„A terrorizmus valódi lényege nem maga a cselekmény, hanem az arra adott reakciónk.”
(Bruce Schneier)

Szomorú időkben, szomorú, de felettébb gyanús események közepette írom ezt a cikket. Mint ismeretes, az új-zélandi Christchurchben egy fegyveres merénylő ötven emberéletet követelő terrorcselekményt hajtott végre. Mindamellett, hogy mélységesen szomorú vagyok az ártatlan áldozatok miatt, ez az írás nem erről szól. Hanem a terror áráról. S ha már Magyarországon élő magyar vagyok, a magyar terror áráról. Ami egyébiránt pontosan 110 millió forint. Se több, se kevesebb.

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Nagykörút – kis terror

Hogy a Teréz körúti robbantó terrorcselekménye nagynak számítható-e, arról lehetne vitatkozni. Aki szerint a csekély áldozatszám miatt ez a kifejezetten kicsinyke merényletek közé tartozik, annak igaza van. De annak is igaza, van, aki úgy vélekedik, hogy ahol életveszélyesen megsérül bárki (nem még két, szolgálatban lévő rendőr!), az a merénylet igenis nagynak számít. És úgy általában: abban a pillanatban, ahogy terrorcselekményről beszélünk, nyugodtan elfelejthetjük a „kicsi” és a „nagy” minősítő jelzőket. Mert az effajta erőszakos cselekményeknél nem csupán azt kell vizsgálnunk, hogy „mi történt”, hanem azt is, hogy „mi történhetett volna”.

Mint tudjuk, a Teréz körúti robbantó távirányítással robbantott fel egy táskába rejtett pokolgépet. A pusztítás erejét fokozandó a csomag teli volt szögekkel, amik srapnelként működve fejtették ki pusztító hatásukat. Az is tudható, hogy az elkövető célja a rendőrök fegyvereinek megszerzése volt. S szintén publikus az a hír is, miszerint a terrorista elektronikus levélben egymillió eurót követelt a Belügyminisztériumtól, s azzal fenyegetőzött, hogy amennyiben nem kapja meg a kért összeget, további robbantásokra lehet számítani. Kész volt tehát újabb terrorcselekményeket elkövetni.

A bűn ára 

P. Lászlót, aki az ítélethirdetésen nem kívánt jelen lenni, életfogytiglani fegyházra ítélték, legkorábban 30 év múlva szabadulhat. S annak ellenére, hogy az összes bizonyíték az ő bűnösségét támasztotta alá, semmiféle felelősséget nem vállalt a merényletért. Az életveszélyesen megsérült rendőrök vallomástételekor például csak cinikusan mosolygott és nevetgélt. 

Az ítélethirdetéskor azt is megtudtuk, hogy mennyi az ilyesfajta cselekedetek „ára” ma, Magyarországon. A jogerős ítéletben az elkövetőt 40 millió forint megfizetésére kötelezték, emellett hozzátették, hogy a Magyar Állam a per során felmerült költségek további részét (70 millió forintot) átvállalja. Mindösszesen tehát 110 millió forintba került egy olyan per, amelyben az elkövető beismerő vallomást is tett, mely – később visszavont – vallomás során olyan részleteket is a nyomozóhatóság elé tárt, amelyeket csak az elkövető személy ismerhetett. Valamint minden más nyom (a DNS-minták és a házkutatás során feltárt bizonyítékok) az ő bűnösségét támasztotta alá.  

„Jogos” kérdések

Sietve jelentem ki, hogy semmiféle jogi végzettséggel nem rendelkezem. Azonban úgy gondolom, hogy nem vagyok egyedül, amikor kijelentem: e hatalmas költségnek a hallatán teljesen elképedtem. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy miként kerekedhet egy százmilliós per ebből? Azt meg aztán végképp nem értem, hogy én, mint adófizető állampolgár, miért „szponzoráljak” ilyesmit? Hiszen az állam által átvállalt 70 millió forint (azaz a bűnügyi költségek túlnyomó része) közvetett módon az adófizetők büdzséjét terheli. 

Arról már nem is beszélve, hogy a merénylet 2016. szeptember 24-én történt, míg a jogerős ítélet 2019. március 12-én. Ez a majdnem napra pontosan 2 és fél év nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy a perköltségek ilyen iszonyatos mértékben megnövekedjenek. Ugyanakkor számomra azt vélelmezik, hogy a magyar büntetőjog egyszerűen nincsen felkészülve az ilyesfajta bűnelkövetési módokra. Sem a jogalkotás, sem a joggyakorlat. Ami persze valahol örömmel tölthet el minket, hiszen ez azt bizonyítja, hogy az ilyesfajta cselekmények fehér hollónak számítanak a hazai kriminalisztikában. Ám ez nem veszi el, hanem legfeljebb csak némiképp enyhíti az általam érzett keserű szájízt. 

***

Az elmúlt évek, hónapok tapasztalatai azt vetítik előre, hogy nekünk, magyaroknak minden váratlanra fel kell készülnünk. Mert sokkal jobb felkészülten konstatálni, hogy nincs a nyakunkon a baj, mint ha hirtelen, derült égből érne minket. És sajnos az a bizonyos váratlan… az bizony egy előre jól modellezhető váratlan. Amit várni kell.