Ahogy beérünk Monokra, nem kell keresnünk a közmunkásokat. Előbb az út mentén találkozunk egy élénksárga mellényes takarítóval, majd az iskola udvarán néhány hasonló ruhába öltözött alkalmi kertésszel. De, mint megtudjuk, közmunkások kaszálják a falu külterületeit, végzik az óvoda felújítását vagy a közelmúltban lezajlott kastélyfesztivál díszleteinek bontását. A világító mellények hátán nagy betűk adják a világ tudtára: „Monokért dolgozunk”.

Monok áprilisban került a hírek középpontjába, amikor Szepessy Zsolt polgármester bejelentette: munkához kötnék a segélyek kifizetését. Néhány hét alatt több tucat település biztosította támogatásáról a kezdeményezést. S június elején a Szerencsi Kistérségi Társulás 18 polgármestere írta alá a drámai hangú kiáltványt, amelyben ilyen kitételek olvashatók: „rossz irányba halad az ország, a 10-15 éven belül nemzetbiztonsági kockázatokat okozó politikán változtatni kell, a jelenlegi szociálpolitikai kedvezmények gettósodást eredményeznek, a civilizált emberi morált nem ismerő tömegek kezdenek túlsúlyba kerülni”. (Demokrata, 2008/24). A kezdeményezés felülemelkedett a politikai határokon, jobb- és baloldali, valamint független polgármesterek egyaránt szerepeltek az aláírók között.

Hisztéria és valóság

Az általános elégedetlenség a kormányt is megnyilvánulásra kényszerítette. Bár kezdetben afféle jobboldali elhajlásként értelmezték a monoki kezdeményezést, később a szociális miniszter maga kezdett beszélni a segélyezési rendszer szigorításáról. Egész nyár végéig, amikor ismét fordult a kocka: miután liberális jogvédő és roma érdekvédelmi szervezetek kiderítették, hogy a segélyek munkához kötése ellentétes az alkotmánnyal, a kormány – noha módosíthatta volna a törvényt – hirtelen ejtette ebbéli terveit. A két oldal érvrendszerére jellemző, hogy míg a polgármesterek a vidék hosszú távú ellehetetlenüléséről, az emberi kultúra leépüléséről beszélnek, a jogvédők csupán rövid távú következményeket hangoztatnak: a törvényességi problémákat, no meg azt, hogy a négy évvel ezelőtti szlovákiai cigánylázadáshoz hasonló zavargások törhetnek ki a segélyezési rendszer szigorítása esetén (elfeledkezve arról, hogy Szlovákiát mostanában pozitívan szokás emlegetni gazdasági elemzők körében).

A helyzet visszássága, hogy csak épp az érintettek, a monoki segélyezettek és a romák nem szólalnak meg saját érdekeik védelmében. Két hete például a Fiatal Baloldal falufórumot szervezett a településen, ahol mindent megtettek, hogy a helyi cigányságot is maguk mellé állítsák. Ám végül egyetlen rossz szót sem tudtak kihúzni az érintettekből. Monokon ugyanis, köszönik szépen, mindenki jól van. A 20-30 közmunkás lelkesen dolgozik a településen, a cigányság munkaképtelen része változatlanul kapja a segélyt, a faluban megkérdezettek pedig egyöntetűen helyeslik a juttatás munkához kötését. Sőt, számokkal támasztják alá a szigorítást. Hiszen milyen dolog, hogy segélyekből össze lehet rakni 50-70 ezer forintot, ami megfelel egy becsületes munka bérezésének? És jóval több, mint például Piroska néni negyvenezer forintos nyugdíja, amit egy egész ledolgozott élet után kap. A hisztéria talán csak a romákat bizonytalanította el: bár egyikük sem meri mondani, hogy igazságtalan munkát elvárni a segélyért, legtöbbjük némán tér ki a kérdés elől.

Egyébként nem is kötelező dolgozniuk. Valójában az önkormányzat csak lehetőséget teremt arra, hogy a segélyezettek tehessenek valamit a közösségért. Nem túl megterhelő az elvárás: minden ötezer forint után egy napot kellene dolgozni. Aki azonban ezt sem vállalja, attól sem vonnak meg semmiféle támogatást. A támadások hatására ennyi visszalépést hozott a monoki önkormányzat az eredeti elképzeléshez képest. A döntő többség ennek ellenére vállalja a munkát – nem akar szégyenben maradni a faluközösség előtt. Néhányan pedig – nem azért, mert erre bárki kényszeríttette őket – inkább lemondtak a segélyről, és bevallották feketén szerzett jövedelmeiket.

Szenvednek a tétlenségtől

– A segély legalacsonyabb összege 25 ezer, a legmagasabb 56 ezer forint – teszi tisztába az összegeket Nádházi Réka, az önkormányzat szociális előadója. – A falusiak azért tudhatnak többről, mert hozzászámítják a lakásfenntartási támogatásokat, a családi pótlékot is. A 170 segélyezettnek ugyanakkor így is havi 5,4 millió forintot fizet ki az önkormányzat.

Az biztos, hogy a szigorítást nem a spórolási szándék miatt határozta el a település. A segélyek 90 százalékát ugyanis az állam állja, a településeknek mindössze a maradék 10 százalékot kell előteremteniük.

– Eddig közel negyven főt hívtunk be, s a legtöbben örültek, hogy végre hasznos tevékenységet végezhetnek – mondja Hegedűs Szabolcs munkaügyi vezető, aki épp most tervez egy szalonnasütős jutalommulatságot azoknak, akik különösen aktívan kivették a részüket az iskola- és óvodakezdés előtti munkálatokból. Sokan 7-8 napon át is bejöttek, és jóval többet dolgoztak az önkormányzat által elvárt napi hat óránál. Büszkén mutatja az óvoda vadonatúj faragott játszóterét: ezt is közmunkások csinálták. – Már nem csak fűnyírásra, szemétszedésre lehet befogni a közhasznú munkásokat. Ők csinálták a polgármesteri hivatal homlokzatát, az óvoda belső falazását, a buszmegállókat is – sorolja.

A segély mellett behívottakat az is motiválhatja, hogy ha jól dolgoznak, bekerülhetnek az önkormányzat közmunkásai közé. A két kategória között az átlagember nem igazán tud különbséget tenni, pedig nagyon is van. A segély mellett behívottak nem kapnak külön pénzt a munkáért, a közmunkások viszont – bár ugyanúgy munkanélküliek voltak – ideiglenesen önkormányzati állományba kerülnek, és így munkabérre lesznek jogosultak.

– 25 ezer forint a segélyem, ha bejutnék a közmunkások közé, 41-42 ezret kereshetnék – ecseteli a különbséget az iskola virágágyásain dolgozó hölgy.

Természetesen ez csak a kisebb összegű segélyezettek számára csábító.

– Ha valaki levesz a társadalom asztaláról valamit, úgy tisztességes, hogy vissza is tegyen. Az érintettek többségének tetszik a gondolat, hogy valamit tegyen a segélyért. Főleg, hogy egy felnőtt, családos ember számára óriási szégyen, ha otthon ül – szögezi le Szepessy Zsolt polgármester. Mint mondja, sokan annyira szenvedtek a tétlenségtől, hogy reggeltől estig a kertjüket csinosították. De hát nincs akkora kert, ami folyamatos elfoglaltságot adhatna egy életerős embernek. Arról nem is beszélve, hogy az önkormányzat által adott tevékenységek egyfajta edzésben tartják az embereket, hogy ne kerüljenek teljesen ki a munka világából.

Leépülő társadalom

A jogvédők cigányellenességet vélnek felfedezni a monoki modellben, a polgármester azonban állítja: hogy szó sincs erről. Ő maga kifejezetten jó viszonyban van a helyi cigánysággal, vállalkozóként számtalan alkalommal támogatta őket. Talán egy kicsit bizonyításként kiszól a nyitott ablakon egy éppen arra sétáló fiatal roma párnak. Valóban közvetlen jó ismerősként válaszolgatnak. Egyébként a cigányság lélekszáma Monokon nem annyira magas, mint számos más borsodi településen. A rendszeres szociális segélyezetteknek mindössze 5-6 százaléka roma.

– Minden alacsonyabb képzettségű ember bajban van Borsodban. A gyárak bezártak, a téeszek megszűntek, nincs hova menniük dolgozni. Pontosabban, csak nagy erőfeszítéssel tudnának bejárni valahová, erre azonban nem ösztönzi őket, hogy túl közel került egymáshoz a segélyezési rendszerből és a munkából nyerhető jövedelem.

A borsodi polgármesterek javaslatai között szerepelt az is, hogy ne kaphasson segélyt az, aki nem járatja a gyerekét iskolába. Talán e tekintetben hozta a legnagyobb sikert a monoki kezdeményezés. Ahogy Gergely Lászlóné iskolaigazgató mondja, korábban a 150 fős tanulógárda mintegy 10 százaléka rendszeresen, napokra-hetekre kimaradt az iskolából. S amikor utánukmentek, kiderült, azért, mert a szülők nem tartották fontosnak elindítani őket. A segély iskoláztatáshoz kötéséről tavasszal kezdtek beszélni, s azonnal jelentősen csökkent a hiányzók száma. Az iskolában egyébként fokozottan érzik azt, ami a szerencsi kiáltvány fő mondandója: a segélyezési rendszer leépíti a társadalmat.

– A gyerekek magukkal hozzák az otthoni szociális mintát. Alapvető dolgokat kell tanítanunk, a kézmosást, a mosdó használatát. És sajnos, teljesen elvesztek az alapvető emberi értékek.

Vajon milyen felnőttek lesznek azokból a gyermekekből, akik évtizedekig munka nélkül kallódó felnőttek mellett, iskola nélkül nőnek fel? A monoki polgármester nemrég csinált egy mini közvélemény-kutatást. Kiderült, az embereknek fogalmuk sincs arról, milyen megyék veszik körül Borsodot, nem ismerik a Magyarországgal szomszédos országokat sem, történelmi személyiségeinkről, forradalmainkról, háborúinkról nem is beszélve. Végzetes példái az emberi beszűkülésnek, amelybe a kapcsolatok hiánya, a társadalmi elszigeteltség taszít.

– Egyre kevesebben fognak dolgozni, kiszakadnak a társadalmi közösségekből, saját rétegükbe lesznek bezárva egy ingerszegény környezetben, s végül törvényszerűen kisebb-nagyobb bűncselekményekből fogják kiegészíteni jövedelmüket – vetíti előre a segélyekre alapozott társadalom jövőképét Szepessy Zsolt, aki tisztában van vele: azzal, hogy néhány embert behívnak dolgozni, csak árnyalatnyit képesek befolyásolni a folyamatokat. Viszont reméli, a monoki példával felhívhatja az ország figyelmét egy nagyon veszélyes jelenségre, és talán központi szinten is születnek olyan döntések, amik tényleg a legelesettebbek érdekeit szolgálják.

Kárász Andor