Cséfalvay Zoltán közgazdász szerint elsősorban nem megszorításokra, hanem reformokra lenne szükség

Egy okos állam nem várja meg, hogy az államháztartás egyensúlyának helyreállítását a piac kényszerítse ki, mert az ország és a lakosság számára ez a legdrágább megoldás. A probléma az, hogy az állam az elmúlt négy évben fokozatosan egyensúlyba hozhatta volna kiadásait és bevételeit, ha már 2002-ben teljesen elengedte az államháztartást. Most azonban úgy tűnik, sokféle szempontból is az utolsó órában járunk – mondta a Demokratának Cséfalvay Zoltán közgazdász, egyetemi tanár.

– Mostanában lépten-nyomon elhangzik az a kijelentés, amely szerint gazdasági válság fenyegeti hazánkat. A gyakorlatban mit jelentene ez? Egyáltalán, miért kerül ez oly gyakran szóba?

– Egyrészt nagy az állam eladósodottsága, másrészt rendkívül magas az államháztartás hiánya, vagyis az állam tartósan többet költ, mint amennyi a bevétele. Ezt a különbséget valahonnan finanszírozni kell. Mivel kevés a lakossági megtakarítás, ezért az adósságot és a hiányt gyakorlatilag külső pénzügyi befektetők finanszírozzák. Ezek a külső befektetők pedig, ilyen nagyarányú hiány esetében, mint a miénk, ennek jócskán megkérik az árát. Így aztán az állam egyre többet költ már pusztán adósságának a kamatterheire is, ami természetesen más kiadásoktól vonja el a pénz. Régi bölcsesség: mindent lehet finanszírozni, csak az a kérdés, hogy milyen áron. Magyarország azonban, az utóbbi három-négy évben egyfajta kegyelmi állapot előnyeit élvezte – a világban rengeteg volt a szabadon felhasználható pénz, a meghatározó kamatszintek pedig viszonylag alacsonyak voltak. Volt tehát pénz, amit hazánkba lehetett hozni, és ezt magas kamataink miatt érdemes is volt megtenni. De mára az amerikai kamatlábak is jelentősen emelkedtek, vagyis a befektetők akár már oda is vihetik a pénzüket. Fennáll tehát a veszély, hogy Magyarországról elkezd kivonulni az ország adósságát finanszírozó külföldi tőke. Amennyiben a jegybank úgy dönt, gátat vet ennek a folyamatnak, akkor jelentősen megemeli kamatokat, hogy a befektetőknek továbbra is megérje finanszírozni a magyar állam adósságát és hiányát. A nagyobb kamatok miatt pedig drágább lesz minden, amit hitelből finanszíroznak, legyen szó hitelre történő autóvásárlásról vagy egy vállalkozás fejlesztéséről. Ez természetesen lelassítja a gazdaság növekedését: ezért csökkennek az állam bevételei, és az állam a korábbinál kevesebbet fordíthat például szociális juttatásokra, autópálya-építésre vagy a közszolgáltatások fenntartására. Röviden ilyen logika mentén képzelhető el a válság felé vezető út, de ez nem azt jelenti, hogy ki kéne írnunk az ajtóra: „Magyarország válságban van és bezárt”, majd le kéne húznunk a rolót. Az viszont mindenképpen következmény, hogy a közszolgáltatások nehezebben működnek és drágábbak lesznek, a lakosság számára jelentősen megemelkednek a megélhetés költségei, vállalkozások sora megy tönkre, és egyre több ember nem jut munkához.

– Mindennek mi lehet a vége?

– Ezt a forgatókönyvet, amit most nagyon leegyszerűsítve vázoltam, a piac kényszeríti ki. A „vége” azonban az, hogy az állam kényszerűségből jelentősen csökkenti kiadásait, illetve növeli bevételeit. De egy okos állam nem várja meg, hogy az államháztartás egyensúlyának helyreállítását a piac kényszerítse ki, mert az ország és a lakosság számára ez a legdrágább megoldás. A probléma az, hogy az állam az elmúlt négy évben fokozatosan egyensúlyba hozhatta volna kiadásait és bevételeit, ha már 2002-ben teljesen elengedte az államháztartást. Most azonban úgy tűnik, sokféle szempontból is az utolsó órában járunk, ahogyan ezt Bokros Lajosék nemrég megjelent javaslatcsomagjukban kíméletlenül megfogalmazták.

– Mégis megvárta a kormány. Mit tehet ebben az esetben?

– Zárójelben jegyezném meg: tetszettek volna korábban okosnak lenni, hiszen minél később lesz okos egy állam, annál költségesebb a megokosodás. Az unió már jó másfél-két éve folyamatosan figyelmeztet, hogy az állam lépjen valamint költségvetés terén. De mindig voltak kifogások: EP-választások, parlamenti választások, az új kormány megalakulása. Lassan azonban elfogynak a kifogások. Egybehangzó szakértői vélemények szerint, ha nem történik változás, akkor ebben az évben az államháztartás hiánya a GDP arányában valahol 8-10 százalék között áll meg, ami elfogadhatatlanul magas. Ne feledjük: az unióban egy olyan országtól, amely szeretné bevezetni az európai fizetőeszközt, maximum 3 százalékot várnak el. A GDP ma nagyjából 22 ezer milliárd forint, vagyis ha egyetlen százalékponttal akarnánk csökkenteni a GDP-arányos hiányt, az 220 milliárd forintot jelentene, ha pedig 4 százalékra szeretnénk lekúszni, ahhoz közel 900 milliárd forintnyi pluszbevétel vagy kiadáslefaragás kellene. Ezért is repkednek mostanában a százmilliárdok a hazai közbeszédben.

– Elkerülhetetlennek látszik tehát az állami kiadások csökkentése, vagy a bevételek növelése, esetleg mindkettő…

– Így van. Bevételeket adók emelésével lehet növelni, ezért is hangzanak el olyan javaslatok, amelyek szerint a 15 százalékos áfakulcsot 20 százalékra kellene megemelni. Ami visszatekintve elég furcsa, hiszen az év elején „csodálatos szocialista vívmányként” kommunikálták, hogy a 25 százalékos kulcsot 20 százalékra csökkentették. Az adónövelés mellett bevételt hozhat az állam konyhájára a különböző személyi jövedelemadó-kedvezmények csökkentése, megszüntetése is. Ám ha csak bevételnövelő lépéseket hajtanak végre, annak az a hátránya, hogy a megnövekedett bevételek ugyanabban a feneketlen hordóban kötnek ki, mint korábban. Vagyis szükséges az állami kiadások csökkentése is. A fogyasztó állampolgár ebben az esetben is a kasszához kéretik. Mostanában e téren valóságos ötletbörzével találkozhattunk: bérbefagyasztás és elbocsátások sora az államigazgatásban, a kisiskolák körzetesítése és ennek következtében több tízezer pedagógus elbocsátása az oktatásban, kórházak bezárása, vagy a kórházi ágyak számának csökkentése az egészségügyben. De az állami kiadásokat csökkentheti az is, ha a fogyasztók többet fizetnek a közszolgáltatásokért, például úgy, hogy a beteg már akkor fizet egy meghatározott összeget, egy vizitdíjat, amikor még épp csak betette a lábát az orvosi rendelőbe. A kiadások ilyen jellegű csökkentésének hátránya azonban, hogy – miként mondani szokás – a nadrágszíj összehúzásától ezek a rendszerek még nem működnek hatékonyabban. Persze innen-onnan össze lehet söpörni több százmilliárd forintot – egy kis tandíj-, egy kis áfaemelés -, ettől azonban az egészségügy, az oktatás, az államigazgatás vagy az önkormányzati szektor még nem működik jobban.

– Sőt…

– Sőt adott esetben akár rosszabbul is, hiszen állampolgárként majd azt látom, hogy lassabban intézik el az ügyeimet a hivatalok, vagy messzebbre kell vinnem a gyermeket iskolába. A nadrágszíj összehúzása csak akkor vezethet valódi eredményre, ha ehhez az adott rendszerek átalakítása is hozzákapcsolódik. Az alapvető kérdés az ellenzék számára az, hogy mit is tegyen ebben a helyzetben? Azt gondolom, az államháztartás rendbetétele csak és kizárólag a kormány felelőssége, hiszen ők vezették az országot az utóbbi négy esztendőben is.

– Ezek szerint nem ért egyet Kuncze Gáborral, aki szerint a mostanra kialakult gazdasági helyzet valójában az utóbbi tizenhat év rossz politikai struktúrájának következménye?

– Ennyi erővel visszamehetnénk egészen a honfoglalásig. Még Bokrosék sem mennek vissza tizenhat esztendőt, igaz, szerintük az állami költekezés az elmúlt hat évre jellemző. Nem elhanyagolható kérdés azonban, hogy 2000 és 2002 között azt az évi 300 milliárd forintot, amit az állam a Széchenyi Tervre adott, kizárólag fejlesztésekre költötte, és nem egyszerűen felélte, mint az elmúlt négy évben. Hamisak tehát az ilyesfajta összemosási kísérletek, és tisztában kell lennünk a ténnyel: a mai helyzet az elmúlt négy év gazdaságpolitikájának következménye. Medgyessynek 2002 végére mindössze féléves kormányzással sikerült több mint 9 százalékos GDP-arányos államháztartási hiányt összehoznia, és ezt azóta sem tudják lefaragni. Draskovics már megszorított itt-ott, noha ezt nem verték nagydobra. Nincs tehát hová visszamutogatni: ezt a levest ők főzték, nekik is kell megenniük. Az államháztartás rendbetételéhez szükséges lépésekhez ne is várják az ellenzék asszisztálását, ezt a feladatot nekik és csak nekik kell elvégezni.

– Az ellenzéknek tehát ellent kellene mondania mindennek, amit az új kormány javasol?

– Még véletlenül sem. Világos határt kell húzni. Amiről eddig beszéltünk, az az államháztartási hiány rendbetételére vonatkozott. Fontos kérdés azonban: miként kell megváltoztatni az állam által finanszírozott közszolgáltatásokat ahhoz, hogy azok hatékonyabban működjenek. Ezek lennének a valódi reformok, és ezeknél az ellenzéknek nagyon is hallatnia kell a hangját. Az ellenzéknek ugyanis éppen az a dolga és kötelessége, hogy képviselje annak közel kétmillió-háromszázezer embernek az elveit, érdekeit és törekvéseit, akik rá szavaztak. Képviselje őket azért, hogy ezeknek a közszolgáltatásoknak az átalakításában az ő érdekeik és elvárásaik is megjelenjenek. Nagyon furcsának tartom, hogy e téren az ellenzék csak hallgat. Tudom, az előbb említett határt a megszorítások és a reformok között nem könnyű meghúzni, hiszen a kormány arra játszik, hogy a megszorításokat elképesztően bátor reformokként adja el. Ezért az ellenzéknek nagyon világossá kell tennie, mi a különbség az előző négy év elhibázott gazdaságpolitikája miatt szükségessé váló megszorítások, valamint a valódi reformok között. Ráadásul az utóbbi hetekben tapasztalható össznépi megszorítási ötletbörze mintha kicsit felmentené a kormányt. Emlékezzünk csak a kádári időszakra! Ha a párttagok elkezdtek suttogni arról, hogy öt forinttal emelkedik a cukor ára, hirtelen mindenki a szívéhez kapott, aztán amikor valójában „csak” három forinttal lett drágább, az emberek egyszerre megkönnyebbültek. Ma mintha ugyanez a játék folyna. Szakértők serege – egyébként jó szándékkal – próbál javaslatot tenni arra, hogy az állami kiadásoknak hol és milyen mértékű csökkentésére lenne szükség. 500 és 1200 milliárd közötti megszorításról beszélnek. A kormány pedig, annyit már kiszivárogtatott, hogy mintegy 350 milliárd forintnyi megszorításban gondolkodik. Így azután a kormány majd elmondhatja, hogy ő bizony védi az állampolgárokat, hogy szociálisan mennyire érzékeny, hogy – szinte már antikapitalistaként – megvédi az embereket. Ez a játék természetesen megnehezíti az ellenzék számára az egyértelmű határok meghúzását. Mégis elengedhetetlen: az ellenzék tegye végre világossá saját pozícióját a reformokkal kapcsolatban. Többek között elő kellene már állnia saját javaslataival is, mit gondol az önkormányzatokról, az egészségügyről vagy az oktatásról. Úgy tűnik, az ellenzék mintha belefáradt volna a választási eredménybe, noha az a dolga, hogy mielőbb talpra álljon, hiszen közel kétmillió-háromszázezer választópolgár számít rá. Tessék szíves lenni képviselni az érdekeiket!

– Ön megfelelő módnak tartja az árnyékkormány létrehozását. Ez a gyakorlatban mit jelentene?

– Egy árnyékminiszter nem más, mint az ellenzék oldaláról egy adott terület felelőse, szakértője, aki naponta követi a területen történteket. Ennek elsődleges előnye, hogy névvel, arccal meg tudja jeleníteni az ellenzék elképzeléseit valamely reformmal kapcsolatban, és bármikor szakmai vitapartnere lehet a hivatalban lévő miniszternek. Mostani gyakorlat szerint az ellenzék egyik-másik szóvivője beszél a legkülönfélébb szakmai kérdésekről, holott senki nem várhatja el tőlük, hogy mindenhez értsenek. Egy árnyékminiszter viszont eleve szakmai alapon politizál. Pár év alatt vagy megerősödik, vagy kiderül róla, hogy mégsem megfelelő erre a pozícióra. Megtudjuk róla, menynyire állja a média, a szakma, a politika ütéseit. Mindeközben felépíthet maga mellé egy csapatot. Ha pedig mégsem megfelelő, még időben meg lehet találni az utódját. Ne az utolsó pillanatban derüljön ki valakiről, hogy képes olyan megjegyzésekre, amelyek egyébként szavazatok sokaságát viheti el! Angliában az árnyékkormány rendszere másfél évszázada sikerrel működik, sőt, tagjai ugyanolyan fizetést kapnak, mint a valódi kormánytagok. Németországban, az ellenzékben lévő pártoknak egy-egy szakterületen saját szóvivőik vannak, akik gyakorlatilag árnyékminiszteri feladatokat látnak el. Természetesen a magyar ellenzék vezetőinek szembe kell nézniük a történtekkel, és nyilván levonják majd a megfelelő szervezeti tanulságokat. Jómagam azonban nem vagyok híve annak a széles nyilvánosság előtt folyó élve boncolásnak, ami az utóbbi helyekben zajlik. Ennél sokkal fontosabb, hogy az ellenzék most már a nyilvánosság számára is látható módon kezdjen el végre valódi ellenzékként viselkedni. Az árnyékkormány az első lépés lehetne az elvi alapokra épülő szakmai politizálás irányába.

Somorjai Viktória