2035: Űrodüsszeia
„Olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája.”
(Szent-Györgyi Albert)
A nagy járvány idején, 2020 áprilisában, titokban mégis felszállt az az űrhajó, hogy legénységét a Marsra vigye. Nem lehetett már elpazarolni azt a sokezer milliárd dollárt, amit a projektre költöttek, s nem lehetett ellentmondani az ember tudás iránti vágyának sem; annak a vágynak, ami még a legnagyobb szükség közepette is utat tör magának a megismerés felé.
2035. április 28.
– Ma is ugyanaz jött? – kérdezte a parancsnok a navigátort.
– Ma is. Az útirány ugyanaz, a cél is. És… és semmi több. Csak ez a kettő. Meg a szokásos, hogy minden rendben, várnak minket – válaszolta a navigátor, ugyanolyan a fásultsággal, ahogyan tíz éve mindig. Bezzeg az első öt évben folyamatosan jöttek az üzenetek, a biztatások, s főleg… főleg, hogy mi újság otthon, a Földön. Hogy most már majdnem megvan a vakcina, hogy egyre kevesebben betegednek meg, s még kevesebb az elhunyt.
Aztán… valami megváltozott. S bár a szakmai témájú levelezés felgyorsult, amikor a vörös bolygó közelébe értek, valahogyan mégis más lett minden. Nehéz volt, nagyon nehéz. Kiváltképp, mert az eredeti tízfős legénység helyett csak őket, kettejüket lőtték ki. Az utolsó pillanatban terveztek át mindent, hogy még több ellátmányt tudjanak magukkal vinni, s hogy bőségesen maradjon levegő kettejük számára az emberi mértékkel is hosszú út során.
A Marson egyébiránt nem találtak semmi lényegeset. Terraformálásra egyelőre nem alkalmas; a kötött víz légkörré alakítása olyan iszonyatos technikai apparátust és gépparkot igényelne, amit az emberiség jelenleg nem tud finanszírozni. Viszont éltek. Dacára a homokviharoknak, a különféle sugárzásoknak, s néhány előre bekalkulált egészségügyi problémának, amiből talán egy foghúzás és egy vakbélműtét volt a legkomplikáltabb. S most fogalmuk sem volt, mire érkeznek haza.
***
A földet érés majdnem hogy zökkenőmentes volt. Igaz ugyan, hogy amikor a kabin a légkörbe ért, zökkentek kicsit, na de alapos, évekig tartó kiképzésük, meg a távol töltött másfél évtized viszontagságai felkészítették őket az embert próbáló terhek elviselésére. Az ernyő is tökéletesen nyílt, s amikor a vízbe csapódott kabint a hajó emelődaruja felvette, már tudták, hogy a nehezén túl vannak. Egyszerre kezdtek el mindkettejük szeméből patakzani a könnyek. Amikor pedig kinyílt a zsilipajtó, és kiléptek a fedélzetre…
…amikor kiléptek a fedélzetre, s nem valamiféle légmentesen zárt sátorba, aminek oldalait steril fólia fedi, nos, akkor… első gondolatuk a rémület volt. Nem ez állt a protokollban. Nem így kellett volna történnie. S mivel így történt, bizonyára valami baj, valami nagy baj van. Ezt a feltételezésüket erősítette meg a feléjük közeledő háromfős csoport. Maszk nélkül, védőruházat nélkül, egyszerű overallba öltözve.
– Állj! Álljanak meg azonnal! – kiáltott feléjük a parancsnok, miközben a navigátort maga mögé tolva hátrált a keszon felé.
– Nyugalom! Nyugodjanak meg! – szólt oda nekik a csoport legidősebb tagja, egy ötvenes, őszülő szakállú férfi, azzal megmutatta a kezében lévő tartályt: – Ezt most be kell adnom maguknak.
Aztán válaszra se várva odalépett hozzájuk, majd kipattintotta a tartály fedelét, hogy szabaddá váljon a rajta lévő aprócska tű, majd se szó, se beszéd, a parancsnok karjába szúrt. Mikor végzett, új tartályt adott neki a mellette álló csinos, fiatal hölgy; ebből a navigátor kapott, aki hebegve mondogatta:
– De… de a protokoll…
– Nincs rá szükség – válaszolt a ki nem mondott kérdésre a harmadik, egy negyvenes évei elején járó férfi. – Most már ez a protokoll.
– És ezután jön a karantén? – kérdezte a parancsnok.
– Nem. Ez volt a karantén. Jobban mondva nincs szükség már ilyesmire.
***
És végre kiderült, miért maradtak el a személyesebb üzenetek. A pszichológus team javasolta az irányításnak, hogy a közbeni történéseket majd csak a visszaérkezés után mondják el az utazóknak. Hogy 2021-re sikerült legyőzni a járványt, ami 2022 őszén még visszatért ugyan egy időre, de akkor már halálos áldozatokat nem követelve. Hogy az ENSZ 2023-ban feloszlott, s megalakult a NESZ, a Nemzetállamok Egyesült Szövetsége, aminek elsődleges feladata volt meghatározni, hogy az egészségügyi kutatásokra és fejlesztésekre az egyes országok a GDP hány százalékát kötelesek fordítani. Törvénybe iktatták továbbá azt is, hogy többé senki nem visel hadat senkivel, és saját területén belül mindenki szuverén marad.
Az első két évben felszámolták a fertőző betegségeket. A koronavírussal kezdték. A harmadik évben sikerült gyógyíthatóvá tenni a krónikus betegségek (köztük a rák) kétharmadát, akár még utolsó stádiumú betegek esetében is. 2028-ban átfogó programot indítottak, aminek eredményeképpen 2031-re megszűnt az éhezés a Földön. 2033-ra pedig a nanotechnológia segítségével olyan nanorobot-injekciókat fejlesztettek ki, amelyek képesek voltak a teljes sejt- és szövetregenerációra, beleértve a kihullott fogak újra növesztését, illetve a hiányzó szervek pótlását. Amikor pedig 2035-ben visszatért az űrhajó a Földre, az is valósággá vált, hogy az óra csörgésére… az óra csörgésére… az óra csörgésére… az óra csörgésére…
***
… az óra csörgésére riadt. Fél öt volt. Tegnap szóltak, hogy a kilövést mégsem halasztják el. Kissé aggódott ugyan, amiért rajta kívül csak a navigátor lesz a társa ezen a borzalmasan hosszú úton. De jobban aggódott amiatt, hogy amit ketten itt hagynak, az 2035-re, amikorra a visszatérésüket tervezik, mivé fejlődik.
Bizakodó volt.