– Közös filmjeiknek általában a kisember figurája és a haldokló falu a központi motívuma.

B. S.: – Az a közeg van benne, amiben mi éltünk, élünk. Ha most belefutunk ebbe a szóba, hogy néprajzi, akkor valóban ilyen jellegű is, merthogy hellyel-közzel megmutatjuk a vidéket, és közben, mivel ilyenek vagyunk, valamennyire humorosak is lesznek ezek a történetek. De a Roncsfilmben, amit szintén Szőke írt és szigorúan pesti, ugyanígy van ez a pestiekkel, azok a helyzetek és figurák is köztünk vannak.

– Sz. A.: Nem szeretek filozofálni. Van többlettöltete ezeknek a filmeknek, de ezt médiakutatóktól vagy szociológusoktól kellene megkérdezni. Nem úgy készül a film, hogy leülök, és azt mondom, tizenöt százalék budapestinek lesz, 35 deka liszttel meg sóval, meg 40 deka vidéknek készülő traktoros jelenettel. És lehet, hogy kétmillió ember él ma Budapesten, de ezek nagy része legalább egy generációra visszabontva vidéki. Ha máshogyan akarom mondani, akkor a fogyasztói réteg nyolc tizede nem Budapesten él. Ebből logikusan következik, hogy akár a mozgóképes média sem a fővárosnak kell, hogy szóljon, mert nem belőle létezik. Irdatlan mennyiségű kis település van, és ha a nagy átlagos szemléletet nézzük, pont velük nem foglalkozik a jövőképünk. Ebben a társadalmi formában nem sikk elindítani egy felnövekedést egy pici faluban. Ezek a történetek pedig arról szólnak, hogy ez a közösség olyan, amilyen, de szerethetőek a figurái, akik küszködnek ezzel az egész autodidakta szemlélettel, és kitalálják, hogy kéne valami nagy dolgot csinálni, például a világ legnagyobb kenyerét megsütni. De ha rosszalkodom és lázadok, akkor megkérdezem: hol van a nagyember? Picik vagyunk. Egy héten háromezer kilométert utazunk , és azt látom, hogy az országban kisemberek vannak még a nagy cégeknél, a wellnessközpontokban is. Egyébként is vannak pillanatok, amikor mindenki kisember.

– Mikor?

Sz. A.: – Amikor nevetnek, és amikor nem kell viselkedniük.

– A Hasutasokban és a Bakkermannban is szerepelnek ismert médiaszereplők, néha nem is színészek. Velük hogyan dolgozik, őket is hagyja improvizálni? Rá tudtak állni arra a sajátos világra, amelyet ön jelenít meg?

Sz. A.: – Az nem az ő felelősségük, hanem az enyém, azért vagyok ott, hogy megpróbáljam mederben tartani az egészet. Nyilván azt fogom mondani, hogy sikerült, működik. Olyan emberekkel dolgoztunk, akiket ismerünk, tisztelünk, és akik szeretnek bennünket. A Bakkermannban is megjelent például Klapka György. Nem azért, hogy a lóvét hozza, hanem a karakter miatt. Azok az emberek, akiket összeválogatok, nagyon jól működnek egy-egy karakterben, függetlenül attól, hogy kőszínházi vagy amatőr színészek, vagy még azok sem. Mindegyik filmnek van forgatókönyve, nagyon sokszor precízen megírt anyagok, de ha együtt vannak egy helyzetben, és a jellemük sokkal izgalmasabb, mint a megírt szövegrendszer, akkor azt felül kell értékelni.

B. S.: – Gáspár Tibi például hihetetlenül élvezte a játékát, szárnyalt, röpködött, pedig színházi színész, vagy Szarvas Jóska, aki szintén folyamatosan kötött szerepekben van, borzasztóan élvezte az improvizációt. Hálás volt azért, hogy kiélheti saját belső tartalékait.

– Színházban azért nem játszik, mert kötött?

B. S.: – Egy színházban sokszor nem tudja igazán kiélni magát egy színész, a rendező hegemóniáját kell szolgálnia. Improvizálni viszont kőkemény feladat, de az ember belerakhatja a saját tehetségét, figuráját persze úgy, hogy passzoljon a filmbe, és ne legyen öncélú. Egy film esetében közben milliók röpködhetnek el, s az ember nem tudja ott, azonnal lereagálni, hogy ez jó vagy nem jó, mert nincs közönsége. Nagyon sok mindennek kell pörögnie az agyában, hogy ami a száján kijön, az csattanjon. Ezért a legfontosabb az improvizációban a bizalom a színész és a rendező között. Komoly felelősség és egyben bukási lehetőség. Nekem ez napról napra egy-egy pillanatnyi kihívás, tréning, gyakorlatai pszichológia. A színházat úgyis hívom egyébként, hogy munkahely. Nem szeretnék megsavanyodni benne azért, hogy azt mondják, hú, de istenien játszottam, nem leszek Othello, Hamlet, de soha nem is vágytam ilyenekre. Vannak színészek, akik ezt csinálják, nagyon szívesen elmegyek és megnézem az előadásukat, én meg csinálok mást, amire ők nem jönnének el. Jól van a világ leosztva, ez így tökéletes. Szabadabb vagyok, és így színesebben és jobban tudom figyelni magam körül a dolgokat. Korábban próbáltunk egy kicsi underground színházat csinálni, ahová saját dolgainkat pakoltuk volna, l’art pour l’art módon. Bele is haltunk, mert sehonnan nem támogatták. De vannak a stand-up comedy fellépéseink, ha hívnak, megyünk, és teremtünk valamit magunk köré, színpadot meg pódiumot, ha úgy tetszik, betelepítjük díszletekkel, csak nem visszük őket, hanem odaképzeltetjük a közönséggel. Látják, élik, kinevetik, amit adunk, aztán elégedetten elmennek haza, meg mi is. Egyébként így szélesebb tömegeket tudunk elérni, mintha kiírnám, hogy Badár színháza, beülnénk, aztán várnánk, hogy jöjjenek. Az emberek kényelmesek, meg szegények is utazni.

Sz. A.: – El kell tudni fogadni, hogy ez most nem olyan időszak, nem olyan ország, ahol az elképzelésünk szerinti kőszínházra lenne hely. Helyette marad, amit itt lát, a két ruhánk, a meséink, az álmaink, s amíg az kell, azokat el tudjuk vinni tárgyak nélkül is.

– Szívesebben mennek vidékre, mint a fővárosba?

Sz. A.: – Nagyon negatív tapasztalatom van a budapestiekről: nem játszanak. Mi sok interaktív helyzetet működtetünk, és a vidéki közönség sokkal játékképesebb, tisztább, vágyik rá, hogy szórakoztassuk.

B. S.: – A vidéki ember kevesebbet jut ilyesfajta dolgokhoz, az undergroundhoz vagy a kifordítotthoz, mint egy pesti. Nekik több lehetőségük van, és nemcsak úgy élnek vele, hogy hová menjenek este, hanem válogatnának még a műsoron belül is, esetleg a szövegben. Nem élni akarnak a lehetőséggel, hogy elmehetnek a színházba, egy szakrális helyre, hanem elvárják, hogy kapjanak egy élményt. Frusztrált ez a város, mindenki törtet, tapossa a másikat, siet, de sehova nem ér oda, nincsen parkoló, megbolondulnak attól, ahogy lüktet.

Sz. A.: – Nem megélni akarnak, hanem használni dolgokat. Ez egy általános jelenség, nem akarnak felelősek lenni egy élményért, ami közösen jön létre köztünk, a néző és az előadó között, hanem azt mondják, figyelj, fizettem, tedd oda a portékádat, és majd én eldöntöm, hogy kell-e vagy nem. Amíg így zajlanak a mindennapok, hogy az a lényeg, jegyezzem, ott voltam, de nem élem meg, addig semmi értelme az életnek. Márpedig ezek a fajta mesék, emberi történetek éppen attól fontosak, hogy az életünk részei, tehát nem konzerv anyagok, amiket a magunk módján tálalunk, nem hiba nélküliek. Fontos, hogy bízhassunk abban, hogy mindez érdekli őket. A faluban benne van az egymásrautaltság is. Itt viszont nem kell felelősnek lenni a helyzetekért. Persze itt is voltak azért jó előadásaink.

– Ön dolgozott Antal Nimróddal is, milyen tapasztalatai voltak?

B. S.: – Sok mindenki keze alatt nőtt fel Antal Nimród, többek közt Bandi munkája is benne van. Hihetetlen precíz, nagyon jó érzékű srácot ismertem meg benne, akinek komplex módon jár az agya, az ő fejében folyamatosan pörgött a film, ez a képlékeny anyag, amit a rendező mindig úgy csavar, amilyen a belső lélektani állapota. Nimród nagyon érzékeny, mindenkit levett azonnal, mindenkivel meg tudta találni azt a hangsúlyt, amivel ki tudta hozni belőle a maximumot. Sajnálom, hogy elment, mert ennek az országnak nagyon nagy szüksége lett volna egy ilyen rendezőre, egy ilyen beállítottságú emberre, aki nagyon mély belsővel rendelkezik. Veszteség, hogy elvitte innen a tehetségét.

– Itthon nincsenek ilyen mély gondolkodású rendezők?

B. S.: – Nem tudom, hány gyerek születik ebben az országban egy évben, s abból hányra mondják később, hogy tehetséges. Mert az induláskor mindegyik az, és ennek az országnak kötelessége is lenne, hogy istápolja őket, mert hát mindegyik a mienk. Valószínűleg, ahol nem működik a rendszer, ott nemcsak a nagy, hanem a kis rendszerek sem működnek. Vagy az egyik oldal van elnyomva egy kicsit, és akkor nem lelkes, vagy a másik nem oda nyit. Nekem szerencsém van abban, hogy nem kell igazodnom ezekhez a rendszertani dolgokhoz, mert a magam rendszerét állítottam fel, nem vagyok kiszolgáltatva. Hála istennek, mélyről jöttem, és tudom, hogy ha kell, más dolgokban is ki tudom teljesíteni az életem. Mondok egy példát. Jártam Japánban, ahol az emberek nem csak azért élnek, hogy halálra dolgozzák magukat, mindenkinek van egy apró, kicsi flúgja, amit úgy hívnak maguk közt, hogy az ő művészetük. Közönség nélkül, külső hatások nélkül. Ha azt határozta el valaki, hogy ő egy kis fácskát fog nevelni, s azon belül tökéletesíti a metszés tudományát, azt csinálja egész életén keresztül. Nem akarják mindenféleképpen megváltani a világot. Ezekkel a kis igényekkel lehet élni, nagy igényekkel pedig el lehet pusztulni.

– Hogyan született a Bakkermann története?

Sz. A.: – Elsősorban ugyanaz volt fontos, az egymásrautaltság, és hogy nincs távlati irány. Aztán a kenyér szimbolikája, mert a magyar ember számára a kenyér egy alap, kiindulási pont. Az volt az érdekes, hogy az emberek asztalán a kenyér szakralitása mennyire működik most, vagy mennyire működött régen. A kenyér, mint táplálék, egy szent dolog. Ez végigmegy az egész filmen, illetve van mellette egy furcsa, profán, nagyon puritán emberi létezés mindenfajta vitával, kínlódással, ha akarjuk csodavárással, ha akarjuk jövőkereséssel. De ha az ember ezt így mondja el, nyilván nem mer a néző bemenni a moziba, mert azt gondolja, hogy hihetetlen drámai történetről van szó. Közben valóban vannak nagyon drámai helyzetek a filmben, ilyen például a film főszereplőjének imajelenete az oltárnál, akinek megjelenik egy angyal vagy egy álom. Furcsa helyzetek, mint ahogy az életünkben is vannak víziók, keserédes pillanatok vagy egészen relatív, frenetikus, élvezetes szituációk. Ez keveredik az egészben, miközben végig ott van valahol egy elképzelt vágy, megcsinálni valami fontosat, a világon az egyik legfontosabbat. Egyébként Békés megyében, egy isten háta mögötti faluban szerettük volna forgatni, minden le volt szervezve, bementünk egy péküzembe, ahol egy Pajtás gép volt, hatvanas évekbeli edények, szerény, szocialista hangulat, és az volt kiírva erre a péküzem falára, hogy Bakkermann Kft. Ez a szürrealizmus, ez az abszurdum ott van a mindennapokban. Aztán úgy hozta az élet, hogy pénz híján pár nappal a forgatás előtt kellett megváltoztatni a helyszínt.De nem is ez a lényeges. Arról sose kérdeznek, hogy ebben a filmben, ahogy a korábbiakban is, nagyon fontos a zene. Most egy cseh nyelven megszólaló cseh népzene, aminek az eredeti szövegét átírtuk és lefordíttattuk. A holdról, a lányról, tündérekről szól. Nagyon sok minden megjelenik a hangzásvilágában, ugyanazok az üzenetek, áthallások, azok a fátylak, amelyek nagyon jellemzőek az egész kelet-európai létezésre. De nem akarom a bizonyítványaimat magyarázni, hogy ezek a filmek szomorúak is.

– Belevágtak a reklámokba is, ami végül nagy siker lett. Miért vállalták?

B. S.: – Amikor fölhívtak, negatívan álltam hozzá, annak ellenére, hogy játszottam már reklámokban, s színészként úgy gondolom, hogy ha a film kihívás, a reklám még nagyobb, mert még kevesebb ideje van az embernek, hogy megcsillantsa saját magát. Végül közös kompromisszum jött létre, és sikerült egy egészen másfajta reklámot készíteni, mint amelyek nálunk futnak, talán példaértékű lesz. Nincs tele filozófiával, nincsenek benne kikalligrafikált, hihetetlen pszichológiai érzékkel összeállított mondatok, amik a reklám összetevői, és amire ráépül egy szakma, hanem csak egy kis figyelemfelkeltés meg két bolond. De az emberek szeretik, mert róluk szól. Ha nem ilyen lett volna, azonnal kifordulok belőle, nem minden a pénz. Egy baráti közösséggel készítettük el, hogy aztán ami majd ott lesz a képernyőn, ne megutáltasson minket az emberek szemében, hanem esetleg növelje a felénk helyezett szeretetüket. Hogy ne legyen az, hogy most már a csapból is ez folyik, pedig elsőre is úgy nézett ki, hogy nem frankó, de most már tudjuk is. Ne negatív példaként álljon, hogy mért kellett belefutnia egy ilyenbe annak, akit széles rétegek szeretnek. Hát mi másért, ha nem a pénzért?

– Gondolhatnák. Nagyon kemény munka volt, és büszke vagyok, hogy sikerült. Szeretek úttörő lenni, kísérleti jellegű dolgokat csinálni, az benne az érték, hogy én magam is játszhatok.

– Mindketten a szentesi gimnáziumba jártak, ahonnan rengeteg tehetséges magyar színházi ember került már ki, például Alföldi Róbert, Balázs Zoltán, Börcsök Enikő, Náray Erika, Zsédenyi Adrienn, Szekeres Adrienn.

B. S.: – Éppen ebben a pillanatban halódik. Akik innen kikerültek, nemcsak módszert, hanem életszemléletet is tanultak. Ez egy ötszáz éves gimnázium, de az öszszevonásokkal az a semmi pénz is kevesebb lesz, s az a típusú szemléletmód és a Várkonyi Zoltán által kialakított képzési módszer elsikkad. Ha ez eltűnik, hogyan fogjuk ezeket a tehetséges gyerekeket látni meg imádni, amikor felnőnek? Őket tapossuk. Ebben a pillanatban ez sokkal fontosabb kérdés, mint az, hogy nekünk sikerül-e jó filmet csinálni.

————

Badár Sándor színész, a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámai tagozatán tanult, a stand-up comedy művelője. Fellép a Dumaszínházban és a Fábry Show-ban. Főbb filmjei: 69, Vattatyúk, Európa Kemping, Kontroll, Zsiguli, Nyócker, Before Dawn, Csudafilm, Noé bárkája, Megy a gőzös, Lora, Hasutasok, Egy bolond százat csinál, Buhera mátrix, Bakkermann.

Szőke András filmrendező, forgatókönyvíró, operatőr, színész, az underground filmkészítés jelentős hazai alakja. Filmjei rendezőként: 69, Vattatyúk, Európa Kemping, Kiss Vakond, Citromdisznó, Helyfoglalás – avagy a mogyorók bejövetele, Tündérdomb, Bakkermann, Zsiguli Filmjei színészként: Roncsfilm, Indián tél, Csudafilm, Noé bárkája, Budakeszi srácok, A Nap utcai fiúk