Meghalt Hintsch György. Több mint két hónapja. Annak rendje és módja szerint el is parentálták. A Nap-kelte becsületére legyen mondva, Csurka István, Makk Károly és Medveczky Ilona segédletével, talán a legméltóbban. Halottról vagy jót, vagy semmit. De még a jót is visszafogottan. Makk még arra is vigyázott, nehogy már politikai síkra terelődjék a beszélgetés. Csurka mondott volna néhány ez irányú őszinte szót, amit azonban rögvest beléje fojtott (a kitűnő Tanú ellenére is) a mindig és alapvetően lojális beidegzettségű filmművész.

Pukkadjanak meg, de kimondom: Hintsch Györgyről éppen úgy mismásolnak és maszatolnak halála után is, mint azt tették életében. Mi az, amit hiányolok a róla megírt, elhangzott véleményekből? Azt, hogy senki sem merészelte kimondani: a Veréb is madár éppen olyan korszakos jelentőségű vígjátéka a magyar filmtörténetnek 1945 és 1989 között, mint amilyen volt a Hyppolit, a lakáj az 1920 és 1944 által behatárolt korszakban. Ezt én sem mertem így megfogalmazni, noha 1978-ban csupa jót írtam a filmről.

Hintsch filmrendezői nagyságát az is jelzi mellesleg, hogy ő volt az egyetlen, aki a kis Vörös Kabost komikus képességeihez méltó filmfőszerephez juttatta. A Veréb is madár elképesztő és teljesen szokatlan nemzetközi karriert futott be. Aminek – fantasztikus véletlen folytán – rendkívüli és meghatalmazott tanúja voltam honfitársaim közül.

A hetvenes években Örményországban tartottam előadás-sorozatot a magyar filmről. Ráadásként Moszkvában valamiféle filmügyi minisztériumban. Pártkáderek, főfunkcionáriusok és egyéb csirkefogók előtt. Kínos csönd, majd morgolódás. Kérdésemre tolmácsom azt válaszolta: fütyülnek az elvtársak Kovács Andrástól Máriássy Félixig a magyar filmre. Őket csak és kizárólag a Veréb is madár érdekli. De az aztán szóról szóra, filmkockáról filmkockára aprólékosan részletezve. Tolmácsom megnyugtatott, én csak hadováljak, amit akarok, ő betéve tudja a filmet. Mert Brezsnyev minden hónapban megnézi és ő fordít neki. A kedvenc filmje. Ennek ellenére nem engedte sem föliratoztatni, sem forgalmaztatni. Mert pontosan átlátta a rejtett mondanivalóit, megismerését ezért csak szűk körök számára engedélyezi. Azokkal nézi meg hónapról hónapra, akiket ki akar tüntetni. E film megtekintése „személyesen” Brezsnyev elvtárssal, nagyobb dicsőség, mint egy Lenin-rend.

Mit mondjak? A szovjet káderek, a „szovjetszkoje szocialiszticskoje kino iszkusztvo” élmunkásai fetrengtek a röhögéstől, különösen azokon a jeleneteken és poénokon, amelyek a „létező szocializmus” farizeusságát, sunyiságát, ostobaságait gúnyolták ki. A csúcs persze a sztriptízjelenet volt. Őrjöngtek attól az ötlettől, hogy a vetkőzés egyes fázisait a nemzeti valuták függvényében tekinthették meg a vendégek, attól meg visítottak, hogy csak a dollárral fizetők láthatták a végkifejletet, a rubellal fizetők nem. Ha meggondolom, ez a film voltaképpen bátrabb volt, mint a Tanú, mert ez utóbbi egy hivatalosan deklarált bukott rendszert, a Rákosi-kort karikírozta, Hintsch filmje pedig az éppen aktuális hatalmat, a kádári puha diktatúrát, tehát elevenbe vágott.

Hintschnek azonban volt más bűne is. Németh László-rajongóként jobbnál jobb Németh László-filmeket készített. Fölismerte azt a tényt, hogy az író nemcsak meghonosította a modern európai lélektani regényt irodalmunkban, hanem azt világszínvonalon művelte. A Németh körül nyüzsgő, holmi baromarcú tudományos „fokozatok” viszont nem fő értékéről, művészetéről, hanem „üdvtanáról”, „hígmagyar” elméletéről fanyalogtak, mintha szellemi műfogsorukkal citromba haraptak volna.

Egy időben a Gellért fürdő meleg vizében ücsörögtünk Kazimirral, Karinthy Cinivel, Kállai Ferenccel – várva a zseniális gyúró, Schwarcz Pista hívását. Ha egyedül maradtunk, panaszkodott, hogy mindenki akadályozza tervei megvalósítását, senki sem támogatja.

Ültünk a meleg vízben és vigaszként elmeséltem neki a moszkvai történetet. – Szarok Brezsnyevre – mondta, és ijedten nézett körül a medencében, ahol alighanem homokosnak álcázott besúgók füleltek. – Én itthon akarok elismerést és sikert. A méltó elismerést és a méltó sikert sohasem kapta meg. Még halálával sem vívhatta ki, hogy filmjeit legalább a tévécsatornák bemutassák.

Lehet, hogy a rendszer megbukott, de az előítéletek, a szellemi görcsök, gyanakvások és elfogultságok megmaradtak és makacsul tovább élnek élők és holtak lelkében – ma is.