Minden horvátnak

Horvátország

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mától kezdve kérem, gondoskodjanak arról, hogy országuk csaknem minden kulcsfontosságú pozícióját adják át az önöket zsigerből gyűlölő szerb kisebbségüknek. A posztokat nem sorolom. Természetesen ez vonatkozik a médiára is. Attól lesznek igazán toleránsak és mérsékeltek. Meg edzettek. Amikor minden csatornán, heti hét nap 24 órájában a szerbek a képernyőről provokálják és köpik szembe önöket. De azért 3-4 százalékban hagyjanak meg maguknak némi médiafelületet, amelyben panaszkodhatnak visszaszorítottságuk miatt, és amely újdonsült véleményformálóik totális gyűlöletének célpontjává válhat, amiért a pozícióknak nem a száz százalékát adták át.

Ha ezt nem teszik meg, kénytelen leszek elítélni önöket, mint az intolerancia bajnokait, akiket méltán utál a magyarországi balliberális média.

Jut még eszembe: mérsékletre és toleranciára intő javaslatom annyira tetszetősnek tűnik nekem, hogy azt a szerbeknek is indítványozom majd. Vagyis önöket kárpótlandó, az ottani horvát kisebbséget ők helyezzék majd minden vezető pozícióba. A baj az, hogy ismerve önöket és a szerbeket, ötletemet nem fogják megvalósítani.

Népszabadság

az MSZMP egykor 800 000 példányban megjelent, ma vállaltan 64 éves lapja

Budapest

Mielőtt a tárgyra térnék: legutoljára tudtommal szilveszteri mellékletükben hazudtak rólam, amikor úgy írtak „így irtok ti”-féle három cikket Bencsik András, Bayer Zsolt és Lovas István aláírással, mintha azt mi írtuk volna. Izzadt volt a humor, az „alaptények” pedig hazugak – még szilveszterkor is. Ha már centiméterben fejezték ki magasságomat, miért csaltak le öt centit és hazudtak 190-et? Már e lényegtelenségben is ennyire fájnak önöknek a tények?

Azért ne legyen kisebbrendűségi érzésük, ha önöknek – akiknek tulajdonosa egy MSZP által alapított alapítvány is – sem a tények, sem a humor nem megy. Vigaszul: az „ünnepek” táján a koalíció azon egyéb támogatójának sem nagyon ment e műfaj. A Népszava például az „ünnepek” után „neMTI-hírek” címen hozta le valamilyen Kalmár Tibor nevű ember tollából azt a hat álhírt, amely közül az első így kezdődik: „A Magyar Rádió Vasárnapi Újságjában Lovas István nagy szeretettel üdvözölte, és sok sikert kívánt a megújult szociáldemokrata napilapnak, a Népszavának”.

Hahaha!

Önökhöz és Kalmárhoz hasonlóan Seres Lászlóban is tombolt az ünneptáji humor. Ő ezt írta az általa szerkesztett Hírszerzőben: „De akkor tényleg állapodjunk meg, hogy közszolgálat = hírek, időjárás, cigányfélóra és Lovas-jegyzet, semmi több”.

Bűzlő provincialitás – még a „humorban” is. A másfél milliós hallgatottságú, a nyugati szokásoknak megfelelően a kormányt és nem az ellenzéket bíráló, mutatóban megmaradt közszolgálati műsor ellen.

De ez csak kitérő.

Amiért ezt a levelet írtam, az egy látszólag mellékes cikkük. Amelyet egy kicsit elemezni kell. Ugyanis arról már sokan hallottak, hogy az újságírók egy külföldi, akár a földgolyó legtávolabbi sarkából való hírt a hazai áthallása miatt emelnek ki vagy hallgatnak el. De azt a trükköt már kevesebben ismerik, mert ritka, mint a fehér holló, hogy képpel és szöveggel takarnak ki a hírből egy áthallást.

Miről is van szó?

Január 3-i számuk Világ rovatában meglehetősen hosszú, fényképes cikket szentelnek a lázadó mexikói indiánvezér politikai kampányának Comandante Marcos motorra száll címen. Hogy Marcos magát nem „comandante”-nak, hanem „subcomandante”-nak (alparancsnoknak) nevezi, azt most hagyjuk. A cikk így kezdődik: „Nyeregbe pattant Marcos parancsnok, Mexikó déli, elsősorban maja indiánok lakta Chiapas államának népvezére. Január elsején országos kampánykörútra indult. Nem is akárhogy: La Garrucha helységben egy motorkerékpárra ült fel, az arcát takaró hagyományos fekete símaszkja mellett még bukósisakkal is fején. Többezres tömeg ünnepelte aztán már zenével és tánccal San Cristóbal de las Casas kisvárosban, ahonnan nagyobb kísérettel ment tovább”.

A cikket író Ortutay L. Gyula egyetlen szóval nem említi azt, hogy Marcos a motorkerékpárjára hátul egy rúdra feltűzte a magyarhoz színösszeállításában nagyon hasonlító mexikói trikolórt. Ami szintén feltűnt a La Garruchából tudósító nyugati újságíróknak.

Cikkükhöz képet is mellékeltek: Marcos fekete motorja nyergében. A motorból hátul egy, a horizont kék egébe vesző bot áll ki. A kép pedig pontosan ott van felül elvágva, hogy a lobogó ne látszódjon.

Az elején „trükkről” írtam. Nyilván tévesen, csak azért, mert – gondoltam -, aki öt centit egyszer levág, az másodszor is levághat.

De nem. Azért önök ennyire nem félhetnek. Szerintem véletlenül vágtak mindkét alkalommal. Nyilván csupán rutinjuk van abban, hogy rémképeket lássanak, nyeregben is állandó áldozatnak képzelve magukat, hogy azután alantas énjük parancsokat osztogasson felsőbb énjüknek.

Christopher Condon, Kester Eddy

A Financial Times budapesti tudósítói

I. rész

Tisztelt Uraim!

Önök nagy vitába keveredtek a Fidesszel. A perpatvar hetek óta tart. Amióta megjelent lapjukban a Magyarország-melléklet. Két napra rá a kormány az önök cikkei egyik, a Gyurcsány-kormányra nézve nagyon kedvező állítását már reklámozták is a kormánypárti napilapokban, persze adófizetői pénzen. Amelyből – mármint adófizetői pénzből – a kormány a Financial Timesban a melléklet reklámjait is megvásárolta.

A melléklet megjelenése és az itteni reklámok megjelenése között oly kevés idő telt el, mintha a reklámkampány megrendelésekor Budapesten már tudták volna, hogy milyen hasznosat írnak majd önök róluk. Ez persze csak egy elhessegetendő gondolat.

Az ügy az újságolvasóknak ismert. Az ellenzéki párt megtámadta a kormányt és önöket, önök pedig meglepő vehemenciával támadták meg az ellenzéki Fideszt. De minderre kitérek később.

Bevezetőben azonban rögtön annyit: igazán nem mondhatják, hogy nem becsülöm lapjukat, amelynek – kibővített szolgáltatásaival együtt – éves előfizetője vagyok. Azt hiszem, annál nagyobb bizonyítéka nincs valaminek, mint amikor az ember odateszi pénztárcáját, ahová száját – hogy „lemagyarítsam” az önök által ismert közmondást. Állításomat nyugodtan ellenőrizzék.

E felszólítást az ellenőrzésre nem feleslegesen írtam, hiszen önök a Magyarországról szóló mellékletében a „köteles” mondatot pontosan úgy adták Kövér László Fidesz-vezető szájába, ahogyan azt hamisan idézte négy (!) évvel ezelőtt a koalíció a kampányban. Vagyis érezhetően annyira szegényesnek érezték a mai ellenzék befeketítéséhez felhasználandó fekete festékmennyiségüket, hogy a hazugság kormából loptak hozzá. De ne rohanjunk előre.

Ugyanis előtte egy-két kedves, személyes szót kívánok szólni önhöz, Condon úr, aki a vita óta feltűnt a hazai balliberális képernyőn és a lapok felületén. Kezd sztárrá válni a magyar háztartásokban.

Sztár, akár a matériából matériává lett Eörsi István (saját magát nevezte materialistának), akit ön nyilván ugyanúgy kedvelt, mint egyéb, az elhunyttal egy oldalon álló kedvenceit.

Azért hozakodtam elő Eörsivel, mert ő Soros egyik kedvenc lapjában a pápa magyarországi látogatása alkalmával hírhedté vált „Cápalátogatás” versének első strófájában azt írta: „Wojtyla úr, az a gondom,/hogyha Ön hazánkba jön/, költségesebb lesz a kondom,/s kétségesebb az öröm./Ön mint szex-specialista,/megmondja, mit nem szabad/készen a tilalmi lista/s behúzom farkamat”.

Szóval, Condon úr, a kondom. Ami költségesebb lesz hazánkba jövetelével, az öröm meg kétségesebb. Hogy önt illetően a néhai Eörsi úr behúzta-e farkát, maradjon az ő titka.

Tudja, a karácsonyi szünet táján találkoztam valakivel, aki azt hitte, hogy a Magyar Narancs – ön nyilván kitalálta a versközlő hetilap azonosságát – még mindig a Fidesz lapja. Hogy miért nem perli el az ellenzéki párt az ilyen félreértések elkerülésére a lap nevét, azt éppen úgy nem tudom, mint ahogyan szinte semmit nem értek abból, ami körülöttünk történik.

De visszatérve önhöz, Condon úr. Ha nem sértődik meg, én nem húzom be a farkamat az ön Magyarországon immár 14 éve húzódó látogatása nyomán. Mert ön nekem nem az, aki megmondja, hogy mit szabad és mit nem.

Például az én tilalmi listámon nem szerepel az, hogy ne emlékezhetnék arra a cikkre, amelyet ön 1995. szeptember 13-án jelentetett meg az akkor még élő Budapest Week című hetilapban Bánó nevet utoljára címen. E cikk – hasonlóan az egész nyugati sajtóhoz – egyetlen szóval nem említette, hogy a Magyar Televízió miért menesztette Bánót. Ahogyan egyetlen lap nem tett említést arról a londoni levélről, amelyet a Sony laboratóriuma küldött a Szabadság térre, megerősítve a gyanút: a Göncz-féle kifütyülésről felvett Bánó-szalag nem volt vágatlan.

Ön cikkét a Horn-időkben írta. Épp akkor, amikor azt a Vasárnapi Újságot némították el főszerkesztőcserével, amely a közszolgálati műsorok közül egyetlenként közszolgálati volt.

Én akkor jegyeztem meg az ön nevét, Condon.

Tudja, ez akkor volt, amikor a Freedom House a magyarországi sajtószabadságot az 1990-1994-es „szabadról” „részben szabadra” rontotta. De ez természetesen sem önt, sem társait nem izgatta. Sem az, hogy Horn egymás után nyírta ki a szabad szólás lapjait. Akár e hetilap elődjét. Amelynek Sas utcai szerkesztőségébe, Condon úr, belátogatott néhány úr, véletlenül vasrudakat szorongatva, és a szerkesztőséget szétverte. Amiről önök szintén nem adtak hírt. Mert a média önöknek csak jobbközép kormányzás alatt hír. Mint a közszolgálati televízió „csonka kuratóriuma”, amelyről több tucat cikket jelentetett meg a világsajtó, míg a jelenleg csonka kuratóriumról mélyen hallgat.

Tudja, Condon úr, most csupa véletlenségből Bicskéről Brüsszelbe hozott, elsárgult papírokat tartok a kezemben. Egy hét teljes oldalon, sűrű sorokban leírt interjút, amelyet Chris Christiaansz Ungerer úr készített a holland közszolgálati rádiónak a legfüggetlenebb magyarországi rádiós újságíróval, Bolgár Györggyel, akit ön ma a legfüggetlenebb Klubrádióban hallhat beszélgetni a koalíció megannyi híveivel.

A dátum 2002. január 10. A holland hallgatókat nyilván létében megrázó érdekességű interjú ezzel a felütéssel kezdődik:

„Ülök a budapesti Koronaszállóban Bolgár Györggyel…”

Bolgár Györggyel, az örök áldozattal. Aki áldozatként az MSZMP-ben kezdte, majd ott nem is akármiként folytatta és még a Kádár-időkben a legmegbízhatóbbaknak juttatott tudósítói állást is megkapta az Egyesült Államokban. Condon úr.

Chris Christiaansz Ungerer úr utolsó kérdésére – hogy mi Magyarországon a jobbítás receptje – a „drága Bolgár úr” (tudja, őt hallgatói emígyen szólítják) egyebek között ezt nyilatkozza: „Küzdenünk kell. Nekünk, a médiában, a közéletben, politikusoknak, újságíróknak, íróknak, és mindazoknak, akik elérhetik a köznapi embereket, minden lehetséges alkalommal el kell mondani, hogy a demokrácia élő valami. Meghalna, ha nem gondoskodnánk róla, ha nem táplálnánk. Úgyhogy hosszú küzdelem és talán kétségbeesett küzdelem, de remélem, hamarabb, mint később, mondjuk az európai országok és az Európai Unió segítségével, amelyhez reményeim szerint nemsokára csatlakozunk. Valamilyen példa, valamilyen segítség, valamilyen támogatás segíthetne egy picit…”

Magam elé képzelem Chris Christiaansz Ungerer urat, akinek már kellően könnyesek a szemei, hogy azon keresztül kapcsolja ki magnóját: „Azt hiszem, hogy az egész CD-t megtölthetném önnel, de nem szabadna visszaélnem idejével. Nagyon köszönöm, hogy megosztotta velem gondolatait és véleményét szabadon fejtette ki mikrofonomba”.

Tudja, Condon úr, e felütés után e levél folytatásában továbbra is csak az lesz a gondom, hogyha ön, Chris Christiaansz Ungerer úr és többi kollégái – Kester Eddy úrral egyetemben – hazánkba jönnek, akkor költségesebb lesz-e a kondom, s kétségesebb-e az öröm?

(folytatjuk)