A 15. lépcső – Homály és homály

A tizenötödik lépcső az ismeretlenből megy a homályos felé. Nem szép, nem csúnya, de nem kell egyiknek se lennie. Bőven elég az, ha igaz.

A legtöbben a homályból a fényre érnek; vakító zajba, ismeretlen illatoktól körülvett sohavilágba, aminek a létezéséről eddig csak azért nem tudtak, mert magáról a létezésről sem volt fogalmuk. Mások úgy hívják ezt, hogy megszületés. Ő úgy hívta, hogy sehogy. A sehogyat pedig nem lehet sem meghatározni, sem magát a meglétét indokolni, hiszen indokolatlanul adja meg saját definícióját: a nyugalom helyébe lépő zűrzavart.

Később, sokkal később aztán ő is olvasott azokról a prenatális emlékekről, amelyekben mások mesélnek arról, mennyire megnyugtatta őket egy-egy anyán kívüli, mégis belőle származó mozdulat. Vagy néhány szofisztikált hang (egy időben divatban volt, vagy tán még ma is abban van Bachot, Mozartot hallgatni, mert attól a magzat megnyugszik, s szépérzéke is fejlődik), urambocsá az anya beszéd- vagy szívhangja, vagy csak valami ritmikus zörej, mint amilyen a macskadorombolás. 

Neki nem voltak ilyen emlékei. S ha lettek is volna, visszanyomozva a családi legendáriumban 1969 telét, amikor megfogant, nemigen számíthatott semmi jóra. Vidéki nélkülözés, cifra nyomor. Ez volt a család osztályrésze abban a társadalomban, amelyben a szülők és a nagymama elméletileg az uralkodó kasztot, a munkásokat és parasztokat képviselték. Mégsem lehet azt mondani a vacsoraidőben sűrűn megkent zsíros kenyérre vagy a túlságosan gyakorta fogyasztott sült krumplira, hogy lucullusi lakoma, avagy a felső hétmillió királyakasztói gőgjétől áthatott úri étek lenne. Ahogyan a háromműszakos gyári melót vagy az időszakos háztáji művelést sem lehetett busás hasznot hozó, könnyű munkának tekinteni.

S ha lett is volna ezekben valami szép, ahogyan nem volt, a nagymama szavaiból plasztikusan (túlságosan plasztikusan) kiviláglott az a fajta mélységes csalódás, amit az ő érkezése okozott, hiszen fiúként látta meg a napvilágot, azaz a Holdat, hiszen októberben már bőségesen este van fél nyolc tájt. 

A csalódás oka egyszerű volt: lányt vártak. Szilviát. Ez lett volna a neve, az után a kémnő után, aki akkortájt sorozatsztárként dobogtatta meg hétről hétre a férfiak szívét, s tette elérhetetlenül magasra a nyugatnémet mércét a magyar honleányoknak. S mivel ab ovo lányt vártak, ultrahangos vizsgálat pedig – nem létezvén – nem zavarta meg álmodozásukat a várakozás kilenc hónapjában, már a rózsaszín plédet is megvásárolták, amiben majd kihozzák a kis Szilvikét a kisvárosi kórházból. 

***

Nem kilenc, hanem nyolc hónapra, nem a kisvárosi, hanem az inkubátorral is rendelkező megyei kórházban, és nem lányként, hanem fiúként kezdte Patrick Süskind tollára kívánkozó életét, aminek epitaphiuma nagyanyja első, róla, de nem hozzá intézett mondata is lehetett volna: „Olyan lesz, mint az apja.” Lásd: erőszakos, részeges, nagyhangú, gonoszul intelligens, intelligens mód gonosz, kegyetlen, szadisztikus. 

De legalább afelől nem kellett aggódni, hogy testvére születik majd. Eldöntötték ugyanis (mármint a szülők és a nagymama), hogy erre aztán igazán semmi szükség, hiszen csak a baj lenne belőle. A nagymama nyolc testvére közül három meghalt gyerekkorban, a fennmaradó öttel pedig felváltva állt haragban. Ennek okán ő maga is csak egy lánynak adott életet. Na, az legalább lány lett! Csodaszép, aranyhajú, gödrös arcú, mosolygós, kacagós. Bárkit megkaphatott volna, erre idehozta ezt a… aki szintén nem állt szóba az édes bátyjával már vagy tíz éve. Hát minek ide a testvér? Harag úgy is lesz, ha jutnak valahova, hiszen az irigység első ivadéka pont ez. De legalább saját magának nem lesz riválisa. És hát a vagyon sem oszlik meg majd. Ki lett ez találva, már a születése előtt négy évvel, a jegyesség kezdetekor.

Ő persze nem tudta, hogy sorsa irányítását a valóságos Isten helyett három, magát istennek gondoló ember veszi majd kezébe, egészen addig, amíg késői öntudatra nem ébred. 

Egyelőre nem volt más gondja, mint enni (nem evett), aludni (nem aludt) és bájosan gügyögni (legtöbbször üvöltve sírt). Az álmosan éhes, üvöltő kisbabákat pedig csak annyira szeretik, mint a szegények a szegénységet vagy a betegek a betegséget, amivel úgy vannak, hogy ha a Teremtő ezt adta, akkor ezt kell elviselni. Na de az már sehol se áll a Bibliában, hogy kötelező lenne jó képet is vágni hozzá!

***

Így lett ő a homályból érkezve a homály gyermeke, a koraszülötteknek azzal az ijesztően csontvázszerű, nyakbicsaklós rongybabaságával, amiről még a saját apja is azt mondta: „Alomalja”. Az pedig köztudottan vagy magától elhull, mert nem jut csecshez, vagy a gazda üti agyon, mivel az ilyet nem éri meg felnevelni.

A homály évei persze nem engedték világosan láttatni, s főként nem emlékeibe vésni ezt az időszakot, amelyben a felejtés sokszor az a legnagyobb adomány, ami igyekszik minél tovább megőrizni a tiszta lapot, nehogy arra idejekorán rákerüljenek az igazságuk miatt annyira borzalmas dolgok.

Ahogy azonban a homály kitisztulni látszott… no, de ez már a tizennegyedik lépcső.