– A huszadik század végére megadatott az átlagember számára, hogy az autó, a repülő, a vonat révén egyre nagyobb tereket hódítson meg. De valójában egyre szűkösebb helyeket élünk meg igazán, hiszen a tereken átrohanva leginkább csak a lakásunk és a közlekedési eszközeink belsejét ismerjük meg. Milyen következménye van ennek az ellentmondásnak az emberre nézve?

– A huszadik század során gyökeresen megváltozott az életünk. Úgy rohangálunk a világban, mint az ijedt pók a falon. Instabil, felborult állapotban élünk. Ha a nagyanyám kisétálna ma a Szentendrei út mellé, azt kérdezné, mi van fiam, talán háború, hogy konvojok robognak itt erre meg arra. Ez egy fuvaros civilizáció, ahol mindenki sofőr. Naponta veszélyeztetjük az életünket, pusztítjuk az energiánkat, az idegrendszerünket, pazaroljuk a pihenésre vagy munkára fordítható időnket, s végső soron semmi hasznot nem termelünk ezzel, legfeljebb adót, amit aztán utak építésére fordítunk. S nemcsak tízszer akkora teret futunk be, mint korábban, hanem tízszer annyi időt is töltünk a helyváltoztatással. Tévedés, hogy időt spórolnánk, mert egyre több telephelyet vonunk be az életünkbe, és egyre távolabb helyezzük őket egymástól. Kiterjesztettük az életünket a munkahelyre, az iskolába, az óvodába, a bevásárlóközpontba, a fitneszterembe, nem beszélve a nyaralóról meg az üdülőhelyekről. S ezek legtöbbjét nap mint nap bejárjuk, mint a kandúr macskák. Parazitaként terjeszkedünk, térrablók vagyunk. Mindez ellentmondásos helyzetet eredményez, mivel egymás útjait egyre gyakrabban keresztezzük. Az életterünkbe való behatolás pedig védelmi reakciót vált ki, például egyre jobban bezárkózunk. Az ember, ha teheti, kiköltözik a városból a közlekedés okozta zaj, piszok és rossz levegő elől. S onnan aztán újult erővel ostromolja a várost. Egyszerre vagyunk támadók és menekülők, gyilkosok és áldozatok.

– Azt vallja: a ház maga az ember, mert kifejezi az önmagához való viszonyát. Akkor a város is. Mit árul el rólunk Budapest?

– Azt, hogy ostobák vagyunk. Ez a hihetetlen ingázó és átmenő forgalom elpusztítja a várost. Húsz éve a Kossuth Lajos utca kiemelt fontosságú vásárlóhely volt, valódi korzó. Most autósztráda, de még arra se jó, mert az autóknak folyton meg kell állniuk. A városban épp azok a helyek váltak emberi életre alkalmatlanná, amelyek korábban a legfontosabb közösségi terek voltak. Utcák és terek nélkül pedig a város nem város, csak közlekedési csomópont. Halálra van ítélve az emberi élet szempontjából, hacsak nem bontakozik ki ellenállás, ahogy az a nyugati városokban megfigyelhető. Miután a korábban értékes terek ott is lerobbantak, olcsón felvásároltak őket, és a város a befektetőkkel összefogva újjáépítette őket, s kitiltotta az autósforgalmat. A nagy kérdés az, miért hagytuk lepusztulni a várost, és ki akarta, hogy lepusztuljon. Hiszen mindenki tudta, hová vezet ez. Demszky Gábor első heteiben engem is tanácsadónak hívott, s én azt mondtam neki, hogy amíg egy gyereket nem lehet felnevelni egészségesen a belső kerületekben a szmog miatt, addig a foghíjas telkeket ne engedjük beépíteni, létesítsünk rajtuk inkább parkokat, játszótereket, s tiltsuk ki a forgalmat a nagykörúton belül. Az elmúlt húsz év városfejlesztésének megítélésére ebből a szempontból nem lehet elég erős szavakat használni. Elég, ha megnézzük a halálozási statisztikákat, a tüdőrákban elhunytak számát, vagy a betegek között a légzőszerviek arányát. Aki ezt a politikát végigasszisztálta Budapesten, az bűnösnek mondható, akárhonnan is nézzük.

– A közösségi terek és a közösségek szétesése sem erősíti a civil összefogás megszületését.

– Ezt nem lehet civil összefogással megvalósítani, csak központi akarattal és sok pénzzel. Csak erre van példa szerte nyugaton. Az ötödik kerületi sétálózóna esetében is látható, hogy kerületi és fővárosi szándék, illetve európai és kormányzati támogatás kell hozzá, valamint a magánszféra pénze is. Ez utóbbi bekapcsolódása ésszerű, hiszen a fejlesztés egyértelműen felemeli az ingatlanárakat, s ez jó üzlet.

– Mikor volt jó a városi embernek?

– A görögöknél és a középkorban, meg a reneszánsz idején. Fél óra alatt át lehetett sétálni rajta, s mindenki mindenkinek ismerős volt. A többi már következik ebből. Nem lett volna szabad tízezer lakosúnál nagyobbnak lennie egy településnek.

– Vannak élhető városok Magyarországon?

– Egy-kettő. Például Csongrád vagy Sárbogárd, ahol valamiért nem vágták ki a hatalmas platánfákat, s ettől olyanok ma, mint egy hatalmas, hűvös csarnok.

– Miért alakult ki ön szerint ez a szakadatlan mozgás, ami antivárossá tette a városokat?

– Ez egész civilizációnk végzete. Az elmúlt száz évet, a tereinket a logisztika formálta. Ez az angol szó a hadtápot jelenti, a hadsereg ellátmányozását, az utánpótlást. Az első világháború során derült ki, hogy egy háborút már nem lehet megnyerni csak katonai készségekkel. Addigra mindenhol kiépült a vasút, a motorizációt és a fegyverkezést szolgáló iparágak, s a friss logisztikai erő egy nap alatt kivitte a fiatal férfiak millióit a frontra, ahol aztán a csapatok évekig farkasszemet néztek egymással. Rá kellett jönniük, hogy csak úgy lehet megnyerni a háborút, ha az egész társadalmat mozgósítják a hadtápi ellátás érdekében. Azóta élünk háborús társadalomban. A patthelyzetet végül Amerika döntötte el a maga hihetetlen logisztikai tartalékainak bekapcsolásával, s meg is gazdagodott rajta. Sokat elmond, hogy a háború előtt London volt a világ pénzügyi központja, a háború után már New York. De a háborús készültség nem ért véget a békekötéssel. Lenin hadikommunizmust épített, Roosewelt pedig hadikapitalizmust. Mert egyik fél sem engedhette meg magának, hogy ne készüljön a következő háborúra, s persze kiderült az is, hogy ez hihetetlenül felpörgeti a gazdaságot. Ebbe aztán bekapcsolódott Hitler és Mussolini is a maga módján, és ez a hatalmas logisztikai erő soha nem látott borzalommal tombolta ki magát. Senki nem számított rá, hogy ilyen iszonyú lesz, de mindenki készült rá, a gyárak, a tudósok, az oktatási rendszer. A hidegháború lett aztán a harmadik felvonás.

– S most mindezt a fogyasztói társadalom viszi tovább.

– Valóban. A hajszát az döntötte el, hogy ki bírta totálisan mozgósítani a társadalom egészét hadtápi szempontból. Amerika nyert, mert az oroszok elkövették azt a hibát, hogy kettéválasztották a civil társadalmat és a katonait. Az amerikai találmány, a fogyasztói társadalom viszont hatékonyabban fent tudja tartani a hadi ellátás alapját, az infrastruktúrát. A termelő katonákkal feleteti, amit előállítanak. Ezért vagyunk fogyasztó-rabszolgák. Ez a hadtáptársadalom alapja. A haditechnika fejlesztésének teljesen szükségtelen eredményeit ráömlesztik a civil társadalomra, mint technikai szemetet. A huszadik századi találmányok kilencven százaléka hadi eredetű, nemcsak a rádió, a golyóstoll, a számítógép, az internet, a konzerv, a vákuumozott élelmiszer, de még a Coca-Cola meg McDrive is, amit az amerikai hadsereg terjesztett el szerte a világon. Az első világháborúban ugyanis az amerikai katonák közül Európában többen haltak meg influenzában, mint a hadszíntéren. Ezért a második világháborúban a cég szerződésben vállalta, hogy amerikai katona ne léphessen ellenséges területre úgy, hogy ott ne várja már hazai védőitalként Coca-Cola. S mi ezt a sok fejlesztést halált megvető bátorsággal megvesszük és megesszük a gyerekeinkkel együtt. Noha az életünkhöz tízszer kevesebb is elég volna. Egy mai lakás olyan, mint egy teletömött ócskapiac. A hatvanas években egy család minden holmija belefért egy szekrénybe, s nem volt központi probléma, hogy hova tegyük ezt a rengeteg felesleges holmit, ami már nem fér a kukába sem. Minden egy öncélú, a katonai készültséget szolgáló, csúcsra járatott gazdaság irracionális következménye. S most az emberek minden vasárnap ahelyett, hogy szépen felöltöznének és elmennének a templomba vagy kirándulni, elmennek a hadi járműveikkel a városszéli katonai lerakatba, hogy a szükséges átrakodást elvégezzék. A gyerekek pedig a hátsó ülésen nőnek fel. S az építészet is logisztikaivá vált: kaszárnyákat, barakkokat, raktárakat, ellátmányozó helyeket, és kiképzőknek felvonulási utakat építünk. Az ember hadat visel önmaga ellen, s ez a városban ölt testet.

– De miért nem teszünk ellene, pedig látjuk, hová vezet ez?

– Így vagyunk megalkotva. Noam Chomsky, nyelvész, filozófus és polgárjogi harcos, akit a legbefolyásosabb értelmiséginek tartanak a világon, aki felemelte a hangját a vietnámi háború, a kambodzsai, chilei, salvadori, afganisztáni atrocitások ellen, leleplező cikkek és könyvek százait írva Amerikáról, azt mondta, egész életében ennek a paradoxonnak megértése hajtja. Mint tudós, nem tud betelni a kreativitás csodájával, hogy az ember pár hangból több száz különféle nyelvet képes létrehozni, hogy költőként egy-két szóból egész világot tud teremteni, hogy tudósként néhány jellel meg tudja magyarázni a kozmosz titkait, a relativitás elméletét. Ez isteni képesség, hogy egészen kevés adalékból hatalmas, komplex rendszereket tud létrehozni. Ugyanakkor társadalmilag elkötelezett emberként Chomsky nem érti, miért van az, hogy bár minden ember látja, milyen pusztító következményekkel jár az életvitelünk, mégsem tesz ellene senki semmi érdemit. Hogyan lehetünk istenek és ennyire vakok egyszerre?

– De idővel jelentősen megdrágul, és elfogy majd a benzin. Akkor a logisztikai társadalom összeomlik?

– Ezzel fenyegetnek húsz-harminc éve. Az a helyzet, hogy egyre több az olaj és egyre olcsóbb. Ha szükségünk van rá, lesz benzin, és ha olcsón van rá szükségünk, olcsón lesz. Másképp nem működne a hadi gazdaság. A kínaiak is azért erősödtek meg, mert rájöttek, hogy minél több kínai áru jár oda-vissza, annál jobban pörög a gazdaság. Most vaktában vásárolnak országnyi földeket Afrikától Dél-Amerikáig, ahol csak olajat sejtenek.

– Angliában elkezdték felmérni az egyes termékek előállításához és szállításához kapcsolódó szén-dioxidkibocsátás mennyiségét, s kiderült, hogy éppen annyi csokoládét hoznak be Kínából, mint amennyit oda exportálnak.

– Ennyi az egész. Ha nem tennék, az angolok is gyengéknek éreznék magukat és a kínaiak is gyengék lennének. Nem azért szállítják oda, mert Kínában nincs csoki és fordítva, hanem azért, hogy szállítsák. Különben összeomlana a hadikészségük.

– De egyszer tényleg elfogy majd az olaj.

– Igen, össze fog omlani a rendszer, de csak akkor, ha a falig visszük. Addig nem állunk meg.

– Mit tehet az építész?

– Ugyanazt, mint bármely értelmiségi vagy az orvos. Ápolja a sebesülteket, gyógyítja a fertőzötteket, vigasztalja a haldoklókat.

– Lehetetlen ezt megfordítani?

– Ez a vonat elment, már húsz éve is elmondtam ezt. A gyerekek is tudják, hogy ökológiai katasztrófa lesz, s hogy már javában zajlik. Ön most valami pozitívat vár tőlem. A kérdésem az, hogy az számít-e pozitívnak, ha a tények ellenére az emberek továbbra is azt fogják gondolni, hogy nem olyan katasztrofális a helyzet, és lehet így élni tovább, vagy az a pozitív gondolat, ha az emberek mától elismerik, hogy pusztítunk és pusztulunk? Nagy bajban vagyunk, ezt a pozitívumot tudom mondani. Ahhoz, hogy változás legyen, a kicsinek és a hatalmasnak egyszerre kellene ezt kimondania. Uraim, elszúrtuk, beszüntetjük a tévét, leállítjuk az erőműveket, a hadi fejlesztő üzemeket, különben elolvad a sarki jég és elsivatagosodik Európa. De a hatalmasok nem tesznek ilyet, és az emberek nem mernek szembenézni a katasztrófa tényeivel.

– A hatalmasok mostanában Zöld New Dealt emlegetnek.

– Ki mit tud kitalálni, hogy a gazdasága ne lassuljon le, és nála maradjon a vezető pozíció, az adu ász. Higgye el, csak azt fogják megvalósítani, ami fenntartja a logisztikai gazdaságot. S a másik a zöldítését, ha tehetik, persze megakadályozzák. Mert ha ökológiailag tönkremegy egy ország, nem elég egészségesek a lakosai és kidőlnek a sorból, lemaradnak a háborúra való készülésben. A harmadik világháború szögesdrótja és lövészárka a klímaváltozás lesz.

– Mindenképp háborúba kell torkolnia a fejlődésnek?

– Nem feltétlenül, de mindenképp háborúra való készülésbe. Voltak látszólag békés időszakok, mint az elmúlt ötven év, de a vezető civilizációk mindig biztosították tettrekészségüket, és ahogy az amerikaiak a mi életünkben, folyamatosan próbaháborúkat vívtak. Nehezen képzelhető el vezető állam, amelyik háborúellenes volna, hiszen a nyeréshez tréningezni kell.

– Nem lesz világbéke?

– Legfeljebb akkor, ha háborúval harcolják ki. Cinikusan hangzik, de csak így lehet pozitívnak lenni, ha az ember figyelembe veszi, ami egyértelmű. Mondok egy példát. Mint minden kerttulajdonos, én is sokáig gondolkodtam rajta, hogy milyen növényeket honosítsak, milyen legyen a kertem stílusa: mondjuk francia rendezett, vagy angolos mesterségesen romantikus, esetleg mediterrán. Végül egy új esztétikai kategóriához jutottam, úgy hívom, csernobilizáció. Láttam egy dokumentumfilmet arról, mi van most Csernobilban, hogyan vette birtokba a természet az elhagyott zónákat. Olyan, mint az éden. Pontos képet ad arról, micsoda lehetőségek vannak a földi életben, ha majd az ember eltűnik. Ezt próbálom követni a kertemben, hagyom magától fejlődni és gyönyörű. A növényzete leginkább az erdőére kezd hasonlítani, csak kevesebb fával. Mérkőznek a növények, befutják a szaletlit, és minden virágzik, sőt terem is, most például napszemvirággal és apró szemű szamócával van tele a kert. Úgy gondolom, ez nagyon derűs, pozitív stílus, igazi demokratikus kertforma. Ahol az ember csak egy a sok élő között.

Fehérváry Krisztina

EKLER DEZSŐ

Ybl- és Príma-díjas építész

1953-ban Szombathelyen született. A diploma megszerzése után a BUVÁTI Tudományos Kutató Osztályán városszociológiával foglalkozott, majd néhány évig együtt dolgozott mesterével, Makovecz Imrével.

1991-ben nyitott önálló irodát. Tanított az Iparművészeti Főiskolán, a Budapesti Műszaki Egyetemen, a győri Széchenyi István Egyetemen tanszékvezető egyetemi tanár.

1999-ben DLA mesterdiplomát szerzett.

Legjelentősebb munkái: Nagykálló Harangodi Népművészeti Tábor, a Kaposvári Agrártudományi Egyetem épületei, a mezőzombori Disznókő Rt. és a HILLTOP Neszmély Rt. borászatai, a budapesti Margit Palace irodaház, a péceli általános iskola, a Goethe Intézet és a fertődi Eszterháza fogadóépület.