A 12. lépcső – És… áthúzva
A tizenkettedik lépcsőfok a repedések foka. Abból a korból, amikor simogató kedvességgel, mindent betöltő szeretettel lehetne még sebeket hegeszteni, de a nyoma már akkor is örökre megmaradna. Az élet ugyanis nem akkor rakja ránk a lélektöréseit, amikor felnőttként először szembesülünk a társadalom által valódinak tartott kihívásokkal. Ezek a törések jóval korábban keletkeznek: gyerekkorban, hajszálrepedésekként. Ahogyan – beszélik – ötéves korunkra kifejlődnek az alapvető személyiségjegyeink, ekkorra a belső énünk magunk elől is takargatott szövete ezer helyen feslik fel.
***
Imádott nevettetni. Még akár azon az áron is, hogy néha, egy-egy sikerületlenebb tréfa után nem vele, hanem rajta nevettek. Mindegy, csak nevessenek, gondolta. A gond ezzel csak az volt, hogy amíg az óvodában Vali óvó néni kifejezetten élvezte ezeket a sután gyermekies, ámde annál ösztönösebb standup előadásokat, addig az iskolában a feltétlen fegyelem betartása és betartatása volt az irányadó elv.
Az ő elve egészen más volt: kitűnni ott, ahol ki lehet, azzal, amiben a legerősebb. Ez pedig a humornak az a képlékeny, nem mindenki által egyformán fogyasztható közege volt, amiben a pozitív és negatív katarzisok egymást követték, mindenki által sejthetően, mégis vállalva a siker érdekében tett kockázatos lépéseket.
Ahhoz persze, hogy a dolgot nagyjából zökkenőmentesen lehessen kivitelezni, jónak kellett lennie. Nem is jónak! Egyenesen kiválónak. Amivel persze nem is volt gond, még annak ellenére sem, hogy a falusi iskola párhuzamos osztályainak sajátos elosztása volt: amíg az A osztályba került a tanácselnök fia, a tanácselnök fiának barátja, a téeszelnök rokona, a párttitkár ismerőse, a tanárnő és az óvónő lánya, addig a B-be – mutatóként – a VB-titkár lánya és a maradék. No, ebben a maradékban kellett úgy teljesítenie, hogy nemcsak sajátjai, de az A-sok közül is kiemelkedjen.
Sokat segített ebben, hogy már egy ötös alá miatt is úgy megverték odahaza, hogy a haja csomókban hullott ki. De kit érdekelt, ha néha Szilvi vagy Zita úgy nézett rá, ahogyan… fú, hát ahogyan…
***
A rendszer mindenesetre működött. Bár a mai pedagógusok valószínűleg azt mondanák rá, hogy speciális nevelési igényű, esetleg autisztikus jegyeket mutató spektrumzavaros, a lényegen mit sem változtatott: színjeles tanulóvá vált. Annak ellenére, hogy miután a negyvenöt perces dolgozatokat rendre 15-20 perc alatt írta meg, hogy utána gond nélkül tudja a társait szórakoztatni, ellenőrzőjében sorra sorakoztak a beírások, figyelmeztetések.
Nem volt ezzel gond. Ez volt a nevettetés ára. Megírta ötösre, közben beírást kapott, hazament, megmutatta az ötöst, amire egyetértően bólogattak, hogy hát így kell ennek lenni, ez a minimum, aztán megmutatta a beírást, ami miatt megverték, mondván, ha az iskola nem tudja megnevelni, hát akkor majd ők.
Így esett, hogy az iskolai jutalmazások alkalmával adandó emléklapokon a „..kiváló tanulmányi eredményéért és példamutató magatartásáért…” részben az és után jövő szakaszt egyszerűen áthúzták egy vékony kék tollvonással. Így ennyi maradt: „…kiváló tanulmányi eredményéért és…”. Néhanap eltöprengett azon, hogy vajon az „és” miért maradt benne? Van-e így valami többletjelentése az áthúzásnak, melyben bűnösnek találtatott sorozatos rendbontás vétségében? De nem jutott ötről a hatra.
Csak hát… rettentő megalázónak érezte ezt. Kiváltképp azért, mert amikor a tantestület évvégén összeült, mindig az a verdikt született róla: rossz, de okos. Ezért a szorgalom ötös mellett megadták a magatartás ötöst is. Pontosan ezért érezte megalázónak. Ha rossz, akkor büntessék őt! Ha pedig ez nem rosszaság, hanem valami más, akkor segítsenek rajta! Vegyék észre, hogy miért olyan! Tegyenek valamit! Az isten szerelmére, tegyenek valamit! A jó életbe, tegyen már végre valaki valamit!
***
Nyilván senki nem tett semmit, ő pedig tovább játszotta a bohóc szerepét abban a tragikomédiában, aminek a mai megnevezése: gyermekbántalmazás. Akkor meg úgy hívták, hogy… sehogy se hívták. Hiába volt számtalan előfordulása és megnyilvánulási formája, hiába voltak az árulkodó jelek szinte már ordítóak. Soha, sehol, senki nem beszélt róla. A tanár, a szülő, a pap, az orvos, a postás, a buszvezető… mindenki látta, és mindenki elfordította a fejét.
Hogy miért? Az anyja túl szép volt, az apja túl erőszakos, a nagyanyjának meg túl sok volt a rokona. Kinek lett volna az jó, ha beleavatkozik egy ilyen család belügyeibe? Hát ezért.
Így hát saját magát kezdte gyógyítani, méghozzá azzal az egyedi módszerrel… no, de ez már a tizenegyedik lépcsőfok.