegy 3 millió szudétanémet kitelepítéséért felelős.

Az 1945. április 5-én elfogadott kassai kormányprogram ugyanis kifejtette a „tiszta szláv állam” megteremtését: „…legfőbb nemzeti programunk a homogén szláv nemzeti állam megteremtése. A mi államunk a csehek és a szlovákok közös állama lesz és senki másé…” Ezt az alapelvet Klement Gottwald csehszlovák kommunista vezető a következő kijelentéssel fejelte meg: „Nincs messze az a pillanat, amikor megkezdődik hazánk megtisztítása a német és magyar söpredéktől”.

Benes 1945. május 14. és 1945. október 28. között 143 elnöki dekrétumot bocsátott ki, melyekből 13 közvetlenül vonatkozott a magyar és a német kisebbség kollektív bűnösként való elmarasztalására. Az 1945. augusztus 2-án kiadott elnöki rendelet pedig csaknem minden csehszlovákiai magyart megfosztott csehszlovák állampolgárságától. További dekrétumok alapján munkatáborozás címén Csehországba deportáltak mintegy 44 ezer magyart, az intézkedés több halálos áldozatot követelt. Az etnikai homogenizáció nevében 1944-45 telén mintegy 30 ezer csehszlovákiai magyar polgári személyt deportáltak kényszermunkára a Szovjetunióba. További rendeletek értelmében több tízezer magyartól kobozták el vagyonát, teljes kártérítés nélkül. Benes dekrétumait teljes mértékben a potsdami konferencia szellemével és határozatával ellentétben adta ki, ugyanis a konferencia nem hagyta jóvá a magyarok kitelepítését, csak a németekét. Ezt a jogi különbséget akkoriban Benes, most pedig a cseh miniszterelnök felejti el.

A cseh köztársasági elnök, Václav Klaus még saját miniszterelnökén is túltesz, hiszen magyarázatot kért Paroubektől a bocsánatkérő levélre. Klaus, aki a cseh kormány tavaly augusztusi nyilatkozatát – amelyben megkövette a csehországi német antifasisztákat – akkor elhibázott lépésnek minősítette, kijelentette: álláspontja ebben a kérdésben nem változott. Mindez éppen akkor történt, amikor a magyar köztársasági elnök kétnapos munkalátogatást tett Prágában. Sólyom László pozitív lépésként értékelte Paroubek bocsánatkérő levelét. „Magyarország üdvözli ezt a levelet” – jelentette ki, majd hozzátette: „A Benes-dekrétumok kérdése nem jelent problémát a magyar- cseh kapcsolatokban”.

Az érintettek, azaz a kitelepített, vagyonelkobzásra ítélt és az egykori állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyarok hozzátartozói azonban másként vélekednek a kérdésről. Szerintük a cseh és a szlovák kormány részéről elegendő lenne csupán egy politikai gesztus, egy törvény a Benes-dekrétumok igazságtalanságáról, elítéléséről, melyet anyagi kártérítés kell kövessen. Nem azért, mintha ez feltámasztaná halottaikat. Sokkal inkább azért, mert ha a felvidéki magyarok e szörnyű kálváriája ma következmények és kárpótlás nélkül marad, akkor egy nemzeti kisebbséggel bármi megtehető Európában. És az Európai Unióban. Ezt pedig kétségkívül mi, magyarok tudjuk a legjobban.

A cseh kormányfő lépését a szlovák diplomácia nem kommentálta. Arról azonban mindenkit gyorsan biztosított a szlovák külügyminisztérium, hogy sem Szlovákia, sem az ország miniszterelnöke nem tervez Paroubekhez hasonló lépést. A szlovák kormány és az ellenzék egyaránt elutasítja a téma feszegetését.

A szembenézést a benesi örökséggel nem lehet megkerülni, és nem maradhat el az áldozatok megkövetése és anyagi kárpótlása sem. Ez mindenekelőtt Csehország és Szlovákia, valamint a két miniszterelnök felelőssége. Az Európai Uniónak sem a jogrendje, sem filozófiája nem ismeri el a népek kollektív bűnösségének elvét. A felvidéki magyarság ennek ellenére mindmáig kollektív bűnös. Egy megtörtént genocídiumkísérletet az Európai Unióban nem lehet elintézni egy olcsó, tartalom nélküli, farizeus bocsánatkéréssel. Vagy mégis…?