Odakint süvített a fagyos decemberi szél, amikor az őr bekiáltott a cellába: – Gyurcsányi! Beszélőre!

A férfi feltápászkodott a priccsről. A foglár lekísérte; a fia jött meglátogatni. – Hoztál valami piát? – kérdezte az elítélt súgva a magas, vékony, szemüveges fiatalembertől, aki nemrég töltötte be a tizennyolcat. – Nem szabad. – Nem szabad, nem szabad! Miféle férfi vagy te? Csak azt csinálod, amit szabad? – A papa se lenne itt, ha nem lopja el azt a biciklit, meg a pénztárcát. – Fiacskám, én nem azért vagyok itt, mert elloptam a pénztárcát. Azért vagyok itt, mert rájöttek. – Mert a papa egy szerencsétlen alkoholista, és kisstílűen csinál mindent. Ha én egyszer lopni fogok, biztos nem ilyen amatőr módon kezdek hozzá. Száz forintért elpaszszolni egy hatszáz forint értékű kerékpárt… – De hiszen csak azért, mert nem az enyém volt. A sajátomat biztos nem adtam volna el ennyiért. – Igen, ezt értem, papa. Azt kell eladni, ami a másé. Ez világos. De én százmillióért fogok hatszázmilliós értéket elpaszszolni. Vagy százmilliárdért a hatszázmilliárdot érő vagyont… – Szép dolog, ha a fiak túlnőnek az apjukon – mosolygott az idősebb Gyurcsányi. – De hol tehetnél szert fiam hatszázmilliós vagyonra? Az egész családunk összesen nem látott egyben eddig ötvenezer forintot sem… – Ennek vége, papa! Nem fogunk szaros Fecske kerékpárokat, meg táskákban felejtett üres pénztárcákat sunnyogva lenyúlni. Ha egy Gyurcsányi lop, azt tegye bátran, nagy tételben. Nem szégyenkezve, ittasságra hivatkozva, pár fillérért… – Vigyázz, fiam, úgy ne járj, mint a mesebeli béka, amelyik fölfújta magát, aztán a végén kidurrant. Mi, Gyurcsányik maradjunk meg csak jelentéktelen, besurranó tolvajoknak. – Ugyan, papa! Széchényi Ferencről azt tartják, a természet vázlata volt Széchenyi Istvánhoz. Bolyai János is túltett az apján. Hát Fletóra se mondják, hogy nem tud kibújni az apja árnyékából. Minden jót, fater! Még hallasz rólam!