– A rendszerváltás előtt egyes színdarabok, irodalmi művek rejtett kritikát fogalmaztak meg a fennálló politikai rendszerrel szemben. A komolyzenei életben volt ilyesfajta lázadás?

– A pártállamban az került be a körbe, aki teljesen képes volt azonosulni a rendszerrel. A névjegyet le kellett tenni az asztalra, ezért szép sorban születtek a mozgalmi dalok, a Sztálin-kantáta. Aki erre nem volt képes, az óhatatlanul belekerült a harmadik aczéli T-betűbe, és onnan nem volt kiút. Én akkoriban még nem láttam bele ezekbe a dolgokba, hiszen még iskolába jártam, csak jóval később tapasztaltam, mit jelent ez. A Budapesti Vonósokkal 2001-ben Balassa Sándor Csaba királyfi című darabjával nyitottuk meg a bérletünket. Nem sokkal később kaptunk egy telefont, hogy vegyük le azonnal a darabot, mert a háborús időkben ehhez a témához rasszista, kirekesztő tartalmak társultak, és egyáltalán ezzel a darabbal nem lehet azonosulni. Tudni kell, hogy ez egy meditatív zene, amire semmilyen gyújtó hatást nem lehet ráfogni. Végül nem vettük le a repertoárunkból azért, mert nem engedtük, hogy kívülről bárki beleszóljon abba, hogy mit játszunk. Ennek az lett a következménye, hogy az az üzletember, aki azelőtt havi 200 ezer forinttal támogatta a zenekart, azonnal megszüntette a támogatást.

– Egy zeneesztéta nemrég úgy fogalmazott, hogy a nyolcvanas években már látszódott, hogy a Kodály-módszer megbukott, az emberek nem szeretnek énekelni, és újra kellene gondolni a zenéhez való viszonyt. Valóban ezt történt?

– Szerintem nem a Kodály-módszerben van a hiba. Én a mai napig a Kodály-módszer szerint gondolkodom a zenélésben. Ami az éneklést illeti, az emberek nem maguktól fordulnak el tőle. Az általános iskolákban legjobb tudomásom szerint felére csökkentették az énekórák számát, de meg kell nézni a tévéműsorokat is, hogy milyen arányban és mely műsoridőben kap helyet a muzsika? Pedig a zene a társadalom alapja. Pont ezért értek egyet az idézett zeneesztétával: valóban itt az ideje, hogy újragondoljuk a zenéhez való viszonyt. A zenének közösségépítő, jellemformáló, illetve nemesítő hatása van. Kimutatták, hogy aki zenével foglalkozik, az könnyebben tanul, javul a felfogóképessége. Több mint furcsa, ha ezek után valaki azt mondja, hogy minderre, amit a zene ad, nincsen szükség.

– A rendszerváltozás előtt szinte minden állami vállalatnak saját zenekara volt, aztán a nagy állami vállalatokkal együtt ezeknek is nyoma veszett. A kis zenekarokra ma már nincs igény, vagy ez csupán a zenei élet természetes szelekciójának része?

– Szerintem van rájuk igény, csak nagyon szűk most a zenei piac. Külföldön sem jobb a helyzet, csak ott magasabb anyagi szintről zuhannak lefelé. Németországban például, ahová sokat jártunk koncertezni, nemrég szemtanúi voltunk annak, hogyan hullott szét a marl-i Filhamonica Hungarica, de más zenekarokat is láttunk megszűnni. Ennek a jelenségnek az előszele volt, hogy Berlinben már a 90-es években öt nagy CD-boltból négy bezárt, mert egy zenei bolt tökéletesen elég volt a városnak. A CD-vásárlási igény visszaesett, ami teljesen érthető. Lehet, hogy az embereknek elegük volt a konzervből, és élő zenére vágytak, de lehet, hogy a helyzet mégsem ennyire egyszerű. Egy ideje már Németországban is komoly jelek mutattak arra, hogy leesett a közönség igényszintje, és egyre inkább a könnyebben emészthető daraboknak volt sikere. Beérett a nevelés.

– Itthon hogyan alakulnak a zenekari erőviszonyok?

– Magyarországon a Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak, a Fesztivál Zenekarnak, és talán az Opera zenekarának stabil a helyzete. Mégis azt látom, hogy jóval többen vágynak a zenére azoknál, akik az egyre dráguló jegyárakat meg is tudják fizetni. A komolyzenei koncertlátogatás mára egy szűk elit szórakozási lehetősége lett. A jegyek drágák, az igazi megfizethető népoperát, az Erkel Színházat bezárták. Arra hivatkozva, hogy életveszélyes, mégis a mai napig odajárnak próbálni. Olcsó helyárakkal működött, a kispénzűek is el tudtak jutni, és zenei élményt kaptak. Ezt a réteget mára kiszorították a piacról, most nem tud hova menni. Elindult viszont egy másik folyamat. Óbudán a Társaskörben bevezették, hogy egy-egy zenekari próba ingyen látogatható. Csodálatos módon telt ház előtt zajlanak ezek a próbák. Ebből is látszik, hogy ha az embernek nem kell fizetnie, hiszen igazából már nem is tud fizetni, de van igénye a zenére, eljön és meghallgatja, akkor is, ha ez csak egy próba.

– Mennyire változott a közönség igénye, a zenei ízlése az elmúlt két évtizedben?

– A közönség ugyanúgy, mint ma, régebben is a klasszikus repertoárt szerette, a kortárs zenének nagyon kicsi a vonzása. Ami valódi értéket képvisel, arra mindig lesz közönség. Igazából én vágynám a jó új zenét, mert amit csinálunk, az olyan, mintha múzeumban töltenénk az időt, csak a régieket ismételgetjük. Ennek természetes következménye az, hogy sok zenész keresi az újat régiben. Változtatnak a darabok dinamikáin, tempóin azért, hogy egyéni legyen. Szerintem ez nem járható út, mert sok esetben már nem arról van szó, amit a szerző leírt. Nekünk közvetítenünk kell. Viszont szükség lenne arra, hogy olyan zenék szülessenek, amik eljutnak a közönséghez és megérintik a lelkét. Néhány szerző az idősebbek közül képviseli ezeket az értékeket, és a fiataloknál is látok kedvező jeleket. A Budapesti Vonósok is rendelt már darabot friss diplomás zeneszerzőtől. Így született Kovács Zoltán Adagietto című darabja.

– A Budapesti Vonósok fellépett a Hot Jazz Banddel is. Új közönséget szeretnének megcélozni?

– Szeretünk együtt zenélni. Szeretjük a stílusukat. Valószínűleg bennünk is él a nosztalgia, a vágy egy elmúlt, de nem is olyan régen még létező szebb, tisztább kor után. Ezt a kort idézi a Hot Jazz Band muzsikája. Amúgy pedig egy olyan társulat, ahol az emberek egyszerűen passzolnak hozzánk. És ez a legfontosabb. Meggyőződésem, hogy a világ olyan, mint a homeopátia, a hasonlóság törvényén alapul. A hasonlók a hasonlót kell keressék, ezen az elven működik minden. Ez segíti a gyógyulást. Ez a zenében is így van.

– Nemcsak koncertmester és hegedűművész, hanem egyetemi tanár a Pécsi Zeneművészeti Egyetemen. Harminc évig tanított a Zeneakadémián, miért ment Pécsre?

– 2001 óta tanítok a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán. A légkör Pécsett összehasonlíthatatlanul jobb, mint Budapesten. Egyrészt kisebb a kar, mivel az egész hegedű tanszak három hegedűtanárból áll, míg a Zeneakadémián körülbelül húsz oktat. Pécsi vonós tanszakunkon megvalósulnak azok a feltételek, amelyek okai voltak elhatározásomnak. Egy nyelvet beszélünk, hasonlóan gondolkodunk a zenéről, az életről, támogatjuk egymást és egymás növendékeit, nincs intrika közöttünk, és törekszünk az igazságra. Tehát képes szigetként működni abban a világban, amely láthatóan teljesen másról szól. Inkább vállaltam azt, hogy utazom. A nyereség életérzésben mérhető. Ezen kívül még két ilyen sziget adatott nekem. Az egyik a családom, a másik a Budapesti Vonósok. A korrupt és megvehető világban ritka, hogy tisztán működjön valami, ezért ragaszkodom hozzájuk.

– Milyennek ítéli meg a hazai zenei képzést?

– A tanárom annak idején azt mondta, hogy a baj nem akkor van, amikor megtörténik, hanem előbb kezdődik. Valami nagyon elromlott, és nem tudom, hogy ez miért van. Lehet, hogy azért, mert háborús időket élünk, és a fegyverek közt hallgatnak a múzsák? Nem tudom. Ma lámpással kell keresni azokat, akiket ez az ügy önmagáért érdekel. Ami az oktatási intézményeket illeti, a zenei szakközépiskolák húsz-harminc éve gombamód elkezdtek szaporodni. Ennek eredményeképpen rengeteg zenész került ki ezekből. Az Akadémia is földuzzadt. Két éve pedig jött a bolognai rendszer. Az első három év után a hallgatók kapnak egy diplomát, amellyel gyakorlatilag semmit sem tudnak kezdeni. Újra felvételizniük kell. Két lehetőségük van, vagy tanári, vagy művészi mesterképzésre jelentkeznek, és kétévi tanulás után kapják a valódi diplomájukat. Hegedű szakon művész mester képzés az országban csak Pécsen, Szegeden és az Akadémián van. A piac egy ideig képes volt fogadni a megnövekedett zenész létszámot, de ma betelni látszik. Ugyanakkor a zenei pályára igyekvők száma is esni kezdett egy ideje. Hosszú távon remélem, hogy beáll majd az egyensúly.

– Mit lehetne tenni, hogy a magyar komolyzenei élet visszanyerje erejét?

– Pont a fordítottját kellene tenni mindannak, ami most történik. Rombolni mindig egyszerűbb, ahhoz, hogy felépítsük azt, ami régen volt, hatalmas erőfeszítésre van szükség. Az alapoktól, az alsófokú oktatástól kell kezdeni az építkezést. Meg kell tanítani a gyerekeket zenét hallgatni, megmutatni nekik, hogy mi az értékes. Meg kell hogy lássák, mit adhat nekik a zene. Ehhez kitartó munkára van szükség. Ma a szülők azt látják, hogy ez a pálya leszálló ágban van, és nem küldik jó szívvel a gyermekeket a zenei területre, mert most úgy tűnik, hogy ennek nincs jövője. Ahhoz, hogy ez a vélekedés megváltozhasson, a pénznek is vissza kell hogy térjen a zenei világ vérkeringésébe, hiszen az igény, ahogy régen, most is megvan a komolyzenére. A zene nem lehet egy szűk kör kiváltsága.

Usztics Anna