Kovács Lajos Péter

A kereszténydemokrácia történelmi útja és lehetőségei

A materializmus lejátszotta szerepét, az új látnokok, köztük a szociáldemokraták, mind-mind mást láttak, de minden csupán látomás maradt, s most fordul a szél, melyből majd az idealizmus támad föl. A változást elsőnek a művészet jelezte. A csömör rajta látszik meg legelőször, s a szikra benne vet lobbot – jegyezte le éppen száz évvel ezelőtt Prohászka Ottokár, a magyar kereszténydemokrácia legnagyobb teoretikusa.

A választásokat váratlanul nagy különbséggel elvesztő konzervatív oldal szinte egyetlen, de tagadhatatlanul komoly eredménye, hogy önálló parlamenti szerepre jelentkezhetett ismét az egységes kereszténydemokrata párt. Mielőtt készpénznek vennénk egyes ide vonatkozó, az „égből pottyant mesékhez” hasonlatos sajtóhíreket, nem árt tisztázni: a magyar törvényhozásban ma a Kereszténydemokrata Néppárt az egyetlen legitim történelmi párt. Helyzeti előnye a magukat most előszeretettel szociáldemokratának nevező szocialistákkal szemben, hogy semmi olyasmi nincs a múltjában, amit szégyelleni kellene. Nincsenek gyilkosok, se temetetlen halottak, nincsenek megtagadott elődök, bizonytalan múltú vezetők. A KDNP múltja minden történelmi képletben adekvát mai önmagával, ellentétben a mai szociáldemokrata-szocialistákkal, akiknek szavuk sincs Kádárra vagy a korábban Tanácsköztársaságnak nevezett diktatúrára, s tétova kísérleteik a háború alatti baloldali mozgalmak örökbefogadására is ködbe vesztek. A magyar kereszténydemokrácia a kommunizmus összeomlása óta eltelt, szégyenteljes társadalmi leépüléssel elegy, történelmi léptékkel megítélve összességében is minden bizonnyal negatív irányú másfél évtizedes periódusban még egy figyelemre méltó eredményt tud felmutatni: két ciklusnyi szünet után egyedülállóan újra frakciót képes állítani a magyar parlamentben.

A százesztendőnyi közös múltban azonban a szociáldemokrácia és kereszténydemokrácia fejlődése eltérő pályán, de érdekes párhuzamban alakult. A modern ipari társadalmak életre hívták, s fenntartották a szociáldemokráciát, de „lelket”, mely végül is polgári demokráciák megteremtéséhez vezetett, a szellemi fejlődés új pályáival, a társadalomra érvényes erkölcsi normák elfogadtatásával a kereszténydemokrácia teremtett. A múlt század végén megjelent XIII. Leó pápa híres szociális enciklikája, a Rerum novarum, nagy visszhangra talált a magyar katolikusság körében is. Prohászka szerint ez az oldás és kötés lehetővé tette, hogy az egyház éljen a történelmi lehetőséggel, s járuljon hozzá a szociális megújuláshoz. Az elhatározásokat tettek is követték, s a meginduló mozgalmak mind jelentősebb erőt képviseltek, noha folyamatosan meg kellett küzdeni a klérusban nem kis befolyással rendelkező, a változásokat elutasító maradiakkal. Prohászka szellemi ereje és a győri kanonok, Giesswein Sándor szervezőkészsége azonban elégségesnek bizonyult a folytatáshoz.

A fejlődés – a mai kereszténydemokrácia számára is igen tanulságosan – két nagy területen bontakozott ki: a műveltség és a szellemi élet vonatkozásában, valamint a szociális kérdések megoldásában.

A szellemi élet területén hatalmas és hatásos munkát végző Prohászka püspök elsősorban az ifjúság nevelését tűzte ki célul. A katolikus iskolák megújulása és megerősödése hatással volt más felekezeti iskolákra is, s szilárd erkölcsi alapállás mellett a modernitás iránti fogékonyság volt a jellemző. Érdekes tényként említhető meg, hogy az ifjúság körében tért hódító Regnum Marianum mozgalom lapja, a Zászlónk, amely messze a legnépszerűbb volt a teljes ifjúság körében is, szinte mindig elsőként számolt be a legújabb találmányokról.

A szociális feladatok területén pedig ekkor vált elfogadottá a két alapelv: a szolidaritás és a szubszidiaritás = másokat képessé tenni feladataik ellátására. A magyar nemzet viharos történelmének, hányattatásainak következményeként ugyanis fokozatosan romlott (sajnos ma is ennek lehetünk tanúi) a szociális helyzet és a tűrőképesség. Az idősek és gyermekek védelme, az elesettek segítése ma is keresztény mozgalmak, a különböző kis- és nagyközösségek legfőbb erénye. Érdekes jelenség azonban, hogy miközben a Caritas és más szervezetek gyakran erőn felül is tesznek az elesettek megsegítése érdekében, a társadalmi presztízsük, elismertségük a kívülállók körében alig-alig mérhető.

Nem mondhatjuk persze, hogy ezek a törekvések kezdetben és egy csapásra megváltoztatták volna a helyzetet. Az első világháború viharai, a mérhetetlen trianoni veszteség, az idegen hatalmi befolyás gyakran megosztotta kereszténydemokrácia erőit is. A csonka-Magyarországon elsőként győztes Keresztény Nemzeti Egység Pártja beolvad, s lassan eltűnik a bethleni egységes pártban. Nem vitás: sokszor nem volt erő, és néha kellő józanság sem a numerus clausus-szal, vagy a későbbi zsidótörvényekkel szemben. Ugyanakkor ahol lehetett, tettek követték a kereszténydemokraták munkáit. A máig nem kellőképpen értékelt egészségügyi program, ami Johann Béla nevéhez fűződik, vagy az ugyancsak kereszténydemokrata Kovrig Béla, az ONCSA néven elhíresült családiház-építési program megalkotója jelentős és máig ható munkát végzett.

A századelő iskoláiból, a cserkészetből, a regnumból és különféle kulturális mozgalmakból azonban sorra kerülnek elő a tehetséges fiatalok, köztük Varga László, aki a józsefvárosi szoba-konyhás lakásból, szegény környezetből indulva lesz később híres ügyvéd és politikus, az 1945 utáni modern, európai Kereszténydemokrata Néppárt egyik életre hívója. A két háború közti kereszténydemokrata mozgalmaknak jelentős, s egyben meghatározó vonása volt az alsópapság és pedagógusok szervezői és tanítói szerepvállalása. A jezsuita Kerkai Jenő és mások a KALOT-mozgalom életre hívásával, a protestáns Karácsony Sándor és a többiek pedig a Soli Deo Gloria körök szervezésével segítették az eligazodást. A számos egyéniség közül külön is meg kell említeni Barankovics István nevét, aki alapító főtitkára lesz a mai KDNP elődjének. Barankovics és társai elévülhetetlen érdemeket szereztek azzal, hogy mind a barna, mind a vörös diktatúrának képesek voltak ellentmondani. A háború azonban súlyosan érinti magát az egyházat is: egyfelől Angelo Rota nuncius helytállása, Apor Vilmos püspök vértanúsága, másfelől a kivárásból a têt-á-tête magatartás kényszere a nácikkal, mely még máig is sok szempontból feldolgozatlan.

Mindezek ellenére a kereszténydemokrata erők hatalmas támaszt jelentettek a magyarság számára a háborús trauma, a reményvesztettség elviselésében, az újraéledésben. A kereszténydemokrácia vezérkarát jelentős szellemi erők határozták meg ekkor: a már említett Barankovics István és Varga László mellett a fiatal jogász Keresztes Sándor, a kiváló tudós Bálint Sándor, az európéer író, Rónay György, Eckhardt Sándor és még sokan mások, akik értik az Adenauer, Erhadt, Schröder, De Gasperi által megfogalmazott modern, európai kereszténydemokrata elveket. A másik oldalon: a Mindszenty József bíboros vezette magyar katolikusság. A kettő nem mindig harmonizál, de a történelem értékítélete, a száműzetés, a börtönök és halálos ítéletek, a közös sors nemcsak nem tűri el, de kizárja a szembeállítást. A háború utáni kereszténydemokrácia, ha nem következik be az 1947-es kékcédulás választási csalás, minden bizonnyal győztes kormánypárt lett volna. Barankovicséknak azonban keserű sors adatik. Hiába tanulják meg: az új Európában keresni kell az együttműködést a baloldallal, neki Rákosi jut, vagy Rákosi szerepében Zsukov marsall. A bocsánatkérések majdani listájához hozzátartozik: a kommunisták és a szociáldemokraták is „mondjanak majd valamit” Mindszenty bíborosért, Barankovicsért és mindazokért, akik elszenvedték a kínzásokat, a börtönt és az üldözést. Nincs párt, amely hasonló sorsra jutott volna, amelynek csaknem minden országgyűlési képviselőjét bebörtönzik, vagy száműzetésre kényszerítik. Az egykori alapítók testamentuma, itt, im vorsichtigen Europa, a fagyos Keleten, ahogyan Konrad Adenuer mondta, ötven évnél hosszabb idő múlva, de valóra válik, s mint a modern demokráciákban, a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták lehetnek egymás váltópártjai, vagy – amitől itt még messze vagyunk – szövetségesei is egymásnak.

A forradalom után élni és remélni kellett, mert otthon: „igére szomjasak a lelkek” – írja Barankovics a naplójába. És helytállnak, ki-ki a maga módján, politikusként, újságíróként a Szabad Európában, mint Kovács K. Zoltán, aki a megmaradtak közül sokat, talán a legtöbbet teszi a magyar kereszténydemokrácia értékeinek és szellemének megőrzéséért. Ötven éve, egy villanás csupán, a forradalom reménye. Aztán csak az angyal maradt, az ’56-os Márai-vers, mint remény, s hagyatéknak a Halotti Tor sora, hogy: „magyar voltál, s ezért”. Ez maradt, a Sors-szimfónia ismert futama csupán, de akadnak, akik gyerekként viszik a váltás fehérneműt a bebörtönzött papoknak. Csak néhány családias alkalom, hosszú kirándulások elhagyott helyeken, persze feltűnés nélkül kis csoportokban, amikor lehet egy még arról, mi lenne, ha. A bölcsebbek vagy a sokat szenvedettek legyintenek: ugyan, hol van az még! Aztán egy napon kinyílt a belügy archívumának rozsdás-zöld vasajtaja, s választási lehetőség hiányában a másmilyen emlőkön nevelkedett, de ép érzékű történészek megismerhették a nagy perek, köztük a Mindszenty-akta iratait.

„Istennel a Hazáért és a Szabadságért” – ez került a Kereszténydemokrata Néppárt jelvényére és lobogójára ismét, amikor egy kicsiny, de lelkes csapat (persze lélekben sokan voltak ott) megalakította az Ugocsa moziban a pártot, amely végül is húsz mandátumot szerzett, noha mindenütt még területi listát sem tudott állítani. A régiek közül Keresztes Sándor a legaktívabb, s a KDNP első elnöke lesz, Varga László csak valamivel később települ haza és vállal alelnökséget. Máig sem teljesen érhető okokból Antall József „lebeszéli” Keresztes Sándort arról, hogy szerepet vállaljon a kormányban és „rábeszéli” arra, hogy a pártelnökségről lemondva szentszéki követ legyen. Mindezek ellenére a kereszténydemokraták nem nyújtanak rossz teljesítményt, bizonyítja ezt az is, hogy 1994-ben az MDF tragikus vereségéhez képest még eggyel növelni is tudták a mandátumaik számát. A kereszténydemokrata közvélemény azonban másként éli meg mindezt, s változásokat követel. Végül ha nem is jelentős többséggel, de az addigi elnök, Surján László helyére Giczy György volt újságírót választották meg. Nehéz és sok fölösleges sérelmet okozó idők jöttek. Kárba veszett időnek is mondhatnánk, ha nem látnánk, mekkora erőfeszítéseket tettek az akkori küzdők: a fájdalmasan hiányzó Isépy Tamás és az egyik legszilárdabb ponttá vált Latorcai János.

A Fidesz tagozati szerepébe elvártan beilleszkedő maradék kereszténydemokrácia doayenje, Varga László, néha ugyan döbbenetesen magára hagyva, de szüntelen kísérletet folytatott a párt visszaszerzéséért. Jogi szakismerete és kitűnő tárgyalókészsége, segítői eredményre vezettek a bírósági termekben is, s 2002 elején eldőlt, hogy elnökletével megkezdődhet a Kereszténydemokrata Néppárt újjáépítése.

Varga gyakorlatias politikus volt, tekintélye eleve konszenzusképesnek bizonyult. Szerencse tragikus halálában, hogy örökösként maga mellé állította az ugyancsak pragmatikus Semjén Zsolt teológust, aki túlzás nélkül a párt köreiben nőtt fel. Képzettsége és széles körű ismeretei az egyházról, s annak minden jelentős kérdésben kifejtett álláspontjáról önmagában is jelentős tőkét hordoz. Semjén, aki gyűléseken gyakran és heccelődéstől sem mentesen bírálja a liberálisokat erkölcsi felfogásuk miatt, amúgy finom társasági ember, vatikáni körökben is számon tartott diplomata. Elévülhetetlen szerepe van abban, hogy pártja mára visszaszerezte szervezeteit és több ezres tagsága jelentős részét. Ugyanakkor nem tagadható, hogy a kihagyás pótlása még sok-sok munkát igényel.

Sokaknak úgy tűnhet, a most megalakuló frakció a Fidesz akaratából jött létre, ezért nem árt felidézni: a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség és a KDNP két évvel ezelőtt kötött szövetséget, s a mai mandátumelosztás ennek eredménye. Ugyanakkor tény, hogy a Fidesz köreiben és mindenekelőtt Orbán Viktor felfogásában, politikai filozófiájában, a bázis megteremtésében egyre erőteljesebb a szövetségeskeresés. Nemcsak a német példa, a CDU és a CSU viszonya, hanem számos más európai példa is mondatja, hogy nem az egy erőtérben való koncentrálódás, hanem az egymáshoz kapcsolódó erőterek összeadása képes az érdekek széles körű megjelenítésére. A jövőbeli együttműködés így számos eddig hiányzó eredményt hozhat.

A kereszténydemokratáknak például nem lesz nehéz az értelmiségi elit jelentős részének megszólítása, ha eddigi történelmük hagyományait követik. Bázisuk is ehhez köti őket, de a nyitottsághoz ma az is hozzátartozik, hogy el kell fogadni a velük azonos erkölcsi-világnézeti alapon álló, de átmenetileg vagy akár tartósan is más politikai orientációt követőket. Nem a szekularizáció lelkes hívévé kell válni, de tudni kell együtt élni annak tartós jelenségeivel, hiszen csak ez adhat elég erőt ahhoz, hogy a valóban nemkívánatos folyamatokat megállíthassák.

Magyarország ma gyötrelmes jövő elé néz. A politikai életnek kevés olyan szereplője van, akiről el lehet mondani, hogy a fejekben és a szívekben egyaránt elfogadható, átfogó megoldást lenne képes felvázolni. A kereszténydemokrácia reménybelien ilyen, jövőbeli erejét nagyban meghatározhatja, ha szövetségeseivel a magyar társadalom mélyülő válságának leküzdésére koncentrál. Sem a rettegett baloldali médiafölény, sem az elmúlt évtizedek elosztási gyakorlatára épülő kapcsolati tőke hatalma nem legyőzhetetlen, ha világosan megmutatható az a megoldás, amely a társadalom minden csoportja részére lehetővé teszi a stabilizálódást, vagy az előbbre jutást. Olyanok lehetnek így: „mint szűkölködők, de sokat gazdagítók, mint akiknek semmilyük nincs, de mindenük megvan.” (Pál apostol Korintusiakhoz írott levele.) A keresztényszociális gondolat az alapítók legrégebbi műve. A szeretet és megértés a mai magyar társadalom legfontosabb hiánycikke, kik adhatnák meg ezt jobban, mint azok, akik maguk is ennek jegyben élnek és cselekszenek.