Az alsó szomszédom döbbent arccal állított meg a lépcsőházban. Idegességében előre köszönt, ami őnála mindig a teljes zaklatottság jele.

– Azt mondták nekem a piacon – riadozott arcomba szinte fuldokolva -, hogy a Gyurcsány, idézem: „Elmehet a jó k… anyjába!” Meg még azt is mondták – emelte égre szemeit -, hogy „A Gyurcsány egy szánalmas paprikajancsi”. – Aztán átmentem a felvágottas pulthoz – folytatta kálváriája elém tárását alsó szomszédom -, ott meg így szólt a pultos: „Az egész bagázs tolvajok gyülekezete”. Ezt én nem értem – motyogta alsó szomszédom, s látszott, teljesen össze van zavarodva, mert hirtelen még egyszer köszönt, majd udvariasan kinyitotta előttem a liftajtót.

Míg kipakoltam legújabb szerzeményem – Chesterton: Don Quijote visszatér, Hajnal kiadás, 1944 -, kissé eltöprengtem. Mint tudjuk, a demokrácia a mennyiség uralmáról szól, s a darabszám meg a minőség mindig fordítottan arányos. Ezért adják, ezért muszáj leadni a színvonalat. E korcs rendszerben hatalmat szerezni csakis így lehet. Meg kell keresni a legkisebb közös többszöröst, s az mindig az aljasság, a korlátoltság s az ostobaság. Mivel a plebs nem tud felemelkedni, le kell alacsonyodni hozzá. A legbiztosabb módszer felkelteni a csürhe irigységét. Erre voltak jók a Vizsla típusú – megjegyzem roppant ügyetlen – próbálkozások. Alsó szomszédom most szembesül vele első ízben, hogy a proli irigység bizony kétélű fegyver. A tömegek kezdik észrevenni, nemcsak az Orbánnak van bányája, hanem a Gyurcsánynak is van egymilliós karórája.

Ha az ember új darabokat szerez gyűjteményébe, a legkéjesebb dolog mindig a tárgyak rendszerezése, a kincsek sorba állítása. Míg kellő áhítattal készülődtem eme nemes szertartásra, háttér gyanánt előkerestem a polcról ifjúkorom kedvenc műsorszámát, mégpedig a Hobo Blues Bandtól a Kopaszkutya című kis dalt, amelyben Földes László – minden bizonnyal nem egészen ugyanezt a gondolatmenetet követve, ám roppant találóan – hörgi a mikrofonba: „Le kell menni kutyába/ Légy a kutyák királya.” Uram, akkor rajta! Mire várnak?