A nácizmus a baloldal öröksége
Ma a fejlett világban a hatalomért vívott harcot nem fegyverekkel, hanem szavakkal vívják. Ebben a harcban a jobboldal nem áll jól, újra és újra meghátrál a baloldal támadásai elől, visszavonul, átengedi a terepet az ellenfelének.
A minap sok hasonló gondolatkísérlet után Jan-Werner Müller, a Princeton Egyetem politológiaprofesszora fejtegette a CEU-n tartott előadásában azt a ballib oldalon régóta fejlesztett gondolatot, hogy a „jobboldali populizmus” az 1920-as, 30-as évek visszatérésével fenyeget, értsd: ha nem vigyázunk, nácizmusba torkollhat.
A jobboldal pedig továbbra is elmulasztja annak a gondolatnak a kimunkálását és közbeszédben tartását, hogy a fasizmus az olasz szocialista mozgalom egyenes ági leszármazottja (maga Mussolini 1914-ig főállású szocialista lapszerkesztő volt, anarchomarxista kapcsolatokkal), a német nácizmus gyökereit pedig részben Marx tanításaiban, részben a német szocialista mozgalmakban, részben a szociáldarwinizmusban kell keresnünk (a nácik még az antiszemitizmusuk igazolását is kiolvashatták Marxból). A legkevésbé sem véletlen, hogy a náci párt teljes neve Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei (NSDAP), magyarul Nemzetiszocialista Német Munkáspárt. A nácizmus teljes eszmei felépítménye erre a két pillérre, az elittel szemben az úgynevezett néphatalomra (amit Ortega y Gasset a tömegek lázadásának nevezett, és valójában a diktatúra álneve volt), és a darwinizmusnak az emberi társadalomra való alkalmazására épült. A bolsevizmus alapvetően csak ez utóbbinak az elvetésében különbözött tőle.
Az nem vitatható, hogy a nácizmus utóélete másképp alakult. Minthogy a bolsevizmus, amely először paktumot kötött vele, utóbb a liberális demokráciákkal szövetségben győzte le, aminek következtében az utóbb antifasizmusnak nevezett antinácizmus baloldali értékké lett, a liberálisok pedig magától értetődően utasították el, immár a baloldallal szövetségben. A hatvanas évektől egy sajátos európai radikalizmus pedig, amelyet utóbb a baloldallal szövetséges liberális értelmiség, annak nemzeti jellegét felhasználva áttolt a jobboldalra, a nácizmus örökösének minősítette magát, megerősítve azt a képzetet, hogy a nácizmus jobboldali jelenség. A nácizmus szellemi eredetvidéke ettől még továbbra is a baloldalon keresendő.
A lényeg tehát: a történelem tanúsága szerint nem a jobboldal, hanem a baloldal torzulásai lehetnek azok, amelyek az 1920-as, 30-as évek hibáinak megismétléséhez vezethetnek. Ha a jobboldal a szociális érzékenysége mellett megőrzi a meritokrácia (az érdem/érdemesek uralma) iránti érzékenységét is, továbbá ha továbbra is tiszteli mindazt a gyakorlatot, amelyet az idő igazolt, magyarán a tradíciót, végül pedig ha megfontolásai között tartja a szakralitást, akkor a társadalmat ebből az irányból biztosan nem fenyegeti a diktatúrába torzulás veszélye.