Détár Enikő, Rékasi Károly és Balatoni Monika – Jelenetek egy házasságból

Ingmar Bergman örök érvényű darabját utoljára több mint egy évtizede mutatták be Magyarországon, méghozzá Halász Judittal és Tahi-Tóth Lászlóval a főszerepben. Johant és Marienne-t most Détár Enikő és Rékasi Károly alakítja, s most először engedte ki a kezéből a rendezés jogát a The Ingmar Bergman Foundation. A darabot – amely egy házasság kudarcán keresztül a férfi és a nő kapcsolatát, s az emberi jellemet ábrázolja – még soha a világon nem játszotta házaspár, a feladat őket is igencsak próbára tette, ugyanakkor szakmai szempontból nagy előrelépésnek tartják. A januári, budapesti előadások jegyei már elkeltek, de a színdarabot bemutatják vidéken is, többek között Debrecenben, Veszprémben. A két főszereplővel és Balatoni Monika rendezővel beszélgettünk.

– Miért éppen egy ilyen nehéz darabot választottak?

R. K.: – Van egy magyar versekből és néhány dalból összeállított, közös önálló estünk, amellyel járjuk az országot. Ezeken a fellépéseken derült ki számunkra, hogy a közönség igazi színházat is szeretne látni. Vidéken igen kevés ilyen intézmény van, s az emberek nem mindig tudják kifizetni a színházjegy mellé az útiköltséget. Kitaláltuk, hogy viszünk nekik színházat, igazi díszlettel, igazi jelmezzel, igazi hangtechnikával. Mindenképpen Balatoni Monikával akartuk ezt megvalósítani, ő előállt egy ötlethalmazzal, amelyből aztán mindketten ezt választottuk.

B. M.: – De sem én, sem ők nem tudták, mit vállalunk. Nagyon embert próbáló darab, nem véletlenül nem játszotta még házaspár soha.

– Veszélyes mélységekbe visz? Például Kubrick Tágra zárt szemek című filmje után vált el nem sokkal Tom Cruise és Nicole Kidman.

R. K.: – Amikor egyszer feltették nekünk ugyanezt a kérdést, Enci azt mondta, s én abszolút igazat adok neki, hogy ők nem ezért váltak el. Az csak kinyitott valamit, ami egyébként is bennük volt. Vagyis egy ilyen témáról szóló mű megjelenítése felteheti az i-re a pontot, de nem lehet ok. Arról azonban fogalmunk sem volt, hogy milyen mélységeket fogunk bejárni. A próbák során egyetértettünk abban, hogy ha tudtuk volna előre, mivel jár, biztosan nem kezdünk bele. Egyfajta élveboncolása volt nemcsak az együtt töltött 23 évnek, hanem az egész életünknek, szembenézés önmagunkkal, állandóan, mindennap. Ki az, aki meri ezt vállalni? Nagyon kevesen. Például előfordulhat, hogy az ember egy egész évig nem beszélget órák hosszat a párjával. Amikor egyszer otthon elkezdtük tanulni a szöveget, tizenhárom órás beszélgetés lett belőle, és nem volt minden pillanata boldogság. Érthető, ha ezt az ember nem kívánja magának.

D. E.: – Egy kemény, felgyorsított tanulási folyamat volt szakmailag is, de főleg emberileg. Ritkán fordul elő ilyesmi a felnőtt létezésben, olyan erős érzelmi sokk hatására csak, mint a születés, a halál vagy a betegség. Sokszor nem is tudatosul.

– Felmerült, hogy feladják?

D. E: – Január végén fizettük ki a darab jogát, aláírtuk a szerződést, s rá egy hónapra mondta Kari először, hogy hagyjuk abba. Én azonban nemet mondtam. Nem vagyok maradéktalanul tudatos ember, de ha valamit elkezdek, végig szoktam csinálni. Másrészt nem titok, hogy a szakmában azt kérik mindkettőnktől, ami ki van gyúrva. Ez nem baj, hála a jó Istennek, két-három éve összeírtam, hány szerepet játszottam el, és hoszszú lett a lista, de a darabok hetvenöt-nyolcvan százaléka musical volt. Ahogy teltek az évek, azt éreztem, szeretnék mást is megmutatni magamból. Ez nem több vagy kevesebb. Más. Így ne szépítsük, engem kellett Moninak többet gyepálnia, hiszen ez volt az első komoly prózai szerepem.

– Végül mégis fontossá vált. Nem bánták meg, hogy belefogtak?

R. K.: – Összességében nem. Egyébként ha már az ember maga megy a vágóhídra, találjon benne örömet. Ez a darab valóban különleges próbatétel szakmai szempontból, hiszen nem arról szól, hogy szépen végigmegyek egy történeten, ahol az előző jelenetre ráépül a következő, fejlődik minden és mindenki, vagy pont fordítva. Nagy feladat. Sok színész a fél életét eltölti ezen a pályán, mire megtalálja egy ilyen komoly helyzet, sőt néhányan egész életükben nem rúghatnak labdába. Ezt mi már kipipálhatjuk, s úgy adódott, hogy mi magunk teremtettük meg rá a lehetőséget. A Jelenetek egy házasságból számunkra egyfajta számvetése volt az 1986-tól, a Színművészeti Főiskola elvégzésétől mostanáig tartó időszaknak.

D. E.: – Az is hozzátartozik a szakmához és az is kell, hogy megismerjenek az utcán, titokban nem lehet színésznek lenni. S ezt, ha bele mersz vágni valami másba is, fel tudod használni. Ne felejtsük el, ha nem adta volna meg nekünk a kereskedelmi csatorna és a média ezt a fajta ismertséget, ha nem lennénk bulvárszereplők, akkor a kutya sem lenne kíváncsi ránk. Ezenkívül ebből a pénzből tudtuk finanszírozni ezt az előadást. Tehát ez a folyamat vissza is fordítható, és ezért hálásak vagyunk.

– Korábbi lakhelyükön, Nyíregyházán volt a bemutató. Miért?

D. E.: – Ők jelentkeztek először, hogy szeretnék ezt a darabot, s természetesen befolyásolt minket a döntésben az is, hogy ott született a nagylányunk, s ott volt pályakezdő Kari. Tehát ez egy kicsit visszatérés a gyökerekhez.

R. K.: – Nagyon jó dolog elvinni Pestről a darabot, mert tényleg sokan vágynak a jó színházra. Nyíregyházán kiderült, egyrészt nem igaz, hogy az embereknek nincs igényük mélyebb dolgokra, másrészt az sem igaz, hogy mi nem kapunk komolyabb szerepeket, ezért telnek könnyedebb feladatokkal a napjaink. Csak energiát kell áldozni arra, hogy az ember találjon valami igazán értékeset, s arra is, hogy megteremtse, majd eljuttassa az emberekhez. Erre pedig itt voltunk mi hárman és egy klassz kis csapat a jelmeztervezőtől kezdve a kellékesig.

– Ezt a darabot eddig csupán egyetlenegy ember, egy német rendezőnő állíthatta színpadra szerte a világban. Most először rendezhette más. Nehéz volt megszerezni a jogokat?

B. M.: – A The Ingmar Bergman Foundation nem az a jogtulajdonosi cég, amelynek csak fizetni kell, aztán mindegy, mit mutatsz be. Ők tényleg úgy viselkednek, mint akik értéket őriznek. Így komoly referenciákat kellett bemutatnunk, folyamatosan szemmel tartották az eseményeket, bekérték még a plakátokat is, s egy kisebbfajta disszertációt kellett írnom arról, hogy mi a darab lényege, mit kell 2007-ben megfogalmazni az előadással. Megkérdezték azt is, milyen nehézségeket okozott, hogy egy házaspárral kellett dolgoznom.

– Okozott?

B. M.: – Van előnye és hátránya is. Fel kell készülni, hogy nemcsak rendezőként kell végigvinni a próbaidőszakot, hiszen teljesen más, amikor két kolléga beszélget egy férfi-nő kapcsolatról, mint amikor egy házaspár. Ráadásul egy színész nem tudja szögre akasztani a szerepét a próba végén, őket ezek a gondolatok éjjel-nappal foglalkoztatták, és közösen. Számomra az volt a legnehezebb időszak, amikor a valóság összeért a darabbal. Amikor először elolvastuk a szöveget, mindenki rádöbbent, milyen jó, igaz mondat ez is, az is. De aztán megjelentek a mindennapi életükben. Ráadásul két teljesen más személyiség Johan és Marianne, mint Kari és Enci. Egy merőben más figurát kellett játszaniuk egy merőben ismerős szituációban, hiszen itt nem gabalyog rengeteg cselekmény, itt a szereplőket nem a munkahelyükön, nem a baráti körükben vagy a kocsmában ismerjük meg, mindig csak egymás viszonylatában, férjként és feleségként. Tehát túl kellett lépniük önmagukon, de mégis önmaguk maradni. Voltak is ilyen jellegű vitáink, el kellett fogadniuk bizonyos bergmani reakciókat, Enci például egy nagyon nőies jelenség, s le kellett faragnunk egy kevésbé nővé. A szerepformálás tehát nagy küzdelem volt, hiszen nagyon mélyen érintette őket.

– Ilyen értelemben mennyire alakították a rendezést?

D. E.: – Móninak elég határozott elképzelése volt arról, hogy mit szeretne látni a színpadon. De persze az természetes, még ha nincsenek is a színésznek rendezői ambíciói, hogy mindig önmagából indul ki egy szerep megformálásakor.

B. M.: – Ők teszik jelen idejűvé a darabot, hiszen a filmbemutató óta nagyon sokat változott a világ. Számos olyan pillanat van, amit nagyon nehezen lehet instruálni. Például hogyan viselkedik egy nő, ha a férje megcsalja? Sokféle lehet, mégis általános formákat kellett találni. Adottság kérdése, milyen a megjelenése valakinek a színpadon, az is nehezen irányítható, hogy miképp vibráljon két ember között a levegő. Mivel ők a saját életükből is hoztak mintát, nyilvánvaló, hogy sok esetben ösztönösen reagáltak a másikra. Ezeket nem lehet asztal mellett kitalálni, ezek tették élővé és izgalmassá a dolgot.

– Hogyan éli meg egy színész, amikor a valóság és a szerep összeér?

D. E.: – Néha jó, néha fájdalmas. Az, hogy mely részek járnak közel hozzánk és melyek teljesen mások, hadd maradjon a mi titkunk.

– Annak ellenére, hogy maga a történet nem humoros, az előadás mégis többször megnevetteti a nézőt.

R. K.: – Pedig mi nem tettük viccessé. Sőt meglepődtünk, amikor a nézők elkezdtek reagálni az előadás különböző pillanataira. Amit látnak, összevetik a saját életükkel, ami sokszor humorhoz vezet. Valószínűleg a világ változott a film óta. Nem volt célunk vígjátékot csinálni, csak utóbb derült ki, hogy gyakorlatilag egy erősen szarkasztikus vígjáték lett.

D. E.: – A nevetés egyben eltartást is jelent. Nagyon érdekes megfigyelni egyébként, hogy min nevetnek a nők, és min a férfiak. Van, ahol együtt nevetnek, hiszen nyilván túl vannak már egy hasonló szituáción. Döbbenetes, de volt olyan előadásunk is, amin egy-két férfi furcsán felnevetett, amikor Johan megüti Mariannét.

– Mit jelent a darab az önök számára, s mi az a legfontosabb mondanivalója, amit át is szeretnének adni a közönségnek?

R. K.: – Az önmagunkkal való szembesülést. Gyönyörűszépen felépítünk magunknak életeket, amelyek azonban tele vannak hazugsággal. S ha mégis rájövünk, hogy huncutkodunk önmagunkkal, s ezen keresztül a társunkkal, a környezetünkkel, nagyon könnyen túl tudjuk tenni rajta magunkat. Nem véletlen, hogy nagyon sok ember magára ismer, amikor nézi az előadást. A sötét nézőtéren eldönthetik, hogy engedik-e, hogy lerántsa a leplet az életükről, a kapcsolatukról a darab, vagy nem.

D. E.: – A férfi-nő kapcsolat örökké aktuális kérdés. A társadalomkutatók jó néhány éve azt mondják, hogy a házasság egy elmúlóban lévő, mesterségesen kialakított intézmény. Mások pedig a természet törvényei szempontjából közelítik meg, hogy ennek a szerelem nevű bulinak, amiről a slágerek és a klasszikus művek is szólnak, az egyetlen értelme, hogy abban a másfél évben, amíg a hormonok zsezsegnek, hormonálisan és genetikailag is egymásra találjon két ember. Így aztán, amikor megszületik a cél, a gyerek, a hormonok lecsengenek és a legideálisabb kapcsolatban is vége lesz az irdatlan vonzalomnak. Ezzel együtt a házasság, a párkapcsolat számomra mégis egy szerződés, függetlenül attól, hogy Isten előtt vagy egy házasságkötő teremben köttetik meg. Szerintem az a gondjuk a mai fiataloknak, hogy jó lenne párkapcsolatban élni, de szabadságot is akarnak, persze mindenki magának: a másikat birtokolni akarja. Ez míg a világ áll, aktuális lesz.

– A két ember kapcsolatát tekintve, a darab vége mintha egy kicsit pozitívabb lenne, mint a filmé.

D. E.: – Nekem valamiképpen azt sugallja, hogy ne add föl, mindig legyenek álmaid. Ez pedig nemcsak partnerkapcsolatra, tobzódó szexualitásra, tanulásra, hivatásra vonatkozik, hanem egyáltalán arra, hogy próbáld megfogalmazni, ki vagy és mit szeretnél, s próbálj meg tenni is érte.

R. K.: – Nem láttam a filmet, most pedig már nem is akarom megnézni, nem volt szándékunkban rekonstruálni. De az semmiképpen sem lehet pozitív, amikor két ember bent fekszik egy ágyban, s tudjuk, hogy van valahol az egyiknek egy felesége, a másiknak egy férje, még ha korábban házastársak voltak is. Lehet, hogy ők már őszinték egymáshoz, de másoknak tovább hazudnak, és gyártottak maguk körül egy csomó szemetet, többek között azt is, hogy a férfi nem volt apja a gyerekeinek.

D. E.: – A nő pedig azt mondja, veled is jó, a férjemmel is jó, s még az is lehet, ha szembejön valaki az utcán, azzal is jó lesz.

B. M.: – Én sem gondolom, hogy pozitív lenne. Ez a két ember akkor talál igazán egymásra, amikor már megjárták a poklok poklát, amikor tényleg a végletekig, így a tettlegességig, a lelki zsarolásig, a teljes megsemmisülésig elmentek. S ez olyan, mint egy tisztítótűz, utána egy teljesen külön életben, valahol mégis az édes szerelemben és titokban találkozva, igazán őszintén beszélnek egymással. De másoknak tovább hazudnak. Ha ez pozitívnak hat, akkor 1973 óta ennyit változott a világ, hogy ma már a hazugság és elfojtás egyáltalán nem tűnik drámainak. Mi ugyanis semmi mást nem csináltunk az utolsó jelenettel, mint teljesen emberivé tettük. Nem akartunk drámát, csak feküdjenek be az ágyba, beszélgessenek egymással felhőtlenül, emberi módon. A filmhez képest nagy különbség, hogy nem akartam azt megmutatni, ami Bergman számára fontos volt egykor, például a kispolgári lét nyomasztó hazugságait, hiszen ez változott azóta. A két ember viszonya és az emberi jellem ábrázolása kapta a fő hangsúlyt, ami örök érvényű. Egyes mondatokat folyton idézek a barátaimnak, olyan összegző jellegűek és találóak, hogy önmagukban is megérnek egy egész estés beszélgetést. Számomra megdöbbentő, hogy a világ abból a szempontból semmit nem változott, hogy ugyanúgy másoknak, a külsőségeknek akarnak megfelelni az emberek, csak akkor a polgári miliőnek, ma pedig a fogyasztói világnak. A hazug, külsőségekkel teli lét felrobbantja önmagát. A darab arra döbbent rá, mennyire elbeszélünk egymás mellett, hiszen mindenki csak magára figyel, még a házasságban is. Közben hangoztatjuk, hogy jól élünk, jókat beszélgetünk egymással, megtaláljuk a közös nyelvet. Ezt mind aranyosan, pezsegve, ahogyan látni ezt mindenhol. Ugyanakkor nem akartuk giccsesen ábrázolni, hogy ez az eszmei mondanivaló: jegyezzétek meg, ha ilyen marad a világotok, elpusztul. Tehát abból a szempontból jó, ha valaki úgy fordítja le magának az előadást, hogy van remény, van még mibe kapaszkodni.

Barta Boglárka, Fehérváry Krisztina