Wittner Máriának

Kedves Mari!

Szívből gratulálok, hogy úgy döntöttél: elvállalod a Fidesz felkérését, hogy képviselőjelölt legyél. Hadd tegyem hozzá: a kampány utolsó óráiban végre keményedő Fidesz felkérését.

Eddig egész életedben csak jó döntést hoztál. A Téged érintő rossz döntéseket pedig mások. Azok, akik halálra ítéltek hősi részvételedért az 1956-os forradalomban, szabadságharcban és népfelkelésben.

Akik jogutódjai ma sintértelepre zárandó kutyáknak nevezik azokat, akik nem az ő táborukban érzik magukat.

Hogy e kutyakoncentrációs táborokat Horn Gyula, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc, Göncz Árpád volt SZDSZ-es államelnök, volt drámaíró és Mécs Imre (aki mellé azért nem teszek jelzőket, mert azok amúgy is kéretlenül potyognak rá az égből) együtt őrizné-e vagy bérben őriztetnék, arról „minden magyarok miniszterelnöke” eddig még nem nyilatkozott.

Döntésed több okból is jó és fontos. Jó és fontos, mert egy olyan pártnak lettél tagja, amelynek minél több megtörhetetlen gerincű, értékkonzervatív tagja van, annál inkább tolja azt a szavazói zöme által kívánt irányba. Vagyis olyan irányba, amelyet egyenes, mindenki számára érthető vonallal lehet kijelölni, nem pedig cikk-cakkokkal, ami hosszú távon – ismereteim és tapasztalataim szerint – nem „nyerő”.

Döntésed jó és fontos, mert erőt sugárzol és erőt adsz.

Valahogyan, valamiért a jobboldal legnagyobb pártjában még ma sem érzik kellő súllyal az erő kimutatásának és sugárzásának roppant fontosságát. Az emberek – de nemcsak az emberek, hanem az állatok is – az után mennek, akik erőt mutatnak, nem pedig azok után, akik haboznak, nyámnyilák vagy totojáznak. Azokról beszélek, akik az egyik percben a legutóbbi közvélemény-kutatás valós, félvalós vagy hamis eredményeit szemlélve a nemzeti értékeket hangsúlyozzák, a másik percben pedig – egy újabb és más eredményeket mutató közvélemény-kutatási mutatók hatására – a nemzeti értékeket forró krumpliként hajítják el, hogy csak a szociális kérdésekre vagy a szociális demagógiára helyezzék a hangsúlyt. Ők nem azok, akiket a választók hosszú távon is megbecsülnek, szinte vakon bíznak bennük, és ha fúj, ha esik, elmennek rájuk szavazni.

De ez történelmi léptékekben is így van. Elég csupán felületesen tanulmányozni az emberi történelmet, hogy kiderüljön a kétkedők számára: azok neve maradt meg bármely nemzet dicsőségtábláján, akik egyértelműen erőt mutattak, míg nemzetük érdekében cselekedtek. A magyar történelem mindenkinek rokonszenves Mátyás királya közmondásos igazságossága és jólelkűsége mellett szintén kemény volt, mint az acél, és acéllal foglalta el többek között Bécset is. Hasonlóan, meg kell kérdezni a franciákat, hogy mi a véleményük Napóleonról, aki szintén nem volt piskóta.

De az újkorban is az emberek nagy többsége egy De Gaulle-t, egy Franz-Josef Strausst vagy egy Ronald Reagant tekint visszamenőleg is olyannak, aki hajthatatlan keménységével és erő felmutatásával vezette a megválasztóit sikerről sikerre.

Sőt – és ez a döbbenetes – még egy véreskezű diktátort is nemcsak életében, de halála után, amikor szinte minden bűne kiderül, csodálat és nosztalgia vehet körül. Az amerikai Foreign Affairs, a világ legbefolyásosabb külpolitikai folyóirata, amely nagyjából tükrözi az amerikai establishment – beleértve természetesen az amerikai kormány – gondolkodását, legújabb számában azon kesereg (tegyük hozzá: ezúttal joggal), hogy egy friss felmérés szerint nemcsak az oroszországi öregek vagy a középkorúak, de még a fiatalok is meglepően nagy arányban a tömeggyilkos Joszif Sztálin diktátorra szavaznák ma, ha élne, és szerepét pozitívnak értékelik.

Hogy miért? Mint a válaszokból kiderül: egyértelműen azért, mert a Szovjetuniót erős szuperhatalommá tette. Szemben Jelcinnel, az amerikai és nyugat-európai neoliberálisok, valamint az orosz enyveskezű oligarchia kedvencével, aki a szétesett Oroszországot teljesen legyengítette, a Nyugat játékszerévé tette és hagyta, hogy vagyonát szétlopják.

De az 1917 előtti orosz történelemben is mindig azokra a cárokra tekintenek vissza nagy tisztelettel és szeretettel az orosz hazafiak, akik akár tűzzel-vassal, de modernizálva, erőssé tették a rájuk bízott birodalmat. Nem pedig a pipogyákra. És ezért tisztelik ma – szemben a Nyugat kedvencével, Jelcinnel, a volt orosz elnökkel – Vlagyimir Putyin elnököt is. Akitől tartanak.

Mivel Te nem vagy magyarországi balliberális – a legundorítóbb csoportosulás, amelyet az újkori magyar történelem kitermelt magából -, nem kell külön, a félreérthetőség elkerülése érdekében éppen Neked elmondanom, hogy mindezeket nem azért írtam, mert azt szeretném, ha akár Te, akár bárki a Fideszben, a sztálini módszerekből venne át, mint ahogyan tette azt oly előszeretettel a mai koalíció nem egy vezetője.

De az erő dicséretén keresztül igenis arra gondoltam, hogy talán lesz annyi befolyásod, amelynek segítségével megérteted e jobboldali párttal az erő konzekvens és folyamatos mutatásának fontosságát.

Mielőtt továbbmennék és áttérnék nem annyira általános kérdésekre, azt azért meg kell említeni – hiszen e nyílt levelet természeténél fogva nem csak Te olvasod -, hogy maga az erő nyilván nem elegendő, és éppen ezért gondolunk vissza epénk legkeserűbb undorával az olyan magyarországi politikai vezetőkre, mint a vérengző Rákosi Mátyás vagy méltó társa, Gerő Ernő.

A Népszabadság, amelynek jogelődje, a kommunista vér mocskában lubickoló Szabad Nép volt, természetesen azonnal neked ugrott, amikor elfogadtak a felkínálást. A tőlük megszokott – asszociatív – módszerrel próbált rágalmazni. Régi bolsevik-révaista módszer ez, amely nagyjából arra a sémára jár, hogy mivel Hitler kapitalista volt és náci, így minden kapitalista náci. Ez az ő trágyában született logikájuk.

A Népszabadság internetes kiadása február 27-én Egymást keresztező emlékbeszédek a kommunizmus áldozatairól című (kíváncsi vagyok, hogy a holokauszt áldozatairól mikor mernének ilyen címmel tudósítani?) írásában a Wittner Mára a Fidesz listáján alcím alatt azon mondat után, hogy „Orbán Viktor szombaton a Terror Házánál bejelentette, hogy Wittner Mária volt ’56-os halálraítéltet a Fidesz országos listáján indítják a választásokon”, a Gyurcsány-koalíció baráti napilapja ezt írja „Az egykori forradalmárral a Fidesz a következő gondolatokkal is közösséget vállalt: …” Ezek után jön a felsorolás, hogy mit jelentettél ki. Miként 2001. február 25-én a parlamentben, amikor – mint írják – Wittner „megidézi az áldozatokat, az élőket, a halottakat, hogy együtt vádolják a szocialista köntösbe bújtatott hóhérokat”. Hogy ebben a gondolatban mi a nem igaz, nem egészen értem. Az, hogy nekik fáj, legyen az ő bajuk.

A következőként általuk idézett mondatodra ugyanez vonatkozik: „Ugyanebben az évben egy ’56-os emlékünnepségen így fogalmazott: van szégyenkeznivalónk, hiszen elég visszagondolni az 1994-es választásokra, mert egy nemzet köpte szembe önmagát, amikkor hitt a hamis ígéreteknek, és visszaválasztotta hóhérait”.

Nem sajátosan érdekes, kedves Mari, hogy ugyanezen gazember asszociatív módszer feltalálói és alkalmazói furcsa módon elfelejtették módszerüket arra a korszakra használni, amelyre az sokkal jobban illene. Például amikor Roosevelt amerikai elnök és Churchill brit miniszterelnök a második világháborúban a tömeggyilkos Sztálinnal kötött szövetséget. (Aki, mármint Sztálin, egyébként – és erről a komcsik nagyon szeretnek megfeledkezni – Hitlerrel kötött korábban paktumot.) Ennyit arról, hogy miként tapsolt e lap jogelődje várt felakasztásodnak, és miként akar ennek kiválasztott stábja most is szellemileg egy olyan bitóra akasztani, amelyet aljas fantáziájuk ácsolt.

„Ein Staat. Ein Mann. Ein Programm” – jelentette ki nemrégiben Gyurcsány Ferenc vezér, választási szlogenjét németre fordítva. – Heil Hiller! – harsogta a Mecsek egy része válaszul. Ez az ő programjuk. Gyurcsány és Hiller vezéré.

A Te programod pedig így hangzik: van egy nő Magyarországon, akinek gerince keményebb, mint talán bármely férfié ebben az országban.

A parlamenti üléseket figyelve – amelyek egyikében reményeink szerint helyet foglalsz majd -, azok észrevehetően annyiban is eltérnek a repülőgép üléseitől, hogy az országgyűlési székek támláján nincs hely egy viaszospapír tasaknak, amelyet a roszszul lévő utasok szoríthatnak a gyomrukból visszatarthatatlanul feltörő gejzír tartalmának felfogására. Holott tudom, hogy a díszes teremben először körülnézve és meglátva az egykori tömeggyilkos rend tagjait Armani öltönyökben feszítve, neoliberálisként pózolva, leginkább e tasaknak a hiányát fogod nélkülözni. De e zacskó nélküli teremben is töltsön el örömmel az, hogy a történelem igazságot szolgáltat azzal, hogy az ország házába Téged bejuttat.

Még mielőtt befejezném, egy nagyon személyes üzenet: azt a zászlót, amit egy éjjel fennmaradva nekem varrtál, a legkedvesebb ereklyéim között őrzöm lakásomban, a látványosan rothadó Európai Unió fővárosában, Brüsszelben.

És még annyit: a politika – ahogyan a klisé mondja – a „kompromisszumok művészete”. Annyit tudj, hogy mindannyian tisztában vagyunk vele: amikor te kötsz kompromisszumot, azokat nem megalkuvásból, pénzért, magánkapcsolatok ápolásáért, avagy – mint a legostobábbak teszik – pusztán a kompromisszumkötés kedvéért teszed, hanem azon elérendő célból, amely mindannyiunk célja. Az, hogy Magyarországon a törvény és a rend uralkodjon, ne pedig azok a hazug rémalakok, akik a törvények uralmát hazudják, miközben azokat maguk alá gyűrve ezt az országot sintértelepként kezelik.

Nagyon sok sikert kívánok magasztos munkádhoz, és kérlek, hogy önts erőt azokba a politikustársaidba, akiknek a természet szórakozottságában elfelejtett eleget adni erőből és bátorságból. Valami az súgja nekem, hogy sok százezren értenek egyet ezzel a kívánsággal.