Látogatás a vakok világában a fővárosi E-Klubban

A városban közlekedve szembe jön velünk egy férfi. Napszemüveg, fehér bot, mellette kutya, nyakában kolomp cseng. Odalépünk, s megkérdezzük, segíthetünk-e a zebrán való átkelésben. Karon ragadjuk, átsétálunk vele a túloldalra, elköszönés után pedig visszazuhanunk a szürke hétköznapok rohanó, ámde számunkra természetes világába. Milyen lenne, ha abban a másik világban kéne élnünk, a világtalanok világában? Most kipróbálhatjuk, a Népligetben található E-Klub szórakozóhely tövében, ahol nemrégiben nyílt meg a vak emberek életét bemutató Láthatatlan Kiállítás.

Látogatásunk során első lépésként olyan eszközöket próbálhattunk ki, amelyeket vak emberek szinte mindennap igénybe vesznek. Csukott szemmel kellett megfejtenünk, hogy a kezünkbe adott dominó két oldalán hány pötty található, ami első hangzásra nekünk is könnyű feladatnak tűnt, ám találgatás közben akaratlanul is kinyitogattuk a szemünket. Nagyon ötletes és hasznos szerkezeteket tekinthettünk meg, mint a beszélő óra és a beszélő számítógép, ami minden leírt szót felolvas. A Braille-írógépen több percbe telt, amíg egyetlen betűt papírra vetettünk, az olvasás pedig lehetetlen vállalkozásnak tűnik. A könyv Braille-írása számunkra egyetlen ponthalmaz volt, egyszerűen felfoghatatlan, miképpen lehet valakinek annyira kifinomult a tapintása, hogy gond nélkül megértse, milyen jelentést takar a pontok meghatározott sorrendje.

Aztán mégis felfogtuk. Szilárd vezetésével – aki tizennyolc éves korában, alig öt hónap alatt vesztette el a látását – beléptünk a Vakok Országába. Félelmetes érzés pillanatok alatt megvakulni, belépni egy olyan ismeretlen helyiségbe, ahol szemernyi fény sincs, ahol nem látunk az orrunkig sem, nem tudhatjuk, hogy mi van előttünk, hogy mi van a lábunk alatt, s ahol annak a tudatában indulunk el, hogy az életünknek egy óráját ilyen körülmények között kell eltöltenünk. A sötétség ijesztő volt, félelmetes, ám mégis rejtelmes, érdekfeszítő és csalogató. Az ember folyamatosan próbálja nagyobbra nyitni a szemét, de újból és újból rá kell jönnie, hogy hiába, innen egyelőre nincs kiút. Fel kell fogni, hogy miért is vagyunk itt pontosan. Bele kell törődni, hogy ez a kiállítás nem olyan, mint a többi, ezt nem láthatjuk, ezt éreznünk kell.

A tenyerünk megizzadt az izgalomtól, s ezt onnan tudtuk, hogy mindvégig egymás kezét szorongattuk. De talán emiatt nem estünk pánikba. Tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül, tudtuk, hogy ha valami bajunk támad, kiabálni kezdünk, hiszen hangunk van. Hallani is hallunk. Illatokat és szagokat is érzünk, és a kezünk is „kéznél” volt. Lassan megnyugodtunk, és amennyire lehet ennyi idő alatt, hozzászoktunk a mérhetetlen sötétséghez.

Elindultunk egyenesen előre. Kezdetben az előttünk haladó hátát fogtuk, ám idővel rájöttünk, hogy ennek semmi értelme, ugyanis a feladat pont az, hogy magunktól tájékozódjunk, és tapintás alapján felismerjünk teljesen hétköznapi dolgokat. Talán úgy lehetne legjobban leírni ezt a helyzetet, mint amikor az ember olvas. Elképzeltük, hogy a környezetünk milyen lehet, mit látnánk, ha hirtelen felkapcsolnák a villanyt. S az érzékeink kiélesedtek. Az erdőben tapogatózva sokkal fább volt a fa, sokkal fémebb volt a fém. Sokkal szebben csiripeltek a madarak, és lágyabban csilingelt a patak is. Az utcán botorkálva tízszer erősebbnek hangzott az autók zaja, a harsogó dudák hangja és a temérdek ember duruzsolása. Zöldséges stand, könyvárus, majd egy múzeum. A múzeumban ókori görög oszlopfők, szobrok és egy dombormű. Hogy mit ábrázolt? A mai napig nem tudjuk. Egyetlen részletét sem sikerült felismernünk.

A konyhában fűszereket próbáltunk megkülönböztetni egymástól. A szegfűszeg erős illata azonban elnyomta a többi ízesítő szagát, nehéz volt rájönni, hogy melyik melyik. A kávé zamata azonban eltéveszthetetlen volt. Azonnal tudtuk, hogy egy bárba érkeztünk. Lágy muzsika, zenegép, asztalok székekkel, s egy mély hangú pincér, Gyuri bácsi.

– Mit adhatok a kedves vendégeknek? Kávét, teasüteményt? Parancsoljanak, szíveskedjenek helyet foglalni! Azonnal viszem a megrendelést.

Fekete kávédaráló, piros fénnyel, fehér csészék, kék szegéllyel, ezüstös kiskanál, lekváros linzer, sárga asztalok és világos kék székek, s Gyuri bácsi szövetnadrágban, fehér, vasalt ingben, szatén mellényben és csokornyakkendőben. Így képzeltük el a kávézót. Látni ugyanis semmit nem láttunk ezekből. Még a pénzt sem, amivel fizettünk.

Elérkeztünk a kiállítás végéhez. A kijáratnál álltunk egy ajtó előtt. Az emberben végigpörögnek az elmúlt egy óra pillanatképei. Leküzdöttük a félelmünket, alkalmazkodtunk a körülményekhez, hozzászoktunk egy másik világhoz, amiből most ki kell lépni. Bár menekülünk belőle, mégis valami visszahúzott minket. Visszahúzott a gondolat, hogy a Vakok Országának lakói nem léphetnek át hozzánk, még egy órára sem, egy pillanatra sem. Ők nem léphetik át azt az ajtót, amin túl vakító fények és színek sokasága fogadja az érkezőket. Két külön világ, két merőben eltérő életforma, ami viszont közös: sem ők, sem mi nem tudhatjuk meg, hogyan néz ki a kiállítás valójában. S ha megkérdik otthon, mit láttunk, azt feleljük: semmit, de csodálatos volt.

Szencz Dóra