A jövő színészei
„A szomorú embereket megvigasztalni és jóra, szépre nevelni. Mindig ezt akartam, s ez ma is az én ars poetikám!”
(Rózsahegyi Kálmán)
A Színház- és Filmművészeti Egyetem (továbbiakban SZFE) leendő prózai színész osztályának felvételijéről, valamint a rostavizsgák után bekerült tizennégy hallgatóról nyilatkozott Szarvas József, az induló osztály vezetője. A hét fiú és hét lány – elmondása szerint – eltökélt a színészi pálya iránt, s mindahányan rendkívül jó alapokkal érkeztek. Ők tehát a jövő színművészei. De vajon melyik jövőé? Merthogy úgy hírlik, a FreeSZFE Egyesület is indítani kíván egy komplex iskolai képzést nyújtó, egyelőre nem akkreditált színészképzőt, amolyan ellen-színművészetit.
A régi nagyok
Mondhatnánk persze, hogy erre még nem volt példa, de ez nem felelne meg az igazságnak. Annak idején párhuzamosan működött a hivatalos színészképzést biztosító – akkor még – főiskolával Rákosi Szidi képzője, vagy az a színitanoda, melyet 1909-ben feleségével, Hevesi Angélával közösen alapított Rózsahegyi Kálmán. S bizony a kor híres színpadi és filmszínészei mindkét képzőből egyforma sikerrel aspirálhattak az országos hírnévre, akárcsak természetesen a főiskoláról. A tehetség tehát nem csupán egyetlen, hivatalos helyen törhetett utat magának.
Muszáj azonban megjegyeznünk, hogy Rákosi és Rózsahegyi iskolái nem amolyan dafke intézmények voltak, hiszen átjárást biztosítottak egyrészt egymás tanodái felé, másrészt magára a főiskolára is. Így, ebben a kölcsönös tiszteleten alapuló szimbiózisban biztosították a világot jelentő deszkák, valamint a filmvászon felé aztán azt a meglepően gazdag érzelemvilágú, s túlzás nélkül állíthatóan világszínvonalú színészanyagot, mely a mai napig meghatározza a színészmesterségről alkotott képünket. S kései utódként ide sorolom az 1993-tól hivatalosan is középfokú színészvégzettséget biztosító Gór Nagy Mária Színitanodát is.
Mai marakodók
No, ha a mára gondolok, olyan ábrándjaim, hogy szimbiózis vagy kölcsönös tisztelet, természetesen nincsenek. És úgy egyáltalán semmiféle pozitív érzést nem kelt bennem, ha arra gondolok, hogy az SZFE-nek olyan riválisa lehet, melyre inkább illik az ellenség szó, mint a kompetenciával fűszerezett szakmai alázat. És itt nem a prüdéria beszél belőlem, hiszen a maguk korában a Katona, a Csiky Gergely vagy a Bárka is feszegette a határokat. Azok a bizonyos határok azonban egyrészt a saját határaik voltak, másrészt pedig olyan érában, amikor a hozzáértő rendszerellenesség valóban művészi magaslatokba emelkedett.
Manapság az itteni színészek egy része a nyugatról másolt határokat feszegeti, annak ellenére, hogy nyugaton már rég nincsenek határok. Így fordulhat elő, hogy a baloldali városvezetésű Szentesen a Múzeumok éjszakája hirtelen férfifenék-mutogató chippendale showba torkollik, vagy az Alföldi-rendezésekben a fallikus szimbólumok már olyan gyakoriak, mint plüssmackó a gyerekszobában.
Ha ez a hasonlat sértene egyeseket, elárulom, direkt éltem vele. Mert a művészi kifejezőeszközök repertoárjába úgy emelték be a szivárványszimbólumos kelléktár összes darabját, hogy hamarosan attól kell félnünk, hogy mondjuk A Pál utcai fiúk musical változatában nálunk is megjelennek a nőnek öltözött „drag kid” kisfiúk.
Mit akar a néző?
Bármennyire is fura, ez a teljesen félreértelmezett l’art pour l’art, ami valaha a szépség dicséretét hirdette, mostanra az öncélú dekadencia reklámozásává silányodott. Ebben a leosztásban pedig egyvalakinek egész biztosan nincs helye. Ez a valaki maga a néző. Avagy senkit nem érdekel már, hogy a klasszikus szerző darabját szívesen nézné az ember korhű enteriőrrel és kosztümökkel, ahol még az se lenne disszonáns, ha az előadásmód, esetenként a fordítás mai modern; ha a darabban legalább négy-öt négyzetméternyi fanszőrzet nem villan meg, vagy nem látunk egyetlen pucér, avagy fröcsögően káromkodó alakot, az már nem is érték.
No de ám legyen! Annak a szűk körnek, akik ezüstkanállal az alfelükben születtek bele valamely nemesektől államosított budai villa párttitkári miliőjébe, adasson meg, hogy sznobizmusukat esténként csúcsra járassák! De a régi iskola kedvelőinek hadd ne kelljen már kispolgári bélyeggel a homlokukon nap mint nap megszégyenülniük a kultúrmessiások művérrel átitatott nejlon harcmezején! S ha Szarvas József osztálya csak annyit tesz, hogy értékőrző, értéktartó missziót hajt végre, már most arra érdemes ez a tizennégy ifjú művészember, hogy szeretve és tisztelve legyen.
***
Vajon hányan gondolhatják most, hogy valamiféle „népi vonalat” erőltetek a provokatív kísérleti színház ellenében? Nyilván legalább annyian, mint ahány állandó bérletes színházkedvelő hisz a posztavantgárd megjelenítési formák tömkelegéből időnként fel-felbukkanó klasszikus rendezés vagy szereposztás oázisának létjogosultságában.
Mert – urambocsá! – nem azt mondom, hogy itt a normalitás fog szemben állni a devianciával. Hanem hogy a másokért való érték az önmagáért való értéktelenséggel. Azt pedig, hogy melyikük melyik, csak és kizárólag a néző döntheti el.