A magyar labdarúgás kétszer volt a világ legjobbjai között

Egy nemzet lelkiállapotát pontosan tükrözi a labdarúgása. Láthattuk, hogyan zokogott Argentína és Brazília, miután csapataik kiestek a világbajnokság küzdelmeiből. Európában szintén a nemzetek kohéziós erejévé vált a labdarúgás. Az angolok, miután a portugálokkal szemben alulmaradtak a tizenegyespárbajban, tízezrével mondták vissza már befizetett nyaralásukat Portugáliába. A németek, bár csapatuk „csak” a harmadik helyen végzett, mégis mint győztesek ünnepeltek. Győztek is, sikerült visszaszerezniük nemzeti büszkeségüket és lerúgni magukról a bűnös nemzet fél évszázados, korhadt bilincsét. Nekünk, immár két évtizede nem marad más, mint hogy a világbajnokságok idején, mivel válogatottunk nem vehetett részt a tornán, egy kicsit brazillá, németté, franciává, argentinná váljunk. Hogyan juthattunk el odáig, hogy angol, brazil, olasz, francia mezeket vásárolunk és külföldi csapatok sikerét és kudarcát könnyezzük meg?

A lassan egy évszázada megosztottságban élő magyarságnak égetően szüksége lenne – ahogy minden nemzetnek – egy közösen megélt nagy sikerre. Ma a kollektív extázist legnagyobb dózisban egyetlen helyről szerezheti be az emberiség, a futballpályákról. A lelátókon a szurkolók közösségi önkifejezése figyelhető meg, nemzeti válogatottuk mezeibe bújnak, arcukra festik saját lobogójuk színeit. A labdarúgás igazi sikere abban rejlik, hogy – szemben az atlétikával, a vívással vagy a tornával – igazi tömegsport. Gladiátorviadal a szó legszorosabb értelmében, hiszen a pályán a csapatok, a lelátókon a szurkolók is megvívnak egymással, szerencsésebb esetben utóbbiak csak hangpárbajban mérik össze tudásukat. A liberális társadalmak magányos lakója, az atomizálódott egyén, drukkerként a csapat és rendkívüli esetekben, mint egy világbajnokság, a csapat által reprezentált közösség – magyarul: a nemzet – tagjává válik. A futballmecscseken az adott mérkőzés szintjétől függően nem csupán két csapat, hanem társadalmi rétegek, települések, régiók, olykor pedig nemzetek feszülnek egymásnak. Egy focimeccs erejéig visszatér az isteni összetartozás, az archaikus nemzetben létezés semmihez sem hasonlítható mámora: ebben a varázslatos közösségben jó együtt felemelkedni, de jó együtt sírni vagy gyászolni is, mert úgy vagyunk együtt, ahogy máskor sohasem, ebben a hideg anyagelvű, hamisan kiszámított világban. De mi van akkor, ha a közös emlékezet kútja kiszáradt? Vagy úgy elapadt az összetartozás életvize, hogy már senki sem éri el? Hová tűnt a magyar labdarúgás? Hajdan különösen nagy becsben tartottak bennünket is… Egykor a magyar labdarúgó-válogatott Európa kedvence volt és a magyar szurkolók ugyanúgy megsiratták elveszített reménységüket az 1954-es elvesztett világbajnoki döntő után, mint ahogy most sokan teszik egy más csapat kudarcakor. Te kinek szurkolsz? A magyar labdarúgás szervezetei kereteinek kialakítása időben szinte egybeesett az európai futballkultúra kialakulásával. 1901-ben alakult meg a Magyar Labdarúgók Szövetsége, egy évvel később pedig megrendezték a magyar labdarúgó-válogatott első hivatalos mérkőzését Ausztria ellen. 1907-ben hazánk már tagja volt a sportág nemzetközi szervezetének, sőt két évvel később Budapest adott otthont a FIFA (Nemzetközi Labdarúgó Szövetség) kongresszusának is. Magyarországon, ahogy Európa-szerte, ekkor még gyermekcipőben jártak a klubok, alig egy évtizede működött az FTC, az MTK, csakúgy mint az angol Liverpool vagy a Manchester United. A múlt század elejétől hihetetlen ütemben fejlődött a sportág, néhány év leforgása alatt már 71 fővárosi és 109 vidéki egyesület működött. A magyar klubcsapatok Angliához hasonlóan főként lokális elvek és a kollektív azonosulás alapján szerveződtek. Egy-egy rangadó ezáltal sokkal több volt, mint egy focimeccs, a kerületek és a különböző társadalmi csoportok vetélkedése nemegyszer politikai nyilatkozattétel volt. A korszak két legnevesebb csapata, az MTK, a Magyar Testgyakorlók Köre, valamint az FTC, a Ferencvárosi Torna Club volt. Az MTK-t a pesti zsidó polgárság alapította, hogy diszkrimináció nélkül sportolhassanak. A névválasztás is üzenet volt: a „testgyakorló” arra utal, hogy a tornán kívül egyéb sporttevékenységnek is helyt adtak, a „magyar” jelölés az alapítók asszimilálódására utalt, míg a „kört” szándékosan a konzervatívok által használt „club” kifejezés ellentettjének szánták. Az FTC-t 1889-ben alapították a főváros IX. kerületében. Az egyesület különös kettősséget hordozott, az angolos „club”, és a németes „torna” elnevezés a vágyakat, valamint az alapítók társadalmi helyzetét tükrözték. A Ferencváros kispolgári, munkáskerület volt, amelynek egy részében németajkú emberek éltek. A Fradi bizalmas megnevezése volt a klubnak, amelyet a kerület német Franzstadt megnevezéséből eredeztetnek. A club megnevezés egyértelmű célt jelölt, a labdarúgás európai mestereinek számító angolok módszereit, játékstílusát kívánták követni. Az univerzális szándékok mellett tetten érhető volt a lokálpatriotizmus is, az egyesület a nemzeti lobogó színeit viselte a piros elhagyásával. Már a kezdet kezdetén óriási csatákat vívott egymással az MTK és az FTC, nemcsak a pályán, hanem azon kívül is. Nem véletlen, hogy a Fradi Üllői úti pályáját 1912-ben, az MTK-ét egy évvel később építették fel. Utóbbiak még arra is ügyeltek, hogy egy picivel zöld-fehér riválisuk elé kerüljenek stadionjuk modernitásában. A helyszínválasztásuk sem volt esetleges, a Hungária körútra telepedésük a zsidóság asszimilációjának előrehaladottságát jelképezte. A két csapat külön játékstílust is igyekezett kialakítani. Igaz, mindketten a korszerű angol felfogást követték. Az MTK ebben előrébb járt, mivel az FTC labdarúgócsapatát ekkor az atlétikai szakosztályból átigazolók alkották. Rendkívül erős testalkatú, ám technikailag képzetlen fiúk, gyakran átgázoltak az ellenfeleken, sőt nem volt ritka, hogy a kapussal együtt „tették” a labdát a hálóba. Az MTK-hoz angol edzőt hozattak, aki ahogy akkor mondták, megtanította gondolkodni és ésszel játszani a csapatot. Válaszul a Fradi-szurkolók azt üzenték, ők nem ésszel, hanem szívvel játszanak. A legendás Fradi-szív mögöttes tartalma az volt, hogy a zöld-fehér csapat szurkolói jószívű, szolidáris, magyar kispolgárokként tekintenek magukra, míg az MTK-hoz tartozókra, mint racionális, ügyeskedő, idegen gyökerű nagypolgárokra tekintettek. A zsidó-keresztény szembenállás erőltetése a két klub között főként politikai nyomásra az 1940-es években jelent meg élesen. Ennek azonban vajmi kevés valóságalapja volt, mivel az FTC labdarúgóinak harmada zsidó származású, sőt az alapításnál rengeteget segédkeztek a Weis testvérek is. A két klub története azért érdekes, mert rajtuk keresztül jól érzékeltethető, hogyan jelent meg a politika nyíltan, brutális módon a labdarúgásban. 1939-ben az MTK élére kormánybiztost ültettek, majd feloszlatták az egyesületet. Az FTC elnökévé pedig az 1944-ben a német megszállás idején belügyminiszterként ténykedő Jaross Andort nevezik ki. Ezek a jelenségek azonban elsikkadtak, ha a magyar válogatottról volt szó. 1912-ben kivívta nemzeti tizenegyünk a stockholmi olimpián való indulás jogát. A foci európai tanítómestereinek számító angolok az első mérkőzésen hét gólt lőttek nekünk. A magyar csapatnak volt tartása, talpra állt és megnyerte a németek és az osztrákok legyőzésével a vigaszágat. Az I. világháborúból súlyos véráldozatokkal került ki az ország és a magyar sport. Újabb csapást jelentett hazánkra a trianoni békediktátum. Új értelmet kapott a nép számára ekkor a sport és ezen belül a labdarúgás. A csatatéren és a diplomáciában elszenvedett vereségekért vértelenül szerzett elégtételt a magyarság a zöld gyepen. Tudták ezt kimondva kimondatlanul az ország vezetői, lakói és maguk a játékosok is.

Az aranykor hajnala A labdarúgás páratlan népszerűsége révén politikai eszközzé vált a két világháború között. Az ellenséges szomszéd országok gyűrűjébe zárt magyarság számára a kulturális fölény hirdetését, a nyugat felé az egyenértékűségünk megmutatását szolgálta. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter kinevezése után 1922 júniusában azt nyilatkozta: „Szeretném a köztudatba belevinni, hogy a trianoni béke következtében lefegyverzett Magyarországon a kultusztárca voltaképpen honvédelmi tárca is. Honvédelmi tárca olyan értelemben, hogy most elsősorban a szellem, a művelődés fegyvereivel kell védeni hazánkat, s ezekkel az eszközökkel kell mindig újból és újból bebizonyítanunk a világ nemzetei előtt, hogy a magyar viszontagságos életének második ezer esztendejében is életképes, erős, és hogy bántani nagy történelmi igazságtalanság.” Nagy lemaradást kellett pótolni a nemzetközi elithez, főként az angolokhoz képest Magyarországnak 1920 után. A magyar labdarúgás és az Aranycsapat 1950-es évekbeli sikerét az ekkoriban elvégzett munkával alapozták meg. Hogyan? Az elemi népiskoláktól az egyetemekig növelték a tornaórák számát, az iskolán kívüli diákmozgalmak, a cserkészet, a leventemozgalmak az erkölcsi-nemzeti nevelésen kívül nagy hangsúlyt fektettek az ifjúság testkultúrájának fejlesztésére. A marxista történetírás előszeretettel tüntette fel ezeket az intézkedéseket kizárólag úgy, mint „a nacionalista, militarista” állam kiépítésére irányuló törekvéseket, azt a tény mélyen elhallgatva, hogy Magyarország az ötvenes években elért világraszóló sportsikereit – a helsinki olimpia 16 aranyérme, az Aranycsapat – az ebben a korszakban született és nevelkedett fiatalok érték el. Az ifjúsági mozgalmak állami támogatást kaptak, a leventemozgalmak tevékenységébe 1939-től 12-től 23 éves korig kötelező volt bekapcsolódni. A kormányzat kulcsfontosságúnak tartotta az egészségügy színvonalának emelkedését, csökkent a fertőző betegségek áldozatainak száma, elterjedt a kórházi ápolás. A 20-as évek elején 270 ezer, egy évtizeddel később már 750 ezer beteg kapott intézményi keretek között szakszerű ellátást. Röpke egy évtized alatt 100 új kórház épült, az 1927-ben létrehozott Társadalombiztosítási Intézet tagjainak száma gyorsan emelkedett, a társadalom mind szélesebb körét vonták be a korszerű betegellátásba. A Horthy-korszak kormányai nagy figyelmet fordítottak arra, hogy hasznos és egészséges elfoglaltságot találhassanak az iparosodás révén a nagyvárosokba települőknek szabad idejükre. 1918 előtt Magyarország területén alig 700 sportlétesítmény volt. A sportpályák, uszodák, tornatermek száma 1935-re elérte a hatezret! A 30-as években 1300 sportegyesület működött. A versenyszerűen sportolók száma több volt 120 ezernél. A sportesemények látogatása százezrek szórakozása lett minden hétvégén. A Teleki-, majd a Bethlen-kormány kiemelt fontosságúnak tartotta a magyar nemzet egészségre nevelését, hogy tartást adjanak a magyarságnak. Tudták, hogy a szellemi- és sportélet területén elért sikerek visszaadják a nemzet önbizalmát és hihetetlen hajtóerőt generálnak ahhoz, hogy az országcsonkítás, majd a nagy gazdasági válság okozta sokkot túlélje a nemzet. A történelmi viszonyoknak megfelelően átalakult a sportkultúra is. Háttérbe szorultak az egyéni és az úgynevezett arisztokrata sportágak. A XIX-XX. század fordulóján jellemző volt, hogy a nemesi származású emberek külön egyletekbe tömörültek és olyan tevékenységet űztek, ahol nem volt szükség testi erejük mozgósítására, mert azt rangon alulinak tartották. Vadásztak, lovagoltak, lövöldöztek. Az első világháborút megelőző időszakban viszont a nagy fizikai erőt igénylő torna, atlétika és vívást vált népszerűvé. Ezeket a sportágakat a labdarúgást szorította a háttérbe, amely olcsó, kevés eszközt igénylő, ezért vagyoni helyzettől függetlenül mindenki számára elérhető játék volt. A politikai vezetés gyorsan felismerte, hogy egyetlen más sportág sem okoz olyan intenzív érzelmi kitörést a tömegekben, mint a foci. Az állam érdeke ezért a minél jobb színvonalú labdarúgás megteremtése lett. 1925-ben felállították a Magyar Tréner Kollégiumot, a hazai labdarúgás szakmai és szervezeti kereteinek kiépítése révén a labdarúgás a legerősebb nemzeti sporttá fejlődött. A magyar törekvéseket a nemzetközi szövetség 1927-ben Fischer Mór FIFA-alelnökké választásával, valamint az 1930-as kongreszszus újbóli Budapestre helyezésével ismerte el. Időközben az egyesületek és a grundok kinevelték azokat a srácokat, akiknek a magyar labdarúgás aranykorát köszönhetjük. A harmincas években a magyar labdarúgás már a világ egyik legjobbja volt. Tud róla valaki? Hát akkor emlékezzünk. 1935-ben válogatottunk világbajnok lett a főiskolások tornáján! 1937-ben és 1939-ben kétszer is megnyertük a Közép-Európai Kupát. 1938-ban a franciaországi labdarúgó-világbajnokságon a döntőig verekedte magát a magyar válogatott, ahol végül ezüstérmet szerzett. A világkupát a korszak legerősebb együttese, az olasz nyerte, miután 4-2 arányban legyőzte hazánkat. Nemcsak Svájcban voltunk döntősek, hanem Franciaországban is. Aranykalitka-csapat A II. világháború nemcsak a nemzeti javainkban okozott súlyos károkat, rengeteg kiváló sportolónk halt meg a fronton. A labdarúgásunk is csupán 1947-re szerveződött újjá. Ez a sportág ebben az időszakban szinte mindennél többet jelentett a magyar lakosságnak. Vigaszt nyújtottak a gyermekeiket gyászoló apáknak és anyáknak, reményt és tartást adtak egy újabb, minden eddiginél súlyosabb háborús vereséget elszenvedő nemzetnek. A kommunista diktatúra eleinte rettegett a focitól, tudván, micsoda tömeget vonz. Rákosiék kezdetben gyanakodva figyelték az Aranycsapat sikereit is, majd felismerték, hogy a propaganda eszközeivel az eredményeket a párt szolgálatába állíthatják. Ezzel megpecsételődött a magyar labdarúgás sorsa… A háború vége után hat évig védelmezték sikerrel a sportéletet az akkori vezetők, megőrizve a polgári korszak vívmányait legalább a közélet ezen szegletében. Talán meglepő, talán érthető, hogy Rákosiék utoljára a sport területén hajtották végre a szovjet mintájú átalakítást. A klubcsapatok fölé egy-egy állami intézményt, minisztériumot, gazdasági ágazatot helyeztek. A kommunista párt pedig nekilátott, hogy klientúrája segítségével megfossza a klubokat korábbi stílusjegyeiktől, jelentéstartalmuktól, anyagi forrásaiktól, szurkolóiktól. Az uniformizálásra 1951-ben létrehozták az Országos Testnevelési és Sportbizottságot, amelyen keresztül a kommunista államhatalom beavatkozhatott az egyesületek életébe. A forrásmegvonásokkal az FTC-t sodorták a legkiszolgáltatottabb helyzetbe. A hatalom szemében ez a csapat tűnt a legveszélyesebbnek, jobboldali kötődése és hatalmas szurkolótábora miatt. Megszüntetni azonban nem merték. Mi sem, jellemzi jobban a csapat és a mögöttük álló drukkerek tartását, hogy a pénzmegvonás, pályabezárás ellenére 11 ponttal nyerték meg a bajnokságot 1949-ben. Az MTK-nak nem kellett nagy riválisához hasonló kínokat átélnie. A Textilipari Dolgozók Szakszervezetét tették meg az egyesület támogatójává, 1951-ben azonban a csapat az ÁVH felügyelete alá került, a neve előbb Bástya, majd Vörös Lobogó lett. Ez a változás viszont újratermelte a társadalom ellenérzését a klubbal szemben, mivel a nép szemében az ÁVH a zsidó-kommunista hatalom terroralakulata volt. A klubok egyéni jegyeinek eltüntetését a kommunista párt által kiválasztott új sportvezetői garnitúra végezte el. Ennek a gárdának volt a tagja az Aranycsapat edzője, Sebes Gusztáv is. A központból kivezényelt pártkatonák élet és halál urai voltak a sportpályákon is. Eldöntötték, mindenféle szakmai hozzáértés nélkül, ki játszhatott és ki nem. Aki lázadt, az másnap jobb esetben már egy vidéki kiscsapatnál találta magát, rosszabb esetben a Szovjetunió valamelyik munkatáborában ábrándozhatott tovább a fociról. Kő András egyik írásában tökéletesen szemléltette a korabeli viszonyokat. Sebes Gusztáv könyvének lektori jelentését kerítette elő, amelyből kiderült, az Aranycsapat egykori edzője az állította, mindent elkövetett a patinás klubok, így a Ferencváros megmentéséért. Később ugyanabban a kéziratában önmagát leplezte le azzal, hogy leírta, valójában ő maga javasolta a Ferencváros „feldarabolását”, legkiválóbb játékosainak – Henni, Budai, Deák, Kocsis és Czibor – távozását. Ez azonban csak az első csapás volt a Fradira. Megfosztották a nevétől is. Előbb ÉDOSZ, majd Kinizsi néven indulhatott a bajnokságban, a legendás zöld-fehér színét pedig fehér-pirosra változtatták. A jelentősebb futballcsapatok élén a kommunista rezsim kiszolgálói ültek, az FTC elnökévé Münnich Ferencet, a budapesti rendőrkapitányt nevezték ki. Az ország legnépszerűbb csapatát a politikai hatalom megfosztotta ugyan nevétől, színeitől, de a tettével nem a kívánt hatást érte el. Fradistának lenni az ötvenes évektől egyet jelentett a lelátókon, a rendszerellenességet. A politika brutális behatolása a sportban nemcsak függő helyzetbe hozta a sportolókat a hatalomtól, hanem azt is jelentette, hogy szinte eleve elrendelt volt, hogy a párt számára kedves csapatoknak kell a bajnokságot megnyerni. A klubcsapatok megrendszabályozásán kívül Rákosiék nagy figyelmet fordítottak a válogatottra is. Nem véletlenül… Ez volt az Aranycsapat időszaka. Az állampárt vezetői rátelepedtek a válogatott sikereire és ezáltal igyekeztek hatalmi pozícióikat és politikai rendszerüket legitimizálni. A nép számára úgy állították be Puskásékat, mint akik megmutatják a romlott, imperialista világnak a szocialisták felsőbbrendűségét. A játékosok nehezen, sokuk sosem tudta elfogadni ezt a párt által rájuk testált szerepet. Valóságos aranykalitkában éltek. Az élsportolóknak a pártállam vezetése a legfőbb politikai méltóságoknak kijáró előjogokat biztosította. Számos legenda kering arról, hogyan csempészték be a játékosok Nyugatról az itthon hiánycikknek számító fogyasztási cikkeket, a nejlonharisnyát, márkás órákat, szöveteket. Természetesen az ÁVO mindenről tudott. A pártvezetésnek szüksége volt az Aranycsapatra, hogy rajtuk keresztül, akár egy szelepen át, levezessék a társadalmi feszültségeket. Ennek ellenére mindvégig gyanakodva figyelték a játékosokat, mert azok sosem feledték az egykori grundokat és azt a polgári közeget, amelyből érkeztek, s ez a beszélgetéseik során, mint az ezekről készített jelentésekből is kitűnik, gyakori téma volt. Kő András jegyezte le az alábbi történetet: a helsinki ünnepi vacsorán a focisták szidták a rendszert. Bay Béla, a vívók szövetségi kapitánya megjegyezte: „Gyerekek, ti aztán mindent megkaptatok a rendszertől, nem szép tőletek, hogy szidjátok.” „Béla bácsi – válaszolta egyikük -, azt hiszed, mi nem tudjuk, hogy te is földbirtokos voltál?” Keserédes történetek ezek, de akkor véresen komolyak voltak. Az Aranycsapatot útjaira ávós alakulat kísérte. Így volt ez 1953-ban az Európa Kupa római döntőjén is. A győztes mérkőzés után hazafelé induló küldöttségben pánik tört ki, mert Puskást nem találták. Gyorsan terjedt a híre, hogy dobbantott. Az ávósok kétségbeestek, mire besétált a csapatkapitány mosolyogva, látványosan kiélvezve, hogy felidegesítette a „testőröket”. A történtek után rendszeressé vált, hogy a csapattagok beosztották, ki tűnjön el, hogy a többiek óbégathassák, valaki disszidált közülük. Az ávósok pedig ilyenkor rémülten futkostak. Az 1954-es világbajnoki vereségről is részletes jelentést kellett küldeni Rákosinak. Még a Politikai Bizottság is foglalkozott az esettel, ahol megállapították, hogy: „…felülvizsgálatra szorul a magyar válogatott csapat edzésének rendszere és fegyelme is. Jelenleg ugyanis a csapat egyes régebbi tagjai között az a vélemény, hogy ők már öreg játékosok, tudják, mennyit és mikor kell edzeni, és nincs szükségük arra, hogy edzésüket az edző utasításaira végezzék”. Nem véletlen, hogy a kommunista párt legfelsőbb szintje is foglalkozott a berni csatával. A második vb-döntő elvesztése után Budapesten rendszerellenes megmozdulások, zavargások voltak. Bedugult a szelep, amelyen keresztül Rákosiék levezethették a társadalomban meglévő feszültséget. Ahogyan a világot, úgy a pártvezetést is váratlanul érte az Aranycsapat veresége 1954-ben. Pedig két évvel korábban, 1952-ben a helsinki olimpián a magyar labdarúgó-válogatott aranyérmet szerzett. És megnyerték az 1948-53 között lebonyolított Európa Kupát is. Egy fél évszázad alatt két világháború és a hatalmas területi és lakosságvesztést elszenvedő magyar labdarúgás képes volt arra, hogy a kontinens és a világ legjobbja legyen. Az igazi nagy siker, a felnőtt világbajnoki trófea megszerzése azonban sohasem adatott meg. Pedig az 1954-es vb előjelei nagyon kedvezőek voltak számunkra: egy évvel korábban a belgiumi UEFA-tornán az ifjúsági válogatott aranyérmet szerzett. A felnőtt válogatott pedig november 25-én legyőzte a labdarúgás európai tanítómestereit a Wembleyben. Magyarország-Anglia, ki ne tudná, 6-3. Ekkor már 90 év óta egyetlen európai csapatnak sem sikerült megvernie otthonában a szigetországi csapatot. A svájci világbajnokság főpróbája remekül sikerült, ám a világsiker kapujában, ahogy 1938-ban, most is elbuktunk. NSZK-Magyarország kétgólos félidei vezetés után végül 3-2. Négy évig, harminchárom mérkőzésen senki nem tudta legyőzni válogatottunkat, a sorozat a legrosszabbkor, a világbajnoki döntőben szakadt meg. Fájdalmunkra az sem jelentett gyógyírt, hogy magyar alelnöke lett Sebes Gusztáv személyében az UEFA-nak. Ahogy ma a világ nagy része rajong Brazíliáért, úgy szerették a rendkívül technikás magyar válogatottat az 50-es években. Nemcsak a felnőttek, hanem a fiatalok is tartósan a világ élvonalában voltak. 1953 után a magyar ifjúsági válogatott megismételte csodálatos szereplését az UEFA nemzetközi tornáján, és az élen végzett. A nemzeti tizenegyek világranglistáján 1953 után 1955-ben ismét Magyarország állt az élen. A kommunista párt nem sajnálta a pénzt a sporttól, hiszen erőszakszervezetei mellett fontos eszköznek tartotta hatalmának legitimizálásához. Az 1950-es években stadion-felújítási programot hajtottak végre, 1953-ban adták át a korszak egyik legmodernebb arénáját, a százezer nézőt befogadó Népstadiont. A válogatott sikereit az elitklubok anyagi felhizlalásával igyekeztek garantálni. Az FTC-t ellehetetlenítették, viszont az MTK és a Honvéd kiemelt támogatásokat kapott az államtól. Az utóbbi két klubba igazoltatták az Aranycsapat játékosainak zömét is. Az átlaghoz képest kiemelten magas fizetésért a párt egyetlen dolgot várt el: a sikert. Magyarországon, a többi kommunista országhoz hasonlóan, a sport egzisztenciális szempontból nagy kiugrási lehetőséget jelentett az emberek számára. A társadalom szerkezete nagyon zárt, így nehézkes volt az előrejutás a ranglétrán megfelelő kapcsolatok nélkül. Emiatt a hallatlan népszerűséget és fizetést jelentő sportkarrier sokakat vonzott, ám nagy ára volt mindennek, nemtelen kompromisszumok sorát kellett megkötni az államhatalommal. Ennek is köszönhető, hogy az 1956-os forradalom kitörésekor a csapat alapemberei közül Puskás, Kocsis, Czibor a Honvéd brüsszeli Bajnokcsapatok Európa Kupája mérkőzése és dél-amerikai túrája után nem jöttek haza. Kitörtek az aranykalitkából. A többieknek erre főként családjuk miatt nem volt lehetőségük. Puskásék távozása után át kellett szervezni a válogatottat, Bozsik harmincon túl is vállalta a játékot, mellette küzdött még Grosics, Sándor, Budai, Hidegkuti és Tichy is. 1958-ban a svédországi világbajnokságon a negyeddöntőig jutott csapatunk, két évvel később a római olimpiáról egy bronzéremmel tértek haza focistáink. Az ifjúsági válogatottunkat továbbra sem sikerült letaszítania senkinek Európa éléről. 1960-ban a France Football Aranylabda szavazáson Puskás Ferencet a világ második legjobb játékosának választották. Az 1962-es chilei vb-n a magyar csapat a világ ötödik legjobb együttesének bizonyult. Az 1960-as évek nemcsak a válogatott, hanem a magyar klubok számára is sikeres éveknek számítottak. A forradalom utáni Kádár-korszak az enyhülés éveit hozta a labdarúgásban. A politikai passzivitásért cserébe a hatalom engedélyezte a kluboknak eredeti nevük és színeik újbóli felvételét. A politikai vezetés lazított a Rákosi-érában bevezetett szorításon, és más, kevéssé látványos eszközökkel manipulálta a sportéletet. A hatalmi centrum a Magyar Labdarúgó Szövetség lett. A Rákosiék által favorizált csapatok a Honvéd és az MTK előjogai idővel megszűntek, helyüket a Belügyminisztérium csapata, az Újpest vette át. Ezt jól mutatja, hogy a 60-as, 70-es években tíz bajnokságot nyertek. 1964-ben az MTK a Kupagyőztesek Európa Kupájában a döntőig menetelt, ahol az első meccsen 3-3-as döntetlent ért el a Sporting ellen, ám a visszavágón 1-0-ra kikaptak. Ugyanebben az évben kezdte el a sikersorozatát a Ferencváros az UEFA-kupa elődjének számító Vásárvárosok Kupájában, amelyet végül megnyert. Az FTC legyőzte többek között a Manchester Unitedet, a döntőben pedig a Juventust. Az 1964-es esztendőt a klubok kupasikerein kívül a tokiói olimpián szerzett aranyérem és a spanyolországi Eb-n elért harmadik hely tette emlékezetessé. Az 1966-os angliai világbajnokságon csapatunk a negyeddöntőig jutott. Egy évvel később a világ legjobb játékosának járó Aranylabdát Albert Flóriánnak ítélték oda. Az ő vezetésével menetelt 1968-ban az FTC ismét a Vásárvárosok Kupájának döntőjéig, de végül az 1-0-s győzelem után a Leeds United csapata hódította el a serleget. Némi gyógyírt jelentett, hogy a mexikói olimpián megvédte négy évvel korábban szerzett elsőségét a válogatott. Ezzel véget is ért a magyar labdarúgás aranykora. 1969-ben az Újpest elbukott a Vásárvárosok Kupájának döntőjében a Newcastle Uniteddel szemben. Az 1972-es müncheni olimpiáról válogattunk ezüstéremmel tért haza. Az ifjúsági válogatottunkat is letaszították Európa éléről, az UEFA-tornán második helyen végeztek, csakúgy, mint a junior csapat az utánpótlás Európa Bajnokságon. A hetvenes évek végén a labdarúgás szerelmesei sajgó szívvel vették tudomásul, hogy az arany után az ezüstkorszak is lezárult. Az 1978-as argentin világbajnokságon a csoportküzdelmek után pont nélkül esett ki válogatottunk. A politikai vezetés számára a labdarúgás hanyatlása nem jelent ekkorra már különösebb problémát. Kádárnak már nem volt szüksége arra, hogy a sportsikerekkel vezesse le a társadalmi konfliktusokat. Ehelyett az életszínvonal emelését tartotta szem előtt. A hidegháború enyhülésével a rendszer már nem ragaszkodott ahhoz, hogy sportolóin keresztül hirdesse a szocializmus felsőbbrendűségét a gaz imperialisták felett. A politika elfordulása a focitól azt is jelentette, hogy a korábbi bőkezű juttatások lecsökkentek, elmaradtak a beruházások, a fejlesztések. A még polgári értékeket közvetítő nagy edzőegyéniségek, Lakat Károly, Dalnoki Jenő mögött már nem toporogtak a kiválóan felkészített szakemberek. Az edzők nem vagy csak alig utazhattak külföldre, így alig egy évtized alatt a magyar labdarúgás mellett elfutott az egész világ. A központi hatalomtól való függés lazult, a foci a nyolcvanas években a politikai és pénzügyi tőkével rendelkező helyi állami intézmények martaléka lett. A sportág magára maradt, ez meglátszott az eredményeken is. 1982-ben Spanyolországban sem termett babér számunkra, egy győzelemmel és egy döntetlennel búcsúztunk a vb-tornától. A szurkolók nagy reményt fűztek az 1984-ben az európai bajnoki döntőben a Szovjetuniót legyőző ifjúsági válogatottunkhoz. Hiába… 1986-ban Mexikóban a világbajnokságon már a csoportkörből nem tudott továbblépni a felnőttcsapat. Azóta pedig ki sem jutott Magyarország a sportág legfontosabb tornájára. Klubszinten sem jöttek már a megszokott eredmények. Kivételt talán a Videoton jelent, amely 1985-ben az UEFA-kupa döntőjéig menetelt, ahol a Real Madridtól kapott ki 1-0-ra. A székesfehérváriak sikere kitűnő játékoskeretük mellett annak köszönhető, hogy az egyesület mögött nem a szocialista nehézipar valamelyik egysége, hanem az ekkor felfutó szakaszban lévő modern technikára épülő elektronikai ágazat állt. Az azóta eltelt huszonegy esztendőből talán négy momentumra emlékszünk nagyon szívesen. Puhl Sándor bíró vezette az 1994-es vb-döntőt, olyan jól, hogy később a világ legjobb játékvezetőjének választották, négyszer. Minden idők legjobb góllövője címet kapta meg a pályafutása során 529 gólt szerző Puskás Ferenc. Az FTC 1995-ben bejutott Európa legjobb klubcsapatainak csoportküzdelmeibe, az olimpiai válogatott pedig kijutott az atlantai olimpiai játékok tizenhatos döntőjébe. És vége. A magyar labdarúgást szerető embereknek mostanra már csak az emlék maradt. A régi nagy sikerek emléke. Valamint a tépelődés: hogyan juthattunk odáig, hogy a nemzetek egymás közötti vetélkedésében az első helyről a hetvenedik tájára csúsztunk vissza? Mi vezetett el odáig, hogy egy élvonalbeli csapat edzőjét azért ünnepeljék, mert kimondta, a magyar labdarúgás sosem fogja utolérni Nyugat-Európát és örüljünk a mostani eredménynek is? Egy lehetséges változat a válaszra: a magyar labdarúgás egy évszázados történelméből kitűnik, hogy a sportág felfutását és bukását egyaránt a politika okozta. A Horthy-rendszer a focit a nemzeti büszkeség helyreállítására, míg a kommunista rendszer saját hatalmának legitimizálására, a társadalmi feszültségek levezetésére használta, de a kádári kispolgár-szocializmusnak már nem kellettek hősök, csak szürke arcok. Egy nemzet labdarúgása, egy nemzet karakterének, lelkiállapotának megjelenítése is egyben. Ahogy a magyar társadalom eltérő okokból, de büszke ellenállásra kényszerült, megfelelt a vizsgán, amikor azonban a hatalom korrumpálta, az elmúlt ötven évben elveszítette tartását, identitását a kiüresítő szocialista rendszer hatására vált szürkévé, jellegtelenné a labdarúgásunk is. A mai foci pedig milyen? Olyan, mint Gyurcsány Ferenc. Sapienti sat. Sándor Csilla