Egyetértek László Zoltánnal: minden megváltozott. És nagyon messzire kellene visszafelé menni az időben, hogy eltaláljunk ahhoz a ponthoz, ahonnan újra lehetne élni a történelmet, hogy ne zuhanjunk ide, ebbe az erkölcsi szakadékba, ahol vagyunk, ám az időben visszafelé nem vezet út, mert idő sincs. Csak elmúlás van, s annak két kifejlődése: teremtés és hanyatlás. Azaz entrópia. Aki ránéz a Kárpát-medence térképére és még nem halt ki az emberi érzés belőle teljesen, legyen bármilyen népnek a gyermeke, össze kell szoruljon a szíve, mert látnia kell, hogy a magyarság összeroskadása már szinte megállíthatatlan. A valahai őshaza, amelynek minden szegletét belakta e nép a Kárpátok ölelésében, nagyobb részben már másé, de nem azért, mert betört volna ide az ellenség és elfoglalta volna – itt honfoglalás nem volt azóta, hogy a nagy király, Árpád vezetésével a magyarság maradék törzsei is hazatértek ide –, hanem mert amint aszály idején vész el a víz a tavakból, úgy fogy el a magyarság e tájról. Már csak foszlányokban csillog itt-ott. A legnagyobb élő víz a medence közepén még megvan, de milyen zavaros már! Egy másik, kissé tán tisztább tavacska a székely medencékben lappang. Felülről nézve azonban látható, hogyan szárad, fogy az egész… A Pannon-tenger helyére más népek áramlanak.

Úgy kellene a magyarságról és benne – mert elválaszthatatlanul beléje olvadt – a cigányságról beszélni, hogy ne veszítsük egy pillanatra sem szem elől a tényt, hogy egy búcsúzó nemzetről, a XXI. század etruszkjairól kell itt és most, a felkavart dühök, fájdalmak, szenvedélyek és remények közepette beszélni. Vajon mi lesz veletek, cigányok? Együtt haltok meg velünk? Vagy túlélvén bennünket, beléolvadtok a titeket sosem szerető szláv és germán embertengerbe? Mert ha így megy tovább, ahogy évtizedek, évszázadok óta tart, ha továbbra is az entrópia jelöli ki a sorsunkat, ha ezentúl is az lesz a sorsunk, hogy a silány uralkodjék az értékes felett, a törtető önzés legyen továbbra is úr az önfeláldozás fölött, az álszent szépelgés továbbra is elnyomhassa a hitet, az üres önigazolás továbbra is fontosabb legyen Istennél, akkor az entrópia megállíthatatlan marad. Ma már egyre több szakértő meri megjelölni a dátumot, amikor mi, magyarok megszűnünk probléma lenni.

Hát beszélgessünk, de ha lehetséges, beszélgessünk a lényegről, mert nem véletlen az, hogy a részletek által hiszterizált egyén már képtelen a lényeges dolgokra figyelni. Hogy nem látja a fától az erdőt. Lépjünk csak egy lépéssel hátrébb. Mit is látunk? Zeng és zúg a közélet a magyarok rasszizmusáról, a cigányok növekvő félelméről, a Magyar Gárda fenyegetéseiről, eközben cigány emberek magyar embereket ölnek, vernek félholtra, rátörik az ajtót az egyik gárdistára, négyen agyba-főbe verik, s ha már ott jártak, egy kicsit ki is rabolják a halálra rémült családot, de a rendőrség szóvivője még egy hét múlva sem hajlandó tudni arról, hogy az áldozat a Magyar Gárda tagja volt, mert nehogy a rasszizmusnak adjon táptalajt.

Ki tart itt rettegésben kit? És miért? Pataki Árpád bíró úr egy meghökkentő ítélettel feloszlatja a Magyar Gárda egyesületet, mivel a mozgalom – melyről ő is tudja, hogy nem ugyanaz – amúgy mindenfajta törvénysértés nélkül részt vett egy olyan rendezvényen, ahol egyesek, nem a mozgalom, nem is az egyesület tagjai, éles hangon beszéltek olyan bűncselekményekről, amelyeket, mi tagadás, cigány emberek követtek el. Én a magam részéről elutasítom a verbális rasszizmust is, ezért annak idején szót is emeltem az otromba „cigánybűnözés” vádjával agitálók ellen, itt, e lap hasábjain, s mert akkor még az egyesület tagja voltam, arra szavaztam társaimmal, hogy a Gárda mozgalom az efféle eseményeken ne vegyen részt. Ám az entrópia itt is erősebbnek bizonyult. A Gárdától másokkal együtt elüldöztek, s mivel az entrópia törvényei felülírhatatlanok, a bírósági döntéssel e jobb sorsra érdemes mozgalom törvényen kívülre került. Olyan csapdába esett ezáltal, ahonnan nem vezet kifelé út: a vecsési támadást követően jó lépése már nincs. Ha, mint ellenfelei állítják, a nyilvánvalóan provokatív célú támadásra erőszakkal válaszol, végzete pontosan megjósolható, néhány tagja börtönben végzi. Ha ellenáll a kísértésnek és úgymond a jogállam talajára áll, nevetségessé válik, hiszen éppen most lökte ki Pataki bíró a jogállamiságból.

Pedig szükség volna egy mozgalomra, amely a nemzeti öntudat lángját feltámasztaná. Éppen olyan rontott tudatú nép lett a magyar, mint amilyen útjavesztett lett a cigány. Mi lettünk Európa cigányai, ti pedig e század magyarjai lettetek. Vajon melyikünk szégyelli magát jobban e párhuzamért? Hogy mi volna megoldás? Tudjuk pontosan. Őszintén is tudnánk róla beszélni, csak hát nem lehet, mert sokan érdekeltek ebben a zűrzavarban, sokan sokféle célból szeretnék maguknak olcsón megkaparintani a gyönyörű Kárpát-medencét.

Te siratod néped azon részét, amelyet a marhavagonok elvittek, én siratom azokat is, akik megmaradtak. Vajon mi rosszabb? Cigánynak lenni Magyarországon, vagy magyarnak Szlovákiában? Vagy Szerbiában? Vagy Ukrajnában? Vagy Romániában? Vagy Ausztriában? Te melyik megsemmisülést választanád? A zajosat vagy a csendeset? Lehet-e ilyet kérdezni, lehet-e ilyen kérdésre válaszolni?

A megoldás természetesen csak egyféle lehet: a gyógyulás. A betegség megtámadja a szervezetet és abnormális működésre kényszeríti. A szervezet védekezik a fertőzés ellen. Ha a kór győz, a szervezet elpusztul, ha a szervezet győz, a kórokozó semmisül meg, s a beteg visszanyervén önmagát, egészségesen él tovább. Aki önmagát gyűlöli, az beteg. Aki önmagának hazudik, az beteg. Akiben az egyes szervek egymás ellen fordulnak, akinek testében az alkotó sejtek egy része a kívülről érkező gátlástalanság-vírusok hatására a gátlástalan önmegvalósítás burjánzásába kezd, az elpusztul. Az önazonosság elvesztése a legbiztosabb út a halálhoz. És milyen érdekes, aki látszólag szaporodik, nem biztos, hogy túlél, hiszen a rák burjánzása is szaporodás.

Azt hiszem, a magyarországi cigány értelmiség új generációjának legfőbb küldetése csak egy lehet, hogy magyarként és cigányként a teljes nemzeti öntudat gyógyításában vegyen részt. Nem lehet egészséges a cigány etnikum, ha a – ma még – többségi magyar etnikum beteg, s nem lehet egészséges a magyar etnikum, ha a cigány része, vagy bármelyik másik része beteg. Csak együtt gyógyulhatunk meg. Azért nincs „cigánybűnözés”, mert nincs „cigányigazság” sem. A bűn bűn, az igazság igazság. Ha az ember beül egy autóba és elindul bárhol a magyarországi autóutakon, néhány óra múlva fájdalmas tapasztalatokat szerez a magabiztos proletár arroganciájáról. Ha megnézi bármelyik kereskedelmi televízió bármelyik agyament vetélkedőműsorát, ugyanezt látja. Az ostoba és agresszív proletár, a csőcselék, a csürhe ül diadalt a művelt, jó szándékú és intelligens polgár fölött. „Ki volt Petőfi Sándor?” – hangzik a kérdés. A proletár az előtte álló pultra csap: „Na tudtam, hogy bejön egy kérdés!” – kiáltja dühösen és szitkozódik, amiért nem állt meg az előző kérdésnél, amit még tudott. Számít ennél, hogy magyar-e vagy cigány?

Persze, hogy nem. De gondolt-e már arra valaki, hogy az agyzsibbasztó médiumok milyen reflexeket váltanak ki a legelesettebb rétegből? Hogy azok abból milyen következtetéseket vonnak le? Hogy mindig egyszerűbb, olcsóbb, gyorsabb és látványosabb egy házat felrobbantani, mint felépíteni? Hogy rabolni mindig könnyebb és szórakoztatóbb, mint munkával gyarapodni és gyarapítani? Úgy érzed, hátrányosan megkülönböztetnek, amikor felállnak mellőled a metrón?

Én húsz éve érzem ezt. Az egyik proletár szerint kirekesztő fasiszta vagyok, a másik szerint hazaáruló zsidó. Eközben sima modorú kollaboránsok tolakodnak elém, a lábamra lépnek és lesajnálnak, hogy milyen mucsai bunkó vagyok. Tudod, hányan érzik ezt így? Tíz- és százezrek… Ma még nincs polgárháborús helyzet ebben az országban, s ha a gyűlöletet árasztó bűnszövetkezetet valahogy ki lehetne a hatalomból billenteni, az ország hamar megnyugodna. De az a baj, sokan érdekeltek abban, hogy háború legyen, mert háborúban lehet a legjobb üzleteket kötni. Imádkozzunk. És dolgozzunk.

Bencsik András