Egyiptom iránt Magyarországon óriási az érdeklődés, ami a szakma szerint köszönhető egyfelől az 1983-as, a folyamatos magyar jelenlétet megalapozó ásatást vezető Kákosy László professzornak, aki nemcsak az intézményes kereteit hozta létre a hazai egyiptológiának, hanem megalapozta az Egyiptommal kapcsolatos ismeretterjesztő, populáris irodalmat is. Ugyanakkor Egyiptom saját maga is sokat tett ezért az intenzív figyelemért, hiszen hiába folynak hazánk területén is nagyszabású, komoly eredményeket felvonultató ásatások, mégsem tartanak számot akkora érdeklődésre, nem váltanak ki akkora visszhangot, mint a Nílus menti kutatások. A magyarázat a szakemberek szerint erre egyszerűen az ottani kultúra különbözősége a mai Európa kulturális gyökereit jelentő klasszikus görög vagy római kultúrától, mely természetszerűen vált ki vonzódást és figyelmet az emberekből.

Hazánk anyagi okokból egyébként meglehetősen későn, csak a XX. század elején kapcsolódott be az egyiptomi kutatásokba, amikor is Back Fülöp műkedvelő kereskedő kezdeményezésére és költségén a lengyel Tadeusz Smolenski folytatott feltárást a Nílus keleti partján. Az áttörés az 1960-as évek elején következett be, amikor is az asszuáni gát építésekor az UNESCO mentőakciót szervezett az ismert régészeti lelőhelyek feltárására. Ebbe a nemzetközi összefogásba 1964-ben Magyarország is bekapcsolódott, s a Castiglione László által vezetett csapatban olyan, ma már nagy hírű tudósokat találunk, mint Kákosy László vagy Barkóczi László. Ez a nemzetközi leletmentés jelentősen növelte a magyar tudomány nemzetközi hírét és hosszabb távon megalapozta a tervszerű magyar ásatásokat Egyiptomban.

A Szépművészeti Múzeum kutatásai Kairótól közel száz kilométerre délre, Egyiptom legnagyobb oázisának, a Fajjumoázisnak a bejáratánál zajlanak. A területen több mint száz esztendővel ezelőtt kezdődtek el a feltárások, melyek Sir William Matthew Flinders Petrie, brit archeológus nevéhez kötődnek.

– Petrie tulajdonképpen az egyiptomi régészet doyenje, akihez számszerűleg talán a legtöbb régészeti feltárás fűződik – mesél a vizsgált 1600 hektárnyi terület történetéről Horváth Zoltán, aki a Szépművészeti Múzeum egyiptológusa és a projekt vezetője. – Bárhová nyúl az ember, biztos, hogy ő már előtte ott volt, s valamit letett az asztalra. Talán azért is alakult így, mert már-már paranoiás szinten üldözték a sírrablók. Így minél több helyen, minél rövidebb idő alatt szeretett volna alapos régészeti munkát végezni, amire persze ilyen körülmények miatt nem volt lehetősége, s elsősorban a pontosság területén voltak hiányosságai. El-Lahun esetében egyébként egy német kincsvadász elől stoppolta le a területet, odaküldte a munkásainak egy csoportját, hogy kezdjék el az ásatásokat, s ő maga hosszú ideig jelen sem volt. El lehet képzelni, mi történt az így előkerült leletekkel.

Petrie ásatását követően a lelőhelyhez csaknem száz évig senki sem nyúlt. 1988-ban aztán egy kanadai expedíció érkezett a területre, hogy Petrie hiányosságait kijavítsa, ám kutatásaik 2002-ben az ásatásvezető halála miatt félbeszakadtak. Miután a torontói Royal Ontario Museumnál nem volt olyan szakember, aki továbbvihette volna a munkát, a teljes kiadatlan dokumentáció Budapestre, a Szépművészeti Múzeum egyiptomi gyűjteményi osztályára került. Fiatal magyar kutatók ugyanis az ELTE egyiptológus professzora, dr. Luft Ulrich révén – aki az El-Lahunban talált, és ma Berlinben őrzött papiruszok feldolgozását végzi – már korábban is hozzáférhettek az El-Lahun-i anyaghoz, s felhasználhatták azokat a saját kutatásaikhoz.

A kérdések azonban egyre csak szaporodtak, s hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a válaszokat csak egy újabb régészeti terepmunka során kaphatják meg. Amikor aztán a Szépművészeti Múzeum igazgatója, dr. Baán László elérkezettnek látta az időt arra, hogy a múzeum bekapcsolódjék az egyiptomi helyszíni kutatásokba, egyértelmű volt, hogy a mai El-Lahun falu (vagy ahogy az ókorban nevezték a „mocsárvidék szája”) szomszédságában elterülő lelőhely legyen az, ahol a munkálatok megkezdődnek.

– Ez az 1600 hektárnyi lelőhely Egyiptom háromezer éves történetét átfogja, így Kr. e. 3000-ből, az archaikus korból éppúgy van egy temető, mint a Kr. u. 4–7. századból, a kopt kereszténység időszakából. A legprominensebb leletek azonban a Középbirodalom korából, II. Szeszósztrisz fáraó időszakából származnak – mondja Horváth Zoltán.

II. Szeszósztrisz a Kr. e. 19. század elején uralkodott XII. királydinasztia egyik tagja volt, s főleg arról nevezetes, hogy elsőként ismerte fel a Fajjum-oázis mezőgazdasági lehetőségeit. Nevéhez fűződik például az első öntözőrendszerek kiépítése, illetve megpróbálkozott a Nílus egyik mellékágának szabályozásával is. A magyar régészek által kutatott terület pedig voltaképpen nem más, mint az ő halotti körzete, amelyet egy óriási, 105×105 méter alapterületű iszaptégla piramis koronáz. Ennek különlegessége abban rejlik, hogy ez az első téglapiramis, amely ugyan elkészültekor külsőleg semmiben sem különbözött a gízai vagy a szakkarai piramisoktól, ám belseje az előbbiekkel ellentétben nem óriási mészkőblokkokból áll. Építői ugyanis, kihasználva a természet adottságait, egy hatalmas sziklacsonkot faragtak meg, mely köré halszálkaszerű elrendezésben merevítő bordák kerültek, ezek közeit pedig iszaptéglákkal rakták fel. Végül az egész építmény mészkő burkolatot kapott. A piramis mellett áldozati kápolnák, templomok, a királyi udvartartás tagjainak sírjai, illetve egy kiterjedt település romjai találhatók. A lelőhelyről így elsősorban temetkezésekhez kapcsolódó tárgyak kerültek elő, de a településromnak köszönhetően a mindennapi életben használt tárgyak, edények legváltozatosabb egyiptomi anyaga is innen származik.

A Szépművészeti Múzeum nyolcfős expedíciója – magyar, egyiptomi, angol és német szakemberekkel – aprólékosan kidolgozott kutatási programmal érkezett október közepén erre a lelőhelyre. Pontosan tudták, mire számíthatnak, s melyek azok a problémák, amelyek megoldásra várnak. Egyvalami azonban ezt a jól felkészült csapatot is meglepetésként érte.

A terület ugyanis az egyiptomi régészeti hivatal területrendezési programjának részeként a gízai piramisokat hivatott mentesíteni az idegenforgalom hatalmas nyomása alól. Ehhez azonban ki kell építeni a megfelelő infrastruktúrát, amelynek munkálatai a csapat odaérkezésekor már javában zajlottak. Az eltérő prioritások miatt a két félnek komoly erőfeszítések árán sikerült csak lefektetnie a hosszú távú együttműködés alapjait.

– Az elkövetkező négy évben elsősorban a király halotti templomával szeretnénk foglalkozni, s ezt a hajdanában elbontott, szinte teljes mértékben elpusztult műemléket akarjuk újjáéleszteni. Szeretnénk, ha munkánk eredményét egy háromdimenziós makett formájában a nagyközönség is megismerhetné – vázolja a hosszú távú elképzeléseket Horváth Zoltán. – Az idei, meglehetősen rövid, mindössze kéthetes szezonban a templom területén végeztünk pontos építészeti felméréseket, illetve bejártuk az 1600 hektáros terület három olyan szegmensét, amely az elkészítendő archeotopográfiai térkép szempontjából kifejezetten leletgazdagnak bizonyult. A térkép elkészítése különösen fontos, hiszen a területről mai napig nincs olyan megbízható felmérés, amely pontosan rögzítené az egyes maradványok helyét. Emellett pedig olyan tárgyakat keresünk, amelyek kor vagy funkciójelzők, nem pedig esztétikai szépségük miatt kiemelkedők. Így például találtunk olyan amuletteket, amelyek elárulják, hogy egy-egy temetőrészt mikor használtak, miközben a most felszínre került óriási kerámiaanyag arról árulkodik, hogy az épületeket kik, mikor és milyen célra használták. A tenyeremnél alig nagyobb domborműtöredékek pedig lehetővé teszik, hogy rekonstruáljuk a templom egykori ikonográfiai programját.

A Horváth Zoltán vezette expedíció tagjai az ásatás minden mozzanatáról részletesen beszámoltak a világhálón. A napi rendszerességgel vezetett blogjukból a tudományos vizsgálatokon és felvetéseken túl kiderült például, hogy motoros nép a fayumi, akiknek ugyan nincs motoros kultuszfilmjük, se 66-os utuk, de még Talmácsi Gáboruk sem, mégis idős és fiatal, férfi és nő egyesével vagy ötösével, színes matricákkal díszített, sztereó rádióval felszerelt motorra pattan esténként, s az is, hogy a cybergyereket nemcsak nálunk ismerik. A blog egyébként 2009 nyarán folytatódni fog, s bízhatunk benne, hogy a negyedik év végére elkészül a térkép, 3D-ben láthatjuk a templomot, s egy kiállításra pedig Budapestre érkeznek El-Lahun legreprezentatívabb leletei.

Barta Boglárka