A következő év lehetséges politikai forgatókönyvei

Az elmúlt egy évben valami gyökeresen megváltozott. Az őszödi beszéd és a gazdasági megszorítások hatása mostanra elért a társadalom mélyrétegeiig. A társadalom, mint egy tankhajó a tengeren, lassan bár, de új irányba fordult. Forradalmi hangulatról szó sincs, ilyesmivel felesleges áltatnunk magunkat, de a kormány és a mögötte álló koalíció tartósan elveszítette a lakosság többségének bizalmát. Gyurcsány és fogyatkozó csapata megállíthatatlannak mutatkozó módon csúszik a bukás szakadékába. Az országos nagy kártyaparti résztvevői, a politikusok új leosztásra készülnek. Senki nem tudhatja a napot és az órát, de a változás biztos.

Az új közhangulat látványos mutatója a tavalyi budapesti csata és az idei őszi demonstrációk fogadtatása közötti különbség. Tavaly Gyurcsány abból indult ki, hogy miután a baloldal akkor már öt éve, Ron Werber színre lépése óta sikeresen állította be bajkeverőnek, félelmetesnek a jobboldalt, most is ezzel az eszközzel nyerhet. Ezért minden eszközt felhasznált arra, hogy az indulatokat tovább korbácsolja, a „balhét” tovább fokozza, az összeütközéseket még látványosabbá tegye. A közvélemény-kutatások eredményei szerint jól számított, működésbe lépett az a tömeglélektani mechanizmus, amely szerint a felfordulástól félő emberek a mindenkori hatalomhoz húznak, annak megerősítésében látják a nyugalom megőrzésének biztosítékát. A baloldal ugyan jelentős mértékben elveszítette az önkormányzati választásokat, de feltehetően őszödi beszéd és budapesti csata nélkül még nagyobb mértékben elveszítette volna, Budapest és Pécs például megmaradt. A kormányfő az egészen ezért inkább nyert, mint veszített. Ráadásul majdnem sikerült a nagy bravúr is, a kiszivárogtatott beszéddel majdnem sikerült leráznia magáról a választási ígéretek és a valóság közötti ellentmondás súlyos terhét. Néhány végletekig elfogult közíró meg is adta ezt a felmentést, sőt felmagasztalássá fordította a verbális ország-zsonglőrködést. És mintha egy időre a minden választást eldöntő bizonytalanok is bevették volna a trükköt: Gyurcsány támogatottsága stabilizálódott, sőt javult.

Az idén azonban egy másik tömeglélektani mechanizmus lépett működésbe: mivel az emberek a rend és nyugalom felelősének a mindenkori kormányt tekintik, a rendetlenségért és felfordulásért most a kormányt hibáztatták. A pártválasztásukban bizonytalanok egyre nagyobb hányadában kialakult a rosszul kormányzott ország képe, és ennek felelősét magától értetődően a kormányban, annak vezetőjében látják. Gyurcsány most is megpróbálta az egyszer már bevált trükköt, de az most fordítva sült el. Az Operaház körüli, egyszerre nevetséges és arrogáns rendőr-demonstráció a kormányfő fejére hullott vissza (hát hol élünk, hogy ilyesmire szükség lehet?).

Mindez nem magától alakult így. A kormányfő előre menekülve szabadjára engedte a körülötte fortyogó reformdühöt, amivel frusztráló konfliktusok sokaságába hajszolta az országot. Magyarország ma olyan lakás, amelyben minden ajtóban félméteres küszöbök magasodnak, bármerre lép az ember, hasra esik valamelyikben. Az egészségügyről elképesztő történeteket mesélnek egymásnak az emberek családi összejövetelen, munkahelyen, villamoson, vagy éppen a kórházi várótermekben – és ezek a történetek igazak. Az árak feltartóztathatatlanul emelkednek, rohamosan nő azok száma, akik napi megélhetési gondokkal küszködnek. A fogyasztás szűkül, ami a termelés szűkülését vonja maga után – nő az elbocsátások és a csődök száma, nő a kiszolgáltatottság. Rosszul kormányzott ország.

És mindennek tetejébe a korrupció egyre bűzösebb fekélyei öntik váladékukat a közönség elé. Zuschlag gátlástalansága mellbevágó, de távolról sem csak róla van szó. Gyurcsány ügyeit, az ingyen lízingelt állami üdülőt, az állampénzen felújított klubházat, a megfittelinázott Apró-villát, az anyós vezette banktól felvett százmilliós kölcsönt már mindenki ismeri – de nem felejtette el. Kóka milliárdjait sem, még ha nem is beszélnek róla mindennap. De melléjük nap mint nap új fekély fakad fel. A milliárdos miniszterek közben mindennap milliókkal gazdagodnak, egy olyan korban, amikor – nincs ebben semmi demagógia, ez az igazság – a parizer és a gyógyszer is egyre megoldhatatlanabb gondot jelent egyre több embernek. Hogyan, miért, hogy megy ez, hogy egyesek dúskálnak a vagyonban, mások meg éheznek? Rosszul kormányzott ország.

És ha még ez sem volna elég, a szekrényből dőlnek ki sorra a csontvázak – Veres János pénzügyminiszter régi és új szekrényeiből. Veres János erkölcsileg megsemmisült ember, politikailag tarthatatlan, minden nap, amelyet kormányon tölt, tovább rombolja a kormány maradék tekintélyét. A politika tehetetlenségi nyomatéka még ott tartja a posztján, de akik kínosan feszengve védik őt, azok is tudják, hogy menthetetlen, buknia kell, és jó, ha börtön nélkül megússza. Egyszerűen képtelenség, hogy egy ilyen ember vezesse az erkölcsi megtisztulás kampányát, egy ilyen ember követeljen adózási fegyelmet.

Igaz, a bukása annak beismerése volna, hogy az MSZP – már megint – alkalmatlan jelöltet állított a pénzügyminisztérium élé­re, tehát ez egy rosszul kormányzott ország. Ha viszont nem bukik meg, az annak a biztos jele, hogy a kormánynak egyetlen szava sem igaz, hogy ez egy rosszul kormányzott ország. Nem meglepő, hogy a koalíció a két lehetőség között még nem tudott választani. Az emberek azonban már döntöttek. Ezek nem kellenek.

Csakhogy rohamosan nő azok száma is, akik „ezek” alatt az egész politikai elitet értik, szőröstül-bőröstül. A változás alapvető, a társadalom egészét átjárja, hatása hosszú távú. A pártokon belül az értelmesebbek világosan látják ezt, és tudják, hogy nekik, pártjuknak is meg kell változni, ha az új helyzetben felszínen akarnak maradni. A mára értelmezhetetlen jelenséggé vált MDF-en és a Fidesz kebelén békésen szendergő KDNP-n kívül minden parlamenti párt a változás lehetséges forgatókönyveit elemzi. Innen is, onnan is politikai teszt-ballonok emelkednek a levegőbe, hogy felbocsátóik a felengedett gondolatok röppályájából következtessenek a jövendő széljárásra.

Az SZDSZ a szakadék szélén tántorog. Horn Gábor ugyan azt nyilatkozta, hogy „nem tudunk olyan rosszak lenni, hogy ne jussunk be a parlamentbe”, de már ő is tudja, hogy tudnak. Az egykori húzóember, Demszky Gábor mára önmaga karikatúrájává vált, már csak az MDF által üzemeltetett lélegeztetőgép tartja életben a következő választásokig. Az SZDSZ számára már nem is a parlamenti küszöb a tét, hanem a teljes megsemmisülés, az egy százalék alatti nemlét. Kóka János megválasztása végzetes hibának bizonyult, és kétséges, hogy ezt a hibát egyáltalán helyre lehet-e hozni. Az SZDSZ-nek ugyanis már nincs nyerő lépése. Ha némán tűri, hogy Gyurcsány porig rombolja a koalíciót, értelemszerűen rámegy erre. Ám ha felrúgja a koalíciót, akkor sem húzza ki a fejét a hurokból. A Fidesz térfelé­ről így nem tud szavazatokat szerezni, az MSZP-éről még úgy sem. Ha keménykedik, az a vád hull rá, hogy erőszakos kispárt, amely politikai súlyánál nagyobb jogokat követel magának, ha engedelmes, egyszerűen eltűnik a képről, mint A nagyítás című film gyilkosa a fényképfelvételről.

Az a felvetés, hogy a régi mellett alakuljon egy második SZDSZ is, nem több gyönge gondolatkísérletnél. Egy halvány esély mégis dereng a láthatáron. Amikor Horn Gábor az Orbán Viktor nélküli Fidesszel lehetséges koalícióról beszélt, valójában arról szólt, hogy a Fidesz liberálisaival egy új formációban együtt tudnának működni. Akár az elnöki széket is átengednék. Az SZDSZ hozná az infrastruktúrát, a kapcsolatokat, a pénzt, a médiát, a Fideszből esetleg kiváló csoport pedig az erkölcsi hitelt – így szinte biztosan össze lehetne szedni akár tíz százalékot is. Ez pedig elég a túléléshez. A vásár persze kettőn áll, és nem tudni, a másik elfogadja-e az ajánlatot. Az MSZP három évvel ezelőtt úgy szédült bele Gyurcsány Ferenc bűvkörébe, mint a lepke a lámpa lángjába. Jól meg is pörkölte magát. Gyurcsány, aki a milliárdjai mellé halhatatlanságot is szeretne, nagy államférfiként szeretne bevonulni a magyar nemzet panteonjába, nyilvánvalóan időhúzásra játszik, mert meg van győződve róla, hogy a jövő meghozza a fellendülést és azzal a lakosság támogatását. Erre azonban nincs esély, a reform éppen olyan lesz, mint a négyes metró meg az M7-es autósztráda: minden késik, minden rosszabb lesz és minden többe kerül, mint ígérték.

Gyurcsány bukott ember, de még nincs legyőzve. Harcolni fog körömszakadtáig, és megvenni sem könnyű, mert dúsgazdag ember, akinek a szemét nem lehet kiszúrni egy nagykövetséggel és egy budai villával. Ezzel együtt, ha megvan az akarat, meglesz a célhoz vezető út is, az MSZP-ben ugyanis nagy hagyománya van a bizánci stílusú palotaforradalmaknak. A nagy kérdés az, ki legyen az utód. A felvetődő nevek közül Simor András jegybankelnöknek és Gráf József agrárminiszternek nincs hátországa, és nem is puccsoló típusú emberek. Szekeres Imre kizárólag azért tündököl, hogy úgy ne győzzön, hogy visszalépéséért megszabhassa az árat. Kiss Péter szeretne miniszterelnök lenni, hiszen egyszer már majdnem lett is, de ha az MSZP-nek egy csöpp esze van (márpedig van), fel sem merül, hogy az élre állítsák, hiszen Kiss Péter az önmagát túlélt Kádár-rendszer megtestesítője, aki ráadásul színtelen és jellegtelen, mint amilyenek a Kádár-rendszer főkáderei voltak.

A legesélyesebb, mert legtöbb sikerrel kecsegtető jelölt Szili Katalin, a megbékélés asszonya, aki képes emberi gesztusokra, akinek van véleménye, de aki tud megértő is lenni. Hogy kormányozni tud-e, azt senki nem tudja, mint ahogy az sem világos, az MSZP hatalmi harcaiban milyen erős pozíciókat foglal el. De neki esélye van arra, hogy a szocialista pártot legalább erős ellenzékként mentse át a jövőbe. Ráadásul akár a nagykoalíciót is megjátszhatja, ha a kormányát szakértőinek nevezi, és bevesz néhány olyan szakembert, akit Orbán Viktor jelöl ki. Már ha a másik fél is akarja.

A szakértői kormány lehetősége kétségkívül Szilitől függetlenül is benne van a levegőben. A szocialisták számára az a lehetőség rejlik benne, hogy a jelen állapot felelősségét áttolhatják rá, a Fidesz számára pedig csábító lehet az egy év után előre hozott választások lehetősége. Mégsem valószínű, hogy a Fidesz most belemenne ebbe a megoldásba, mert kevesebbet nyer vele, mint az ellenfele, amely viszont igazán nem is akarja a szakértői kormányt, mert joggal tart attól, hogy az az összes káderét kiszórná a minisztériumokból és hivatalokból.

A legvalószínűbb tehát mégiscsak a miniszterelnök-csere, amelynek időpontját a politikai események behatárolják. Most alkalmasnak látszik az idő, viszonylagos nyugalom van, csekély áldozattal le lehetne bonyolítani a dolgot. Ha viszont beindul a népszavazási kampány, megint kényszerpályára kerülnek az események, akkor nyárig aligha lesz kormányfőcsere, addig pedig minden megváltozhat.

Áltatja magát, aki azt hiszi, hogy a Fidesz háza táján nem kavarog az élet. A lengyel példa tanulságát sokan levonták: ott úgy nyert nyolcvanhét százalékkal a jobboldal, hogy szavazóit három párttal kínálta meg. Győzött a szabadelvű jobboldal, erős második lett a radikális jobboldal, bejutott a jobboldali Parasztpárt, tizenhárom százalékukkal a futottak még kategóriába kerültek a szocialisták, a magyar SZDSZ-hez hasonló pártalakulatok pedig nyomtalanul eltűntek a politikai süllyesztőben.

Úgy lehet, hogy egy új, mérsékelt jobboldali párt akár meg is ismételheti a lengyel eredményeket. Erre utal, hogy a közvélemény-kutatások szerint a Fidesz szavazótáborában kiugróan magas azok aránya, akik egy új politikai erő színre lépésében látnák a legjobb megoldást. És erre utal, hogy bár a Fidesz toronymagasan vezet az MSZP előtt, ez nem a Fidesz támogatóinak gyarapodásából, hanem a baloldal támogatóinak rohamos fogyásából, a senkit sem támogatók számának növekedéséből adódik. Egyre több jel utal arra, hogy a magyar jobboldal pártokra tagolódva földcsuszamlásszerű győzelmet is arathatna, hogy többségben az erő, egységben a gyengeség.

Orbán Viktor azonban vitathatatlanul a jobboldal meghatározó politikusa. Azzal, hogy két nap alatt háromszázezer aláírást tudott produkálni, bebizonyította, hogy az általa irányított Fidesz jól szervezett, ütőképes erő. És arra is egyedül a Fidesz elnöke képes, hogy hívó szavára bárhol, bármikor, hóban-esőben is több száz ezer ember menjen az utcára. Orbán karizmatikus vezér, a Fideszen belül senki sem tudja legyőzni, nélküle aligha lehet választást nyerni.

Ráadásul a Fidesz kultúrájától idegen egymás elárulása, megpuccsolása. Egyfajta, a közös kezdésben gyökerező véd- és dacszövetség köti össze a párt vezérkarát, noha világképük, az országról alkotott víziójuk egyre messzebb kerül egymástól. A Kósa Lajos által felröppentett nagykoalíció nyilvánvaló képtelenség, nem is értelmezhető sem közjogi, sem politikai értelemben, ha csak azt a bizonyos szakértői kormányt nem érti alatta. Ezek után a – nevezzük így – balszárny a következőket teheti: vagy a párton belül maradva megvárja, míg a Fidesz harmadszor is megbukik, és a bukás magával sodorja Orbán Viktort, akinek a helye így felszabadul; vagy szakít a Fidesszel, és teljesen új pártot alakít – erre azonban néhány hónapnál nincs több idejük, mert egy új pártot felépíteni és elfogadtatni hatalmas szervező és politikai munkát igényel; vagy szakít a Fidesszel, és Fodor Gábor útját követve átmegy az SZDSZ-be – ez azonban könnyen halálos ölelésnek bizonyulhat.

A legkézenfekvőbb megoldás persze az, ha minden marad a régiben, marad az egy tábor az egy zászló alatt és készül a 2010-es győzelemre. De akkor még marad egy mindennél nagyobb horderejű kérdés: biztos-e, hogy 2010-ben végre nyer az egységes jobboldal? Ez ugyanis az a kérdés, amelyre a jobboldalnak az elszenvedett kudarcok után mihamar nem csupán egyértelmű, de megnyugtatóan meggyőző választ kell adnia.