Önmaga mocsarába fulladt a másfél évig büszkén emlegetett „jóléti rendszerváltás”. A nemrég még gondtalanul osztogató kormányzat most központi áremelésekkel próbálja visszavenni az elmúlt időszakban elfolyatott pénzeket. Amire a központi ármeghatározás eltörlése óta nem volt példa, ezúttal ismét a kormányzati döntések gerjesztik a januári árhullámot – a versenyszféra árai alig változtak az elmúlt egy évben. Az adóemelésekkel a költségvetés 500 milliárd forintot vesz vissza – számítások szerint családonként legalább évi 100 ezer forinttal lesz drágább az élet.

Januári adósokk

Az összeg hihetetlennek tűnik, de ha végigvesszük az adóemelések hosszú sorát, baljós árnyak vetülnek a 2004-es naptárra. A középső áfakulcs 12-ről 15 százalékra emelésének köszönhetően minden élelmiszer, tüzelőanyag, kulturális termék ára 3 százalékkal nő. A döntés természetesen sújtja a háztartási energiahordozókat is. A – választásokon oly gyakran felemlegetett – gáz ára 3 százalékkal nő az áfaemelés miatt, plusz további 3,8 százalékkal a szokásos januári áremelés keretében. Még durvább lesz a villanyszámla, amelynek áfaterhe az eddigi 12-ről 25 százalékra emelkedik. A 13 százalékos áremelés színtisztán az adóbevételeket gyarapítja, az év eleji tarifaemeléstől ezúttal a kormány megkímélte a lakosságot – sovány vigasz: az elmúlt egy évben így is 35 (!) százalékkal nőtt az áram ára. A lakásfenntartási költségeket tovább srófolja az ökoadó bevezetése, aminek eredményeként például Budapesten 36 (!) százalékkal nő a csatornadíj. Emelkedik a vízdíj is, itt azonban „csupán” 6,5 százalék lesz a növekedés. A fővárosi feketeleves további összetevői a távfűtés 12, a szemétszállítás 15, valamint a kéményseprési díj 10 százalékos emelése. Az áfaemelés sújtja a tömegközlekedést is. A Volán novemberben már emelte viteldíjait, így most beérte a 3 százalék továbbhárításával. A vasúti jegyek azonban 11 százalékkal, a BKV-jegyek és -bérletek pedig 13 százalékkal drágultak – ráadásul a közlekedési társaságok egy sor korábbi kedvezményt megszüntettek, korlátoztak. Az élvezeti cikkek rabjaira ínséges idők várnak. Az italok és a cigaretták a jövedéki adó emelése miatt drágultak 11 százalékkal. S többet kell fizetni a gyógyszerekért is, hiszen a szuperkedvezményes áfakulcs nulláról öt százalékra emelkedett, ami a medicinák mellett a tankönyvek hasonló mértékű áremelkedését is okozza. A gyógyszerek ára egyébként az adóemelésen túl is nő, összesen 8 százalékkal. Új adónem a 25 százalékos telekáfa, amely azonban csak az újonnan építkezőket sújtja.

S hogy ebből hogy jön ki a családonkénti 100 ezer forint? Először is az élelmiszerek áremeléséből. Egy átlagos magyar család jövedelmének 35-37 százalékát fordítja táplálkozásra, vagyis körülbelül havi 58 ezer forintot. Itt a 3 százalékos emelés tehát havi 1740 (évi 21 ezer) forintot jelent. A második legnagyobb kiadást a lakásfenntartás költségei jelentik. Itt konkrétan is meg lehet vizsgálni az egyes tételek árát. Egy átlagos, havi 3700 forintos villanyszámla az áfaemelés következtében 4200 forintra nő – a többlet egy év alatt 6000 forint. Az átlagos gázszámla az emelés eredményeként 12 ezerről durván ezer forinttal nő – ez évi 8-10 ezer forintot jelent majd. A fővárosiakat tovább sújtja a csatornadíj 36 százalékos emelése: a szokásos 9 köbméter esetén ez havi 450, évi 5400 forintos többletkiadás, amihez még hozzájön a vízdíj emeléséből adódó évi ezer, s a távfűtés áremeléséből fakadó évi 12-15 ezer forint. A BKV-bérlet 4670 forintról 5200 forintra drágult, a diákbérlet 1515 forintról 1850 forintra, az egész családra vetítve ez havi 1400, évi 17 ezer forint többletkiadás (a vidékiek jobban járnak, ott a tömegközlekedés tarifái csak fele ilyen mértékben, 7 százalékkal drágultak). Élvezeti cikkekre jövedelmünk 7,5-8 százalékát költjük. Ez a már megismert átlagcsalád esetében havi 12 800 forint volt. Most már 11 százalékkal, vagyis havi 1400, évi 17 ezer forinttal több. Családonként erősen változik a gyógyszerekre fordított kiadás, „átlagéknál” ez 8500-9000 forint között mozog. Itt a 8 százalékos emelés havi 700, évi 8000 forintot húz ki a zsebekből. S a tételeket összeadva nagyjából már meg is van a 100 ezer forint, noha speciális jellege miatt még figyelembe sem vettünk egy sor, sokakat érintő tételt: a Volán, a MÁV-jegyáremelést, az autópálya-matricák 5 százalékos drágulását, a telekadót, a gépkocsi-átírási díj- és gépjárműadó-emelést, az örökösödési, ajándékozási és egyéb illetékek drágítását, a mozi, színház, kiállítás és egyéb kulturális belépőjegyek áfaemelkedését.

Az adósokk az átlagosnál is jobban sújtja a fővárosi nyugdíjasokat. Hiszen az áremelések döntő része az élelmiszer-ipari és a lakásfenntartási kiadásokat érinti, amelyek 50 százaléknál is nagyobb szeletet hasítanak ki a nyugdíjasok jövedelméből. Számítások szerint jövőre a nyugdíjasok átlag 45 ezer forintnyi többletkiadásra kényszerülnek az emelések miatt, ami kis híján megegyezik a nyugdíj átlagos havi összegével. Tizenharmadik havi nyugdíjjuttatás helyett tehát inkább a 12. havit is elveszi a „jóléti rendszerváltás kormánya” az emberektől…

Ismét infláció

Az infláció két-háromszorosát (esetenként hatszorosát) meghaladó központi áremelések természetesen a pénzromlásra is visszahatnak. Ahogy az előző ciklusban is hatottak, amikor a kormány éppen a központi áremelések visszafogásával próbálta kordában tartani az inflációt. A gáz, a villanyáram, a csatornadíj, a közlekedés drágulása a termelők számára is többletkiadást okoz, amit nyilvánvalóan beépítenek áraikba. Becslések szerint az adóemelések önmagukban 1,6 százalékkal növelik az inflációt. Az azonnali hatás után azonban, a termelési ciklusoknak megfelelően, két-három hónappal később számítani kell a költséginfláció megjelenésére is. Az idei évre szóló 4,5 százalékos inflációs prognózist a Pénzügyminisztérium már hónapokkal korábban 5,5 százalékra emelte, de már ezt sem veszi senki komolyan. A négy magyar gazdaságkutató intézet 6-6,5 százalék közé teszi a jövő évre várható inflációs indexet. De azt sem zárják ki, hogy a tavaszi hónapokra 7 százalék fölé kússzon a pénzromlás üteme. Ami felével több a tavaly tavaszi 4 százalék alatti értéknél.

A várható folyamatokat jól szemléltetik az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetségének panaszai. Piros László elnök szerint az ágazatot egyszerre sújtja az energiaár-emelés, a környezetterhelési díj bevezetése, és a csomagolási termékdíj emelése. Az importált alapanyagokat tovább drágítja a forint mélyrepülése. Összességében ezek a tényezők legalább hét százalékkal növelik a feldolgozók költségeit.

Az inflációnak további pofonokat adhatnak a romló makrogazdasági adatok. Nem véletlen, hogy gazdasági elemzők rendre így zárják 6-6,5 százalékos inflációs előrejelzéseiket: „amennyiben a forint árfolyama a jelenlegi 260-265 forintos sáv környékén marad”. A forint tovább gyengülése ugyanis az importtermékek drágulásával jár, ami tovább rontja az inflációs kilátásokat. Az elmúlt egy évben már kóstolót kaphattunk ebből, hiszen tavaly január óta 12 százalékkal gyengült a forint.

Medgyessy Péter kinevezésének napján arra kérte Draskovics Tibor újdonsült pénzügyminisztert: „vizsgálja felül, hogy a múlt évi makrogazdasági adatoknak milyen kihatása lehet az euró 2008-as magyarországi bevezetésére”. Másnap Draskovics kijelentette: „fontos a mielőbbi belépés, de még fontosabb, hogy a csatlakozás nyereséget hozzon az ország számára”. Az üzenetváltást a Le Figaro gazdasági melléklete így kommentálta: „Magyarország elhalasztja csatlakozását az euróövezethez”. Hasonlóan gondolkodhattak a nemzetközi spekulánsok is, a pénzpiacokon ugyanis ismét szabadulni kezdtek nemzeti valutánktól. A forint, amelyet egy hónapja másfél milliárd eurós államkölcsönnel, nagy nehezen sikerült 260 forint/eurós átváltási szinten stabilizálni, megint gyengülni kezdett, s a 268-270-es sávba süllyedt. Külföldi elemzők szerint a folyamatnak még nincs vége, a forint a 280-as euróárfolyamot is elérheti. Ami 20 százalékos gyengülést jelentene egyetlen év alatt.

Az euróbevezetés elhalasztása önmagában még nem indokolná a forintkivonási pánikot. Egy nemzeti valuta még lehet erős attól, hogy a kormánynak esze ágában sincs átállni a közös valutára – ahogy rendkívül stabil az angol, a svéd vagy a dán valuta. A probléma az, hogy a külföldiek korábbi forintvásárlásait leginkább spekulációs szándékok mozgatták. Az euróövezet 2 százalékos banki kamataival szemben ugyanis Magyarországon 6-9 százalék volt a jegybanki alapkamat (sőt december óta 12,5 százalék), vagyis a forintbefektetések komoly nyereséggel kecsegtettek. Különösen hosszú távon: hiszen ha Magyarország 2008-ban átáll az euróra, a befektetőknek már a pénz visszaváltásával sem kell bajlódniuk, egyszerűen euróban kapják a hazainál sokkal magasabb hozamokat. Ha viszont Magyarország elhalasztja az euró bevezetését, az egész elképzelés megdől. Ha pedig közben még a forint is gyengül (mondjuk a jelenlegi 12-15 százalékos mértékben), a leértékelődési veszteség a teljes kamatnyereséget elviszi. Ebben a megközelítésben a forint ismét egy kis ország ingatag valutájává válik, amelyből bizonytalan, milyen árfolyamon lehet kiszállni. Ha viszont a külföldiek elkezdik felszámolni korábbi forintbefektetéseiket, az tovább gyengíti az árfolyamot, ami – mint már láttuk – újabb inflációs lökést ad.

Csúszik az euró

Márpedig a gazdasági sarokszámokból nyilvánvaló: Magyarországon 2008-ban nem kerül bevezetésre az euró. S nem csak az adóemelések gerjesztette infláció elszabadulása miatt. Lakner Zoltán politológus találóan „adóztass és költekezz” jelszóval minősítette a kormányzat gazdaságpolitikáját, ami alapvetően ellentétes az eurózónához való csatlakozás sikeres stratégiájával. Hiszen az adóztatás az inflációt, a költekezés pedig a költségvetési hiányt és az államadósságot növeli. Magyarország jelenleg az euró bevezetéséhez szükséges öt követelményből csak egynek felel meg – és annak is egyre kevésbé. A költségvetési hiány nem lehetne magasabb a GDP 3 százalékánál (nálunk 5,6 százalék), az infláció nem haladhatná meg a 2,9 százalékot, a kamatszint nem lehetne magasabb 4 százaléknál (a jelenlegi 12,5 százalékkal szemben), s az árfolyamnak is stabilnak kellene lennie. Egyedül az ország eladósodottsága nem haladja meg a 60 százalékban meghatározott küszöbértéket, de immár ez is 57,5 százalékra nőtt. Ráadásul a szigorú követelményeket már két évvel a csatlakozás előtt kell teljesíteni, vagyis pont a 2006-os országgyűlési választások időpontjára. Nyilvánvaló, hogy a szigorú megszorításokat igénylő stabilizációs lépéseket éppen ekkor nem fogja felvállalni a Medgyessy-kormány.

Magyarország számára tehát a lassú lejtő, a „fokozatos reformok” politikája marad, ahogy ezt már megszokhattuk a cselekvést egyensúlyozgatással helyettesítő szocialistáktól. Medgyessy Péter több év alatt sem képes kikeveredni a 2002-es választások alkalmával megkezdett parttalan osztogatás politikájából. Ahogy a nyolcvanas években is egy évtizeden át hirdette a (Medgyessy Pétert is magában foglaló) kormány, hogy „már látjuk a fényt az alagút végén”. Egészen a szocializmus összeomlásáig.

Folytatódik tehát a „hiány termelése”, s visszaköszönnek már-már elfeledett, törvényszerű kísérői: növekszik az ország eladósodottsága, gyengül a forint, s kilenc év után ismét növekedésnek indul az infláció. És természetesen idetartoznak a görcsös egyensúlykeresés szépségtapaszai: az adóemelések is.

Eközben a velünk együtt csatlakozó országokban a terhek csökkenése a jellemző. A nem is olyan régen még fényévekre leszakadt Szlovákiában például januártól 19 százalékos egységkulcsot vezettek be az áfára, sőt a személyi jövedelemadóra (!) is. Az érintett kelet-európai országok átlagos inflációja pedig 3 százalékosra csökkent.