Valahogy úgy alakult, hogy tizenöt évente megnézem Székely János Caligula helytartója című drámáját. Néhány nappal ezelőtt láttam harmadjára, a Nemzeti Színház Gobbi Hilda színpadán. Azt most hagyjuk is, nem ennek a cikknek a témája, hogy vajon az egyik legjobb magyar dráma és szerzője miért nem szerepel az irodalom törzsanyagban, ezúttal maradjunk a műnél.

Fotó: MTI/Kovács Tamás

A darab konfliktusa abból adódik, hogy Caligula júdeai helytartója (Petronius) azt a megbízást kapja Rómából, hogy a császár szobrát vitesse be a jeruzsálemi templomba. A zsidó főpapok természetesen mindent elkövetnek ennek megakadályozására. A birodalom érdekeit szem előtt tartó, a hatalmat képviselő helytartó szerint „muszáj” elhelyezni a császári felségjelvényt, mert ez az alapja a birodalom egységének, rendjének. A zsidók szerint viszont „lehetetlen”, hiszen az egész nép, a vallás, a közösség kohéziója az a tézis, hogy csak egy urat imádhatnak, nem készíthetnek faragott képet és nem lehetnek más isteneik. A feloldhatatlan helyzetben – ahol az erőszak vélhetően vérontással és polgárháborúval járna, amit Petronius nem akar felvállalni – a hatalom lényegéről, természetéről, határairól esik szó. 

Mi veszi rá a beosztottat az akár ostoba, kegyetlen vagy értelmetlen parancs végrehajtására? Csakugyan az alattvalók engedelmessége szab-e határt a hatalomnak? Mindenki szem a láncban, a Caligula őrülete ellen tusakodó Petronius ugyanazt a bűnt kénytelen elkövetni, amiért urát bírálja: ártatlanul megöleti két emberét. 

Az áthallások, szimbólumok tengeréből nehéz egyet kiragadni; egészen másképp hangozhatott a darab például az 1978-as gyulai bemutatón, mint a rendszerváltáskor vagy napjainkban. Magyarországon 500 éve a hatalom általában az elnyomás, az idegen fennhatóság, a terror szinonimája. Az erdélyi Székely Jánosnak sem kellett 1972-ben messzire mennie, ha át akarta érezni a jeruzsálemi zsidók helyzetét, akiket szülőföldjükön hitük, szokásaik megtagadására akarnak kényszeríteni. A központból adott logikátlan és a helyi viszonyokra tekintettel nem lévő utasításban megtalálhatjuk akár az EU és a kvóták párhuzamát, mert amiképpen korábban Caligula megszemélyesíthette Moszkvát, most talán nem túl erőszakolt Brüsszelre gondolni. S bár Caligula vagy Brezsnyev könnyen nevesíthető, a globalizmus nem annyira. (Egy kicsit Sorossal játszatjuk el ezt a szerepet.)

A megoldás végül egyfajta deus ex machina lesz; amikor Petronius szinte már feláldozná magát, nem látván kiutat, hírnök jő, hogy Caligula halott. Azt már nem látjuk, vajon a következő császár nem küldi-e saját szobrát, egyáltalán, marad-e pozíciójában a helytartó, illetve azt is csak mi tudjuk, a darabbeli jelenben élők nem, hogy harminc év múlva Titus lerombolja Jeruzsálemet és szétszórja a zsidókat, akik pedig látszólag győztesen kerültek ki a helyzetből, hiszen az ormótlan szobor mindvégig kívül marad. (Aligha erőltetett a párhuzam egy másik, néhány évvel korábbi júdeai helytartóval, aki saját szándékai ellenére végül mégis halálra ítéli a zsidók által elébe hozott férfit, de a győzelem itt is csak talmi, hiszen Jézus feltámadt, és igazsága elsöpörte a római birodalmat.)

A darabban tehát a hatalom szükségszerűen rosszat jelent, pedig pénzzel, erővel, az irányítás lehetőségével rengeteg jót is el lehet érni. Amiképpen egy orvosról is feltételezzük, hogy alapvetően segíteni kíván a betegeken és nem jól kiszúrni velük, a mérnök is szeretne szép és tartós házakat és hidakat tervezni, nem pedig összeomló építményeket, úgy egy politikusnak is inkább célja szép és dicső dolgokat véghez vinni, mint jól megszívatni az alárendeltjeit. 

Természetesen vannak beteg elmék (mi is megtapasztaltunk ilyeneket), gyenge kezűek, korruptak vagy gonoszak. De ez éppen úgy nem lehet a politikus lényege, amiképpen a sebészé sem a szövetek esztelen trancsírozása vagy a tanárnak a diák megszégyenítése. A hatalom szó gyöke a „hatni” ige, vagyis a világra kifejtett hatás lehetősége. Ez pedig minden vagyonnál többet érhet.

Külön pikantériája volt az előadásnak, hogy megtekintette az Országgyűlés elnöke is. A nézőteret úgy alakították ki, hogy a színpad középre került, két oldalon ült a publikum, így Kövér László is átellenben velem. A harmadik vagy negyedik sorban, civil nézők között, akár egy „normális” ember. Közvetlen, észrevétlen, érdeklődő jelenléte mintha csak élő cáfolata lett volna azoknak a – darab jellegéből bizonyára felvethető – gondolatoknak, hogy a hatalommal (Caligulával) a mostani kormányt azonosítsuk.

Neki kétségtelenül különleges volt a helyzete, hiszen míg mi, többiek, csak a dolog filozófiai, irodalmi vetületeire figyeltünk, számára ez akár szakmai továbbképzés is lehetett. Különösen nagy kegy, lehetőség és felelősség, hogy a „hatalmasokra” az utókor ne mint „Caligula helytartóira”, hanem a nemzet felvirágoztatóira asszociáljon. Szerencsére nekünk ez utóbbiakból is jut(ott) bőven.