2012-ben járnak le a Kiotói jegyzőkönyvet aláírók vállalásai, és valamiféle hosszabbítás hiányában a következő évtől légüres térbe kerülhetnek olyan kérdések, mint a kvótakereskedelem vagy a hozzájuk kapcsolódó nemzeti programok és vállalati beruházások. Nem beszélve a Föld jövőjéről. A távolinak tetsző időpont nagyon is közeli, hiszen a ratifikációs folyamat éveket vesz igénybe. A Kiotói jegyzőkönyvvel 1997-ben közel negyven fejlett ipari ország vállalta, hogy 2012-re – az 1990-es szinthez viszonyítva – 5,2 százalékkal csökkenti az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását. A hatályba lépésig nyolc évet kellett várni, mert csak 2005-re ratifikálta 55 olyan ország, amelyek összesen a fejlett államok 1990-es kibocsátásának legalább 55 százalékát adták. A Koppenhágában decemberben megrendezendő 15. ENSZ Klímakonferencián hozott döntések akár évtizedekre meghatározhatják az országok közötti globális környezetvédelmi együttműködés jövőjét. És nem csak azt.

Javított változat

A jegyzőkönyvet joggal érték kritikák az elmúlt években, a meghosszabbításáért küzdők most mégis örülnének annak, ha legalább egy hasonló megállapodás és normaszöveg születne. Ők is tudják persze, hogy a Kiotóban meghatározott ötszázalékos csökkentési szint alig képes enyhíteni a klímaváltozás negatív hatásait. Ráadásul előreláthatólag erre a mérséklésre is kevés ország lesz képes 2012-ig, bár a világgazdasági válság és a vele járó termeléscsökkenés váratlanul a segítségükre sietett: tavaly a gazdaságilag fejlett világ számos régiójában csökkent a szén-dioxid-kibocsátás, és ez valószínűleg idén is így lesz.

A tárgyalások mindenesetre 2007 vége óta folynak, előbb Balin, majd a lengyelországi Poznanban rendeztek klímakonferenciát, részben már a koppenhágaira való felkészülés jegyében. Az eredmény a biztató kezdetek ellenére inkább lehangoló.

Yvo de Boer, az ENSZ éghajlatváltozásról szóló keretegyezményének (UNFCCC) vezetője egyre kevesebb esélyt lát arra, hogy egy máris alkalmazható és ratifikálható egyezmény születne decemberben. A civil szervezeteken nem múlik: ők többek között a Természetvédelmi Világalap és a Greenpeace részvételével már nyilvánosságra is hozták a majdani „Koppenhágai klímaegyezmény” általuk megálmodott tervezetét. Már csak alá kellene írni.

Nehéz azonban úgy megállapodásra jutni, hogy a világ legnagyobb szén-dioxid-kibocsátói, az Egyesült Államok és a szuperhatalmat nemrég megelőző Kína nem vesznek részt benne. Ahogy már a kiotói szakaszban sem vettek részt, más-más okokból. Amerika egyszerűen nem írta alá a jegyzőkönyvet, míg az ázsiai állam hivatalosan megtette ugyan, de (más, fejlődő országokhoz hasonlóan) felmentést kapott a vállalások alól. Az Egyesült Államoknak ez sem tetszett, de döntésük igazi oka az volt, hogy a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése együtt járt volna a gazdasági növekedésük erőteljes visszaesésével.

A változásnak kevés jele van. Legutóbb Kína szövetségese, a másik ázsiai gigász, India jelezte egyértelműen az Egyesült Államok felé, hogy nem kívánja csökkenteni az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását. Az érveik – akárcsak Kína esetében – erősek: egyrészt a történelem során a légkörbe jutott károsanyagokért, így a globális felmelegedésért elsősorban a fejlett országok voltak a felelősek.

Másrészt igaz, hogy Kína és lassan India kibocsátása is már akkora, mint az Egyesült Államoké, de ezen államok területén háromszor-négyszer annyian élnek, mint az USA-ban, így az egy főre eső mutatóik sokkal jobbak. Ráadásul a szennyezésük egy részéért épp az amerikai és európai vállalatok termelő tevékenysége felelős, hiszen lényegében a fejlődő államokba szervezik ki azt. India és Kína jogot formál arra is, hogy gazdaságuk szabadon fejlődjön és a társadalmukat kiemeljék a szegénységből. Végül pedig hiányolják azt a pénzügyi-technológiai segítséget, amellyel át tudnának térni a környezetbarátabb ipari termelésre.

Megvan erre természetesen a fejlett országok válasza is. Nehezményezik, hogy a gazdaságaikat gyakran igen érzékenyen érintő vállalásaik dacára a fejlődő országok nem veszik ki a részüket a globális klímaváltozás elleni harcból.

Ugrás a sötétbe

Az Európai Unió ugyan megpróbálta vállalásaival és diplomáciai offenzívával betölteni az Amerika és a Kína-India tengely közötti együttműködés katalizátorának a szerepét, de mint erről lapunk beszámolt (Cselekvés elnapolva, Zöld Jövő, 2008 december. – Demokrata 2008/51.), az EU állam- és kormányfői tavaly év végén a pénzügyi válságtól való félelmükben saját maguk sem tudtak dűlőre jutni, s egy felhígított klímacsomagot fogadtak el, a helyzet pedig azóta sem javult. A tagországok közötti széthúzás is megfigyelhető, és Joris den Blanken, a Greenpeace egyik vezetője a minap azt vetette Brüsszel szemére, hogy csak hitegetik a fejlődő országokat a gazdag államok pénzügyi segítségnyújtásával, amikor konkrétumokról kellene beszélni, elfogy a pénz.

Most minden tekintet az Egyesült Államokra szegeződik. Ha ugyanis Amerika beadná a derekát, a fejlődő országok is készségesebbek lennének. Az Unió is fokozta a nyomást, Martin Bursík cseh környezetvédelmi miniszter (mint az EU elnökségének képviselője) washingtoni tárgyalásai során nyilvánvalóvá tette, hogy Európa nem éri be azzal, hogy az Egyesült Államok 2050-re 80 százalékkal csökkentse szén-dioxid-kibocsátását, és 2020-ra is merészebb célkitűzése legyen, mint a 14 százalékos mérséklés az 1990-es szinthez képest.

Washington egyelőre nem döntött. A képviselőház a fenti feltételekkel a nyáron elfogadta ugyan a szennyezőanyag-kibocsátást mérséklő „cap and trade” rendszer bevezetését is tartalmazó, és többek által történelminek nevezett környezetvédelmi törvényt, de ehhez a kormányzó demokratáknak jelentős kompromisszumokat kellett hoznia a törvény szövegében. Betegségükből lábadozó honatyákat kellett behívni, Barack Obamának pedig személyes meggyőzési képességét is latba kellett vetnie, és még így is csak kevés szavazattal ment át a törvény. Több mint 40 demokrata képviselő utasította el és csak 8 konzervatív párti szavazta meg. A Szenátusban Obamának még nehezebb dolga lesz.

S még ha az amerikai felsőház ki is állna a törvény mellett, kérdéses, hogy az Egyesült Államoknak lesz-e elég anyagi ereje ahhoz, hogy végrehajtsa a változtatásokat, arról nem is beszélve, hogy egy majdani koppenhágai jegyzőkönyv ratifikálása kétharmados többséget igényel az amerikai törvényhozásban.

A másik a hibás

Tapogatozó párbeszéd figyelhető meg az Egyesült Államok és Kína között is. Nemrég írtak alá egy kevés konkrétumot tartalmazó memorandumot, amely azt tűzi ki célul, hogy az eddiginél szorosabb együttműködés jöjjön létre a két állam között a globális klímaváltozás elleni harcban. A világ legfejlettebb államait tartalmazó G-20 csoport következő találkozóját szeptember végén az Egyesült Államokban rendezik, sokan ettől remélik ez elmozdulást.

A nagyhatalmak tehát egymásra várnak. A kritikus 2 Celsius-fokos küszöb (legfeljebb ilyen mértékű hőmérsékletemelkedést tartanak megengedhetőnek a szakértők) eközben egyre nagyobb veszélybe kerül. Egy új megállapodás meghatározná a világgazdaság következő évtizedeinek fejlődését, hiszen a vállalásokkal eldőlne az is, hány ezer milliárd dollár tőkére lenne szükség ahhoz, hogy azokat teljesíteni lehessen. Politikai szempontból is óriási a tét: a kialakuló multipoláris világrendben az egyik legfontosabb nemzetközi megállapodás születhetne meg, amely a feleket partnerségre és együttműködésre ítélné.

Monostori Tibor