Megszoktuk, hogy az esztelen pusztítás, öldöklés, rombolás képeit szemléljük. Az sem különleges esemény, hogy Izrael saját államában a lakosság egy részét céltáblának használja, mert ez belügy. A „nyári eső” névre hallgató gázai hadműveletek után most itt az új háború Libanon ellen. Amerika szokás szerint megvétózta a Biztonsági Tanács határozatát. Így megy ez. Mindeközben a magyar külügy illetékesei azt nyilatkozzák, egy év alatt elkészül hazánk új külpolitikai stratégiája. Gondolom, velünk együtt az egész világ lélegzetvisszafojtva vár, mi lesz most, kinek üzenünk hadat.

Szlovákia máris reszket, Románia pedig Göncz Kingát és Szekeres Imrét ábrázoló pólókkal riogatja a népet. Itthon dübörög a reform, a kórházakban a betegeknek napidíjat, pontosabban ágydíjat kell majd fizetni. Ha beválik az ötlet, otthon is bevezetik az ágydíjat. Feltehetőleg ágyhasználati hozzájárulás lesz a neve. És ez még mind semmi ahhoz képest, hogy megalakult a Konvergencia Tanács, benne a legkiválóbb szakemberekkel, például Surányi Györggyel, aki majdnem olyan kiváló szakember, mint – mondjuk – Petschnig Mária Zita. Utazó nagykövetünk, a kissé feledékeny Ügynök pedig Párizsban magyarázza a magyar költségvetés és gazdaság remek állapotát, talán a harmadik becsületrendet is megkapja, jut a gyerekeknek is. A rekkenő hőségben mindez érdektelen, a világot továbbra is Zidane foglalkoztatja. Talán unokáink megtudják, pontosan mit mondott neki az olasz. Az elmérgesedő arab-olasz kapcsolatok talán nem vezetnek katonai konfliktushoz, bár sosem lehet tudni, miből robban ki a harmadik világháború. A problémát csak a magyar külügyi stratégia oldhatja meg, a nagy titkosszolgálatok folyamatosan tanulmányozzák Baxter blogját, hátha elejt egy apró utalást erről is. A magyar társadalom mély apátiában szemléli az eseményeket, igaz, más egyebet alig tehetne, itt a parlamenti szünet, egyelőre nem kell gázszámlákkal törődni, a benzinár-növekedés és a forint árfolyamának drasztikus csökkenése ugyan túllépte a sokat emlegetett lélektani határt, de mivel a magyar társadalomnak nincs lelke, ezért lélektani határa sincs. A magyar társadalom nem lelketlen, inkább lélektelen. Sejti, hogy a rendszerváltozásnak becézett kísérlet éppúgy elbukott, mint a szocializmus, de mindenki azt mondja, ennél nincs és nem is lehet jobb, hiszen a világot a pénzügy és a gazdaság „vastörvényei” mozgatják, nevezetesen a kőolaj hordónkénti ára és a rejtélyes kamatláb, valamint a még rejtélyesebb „befektetők”, akik ha megijednek és elviszik a tőkét, vége a világnak. A magyar nép közgazdasági éretlenségéről és a Rákosi-rendszer vezetőinek értelmi hiányosságairól tanúskodik, hogy az 1956-os forradalom előtt nem vetették be ezeket az érveket a megszorítások szükségességéről. Az istenadta nép most „feszítsd meg!” helyett kórusban kiált: „szorítsd meg!”, abban a balga reményben, hogy ettől egyszer majd jobb lesz. Volt már ilyen, nem is egyszer. Átlagosan tíz évenként sikerül elhitetni a magyar lakossággal, hogy „a jövő érdekében” jobban kell spórolni, mert túlköltekezett és előre ivott a medve bőrére, megette az aranytojást tojó, amúgy is madárinfluenzás tyúkot. A politikai csömör és apátia jelei az ellenzéken is látszanak: a kialakult helyzetben tanácstalan, erőtlen és eszköztelen. A kormány ugyanis működésének első napján megbukott, ez azonban jogi értelemben nem kötelezi semmire a csődbiztossá átvedlett MSZP- SZDSZ-koalíciót. A kormányt csak a lakosság, a „nép” buktathatja meg, de alkotmányos eszközökkel még az sem. A parlamenti ellenzék pedig éppen az „alkotmányosság” folytán akkor is a bukott kormány cinkosa vagy tettestársa marad, ha megvétózza a kétharmados törvényjavaslatokat és bírálja a csődbiztosokat a balliberális fórumokon, már ahová beengedik őket. Döbbenetes tény, hogy eddig csak a szakszervezetek és a civil szervezetek tudták valamelyest képviselni a lakosságot, melynek egy része nyaral, másik része otthon próbál vigasztalódni a tévé előtt. Bámulják a távoli háborús képeket, nézik a még távolabbi földrengések és erdőtüzek pusztítását, és arra gondolnak, majd csak lesz valahogy, nálunk legalább nem lőnek. A homo kadaricus tovább tenyészik, az utódok nemzedéke pedig sötét, akár az éj, ha nem tanulta volna meg anyanyelvi szinten háromszáz szavas szókincsét, akkor sem keltene feltűnést. Fizetni fogja az ágydíjat, sőt saját ágyát is beszolgáltatja, ha kell, mert a földön aludni egészséges. Mindent a jövő érdekében, bátran és igazságosan.