Fotó: MTI/Balogh Zoltán
Molnár Gyula, az MSZP elnöke (b) és Bokros Lajos, a MoMa elnöke kezet fog a baloldali ellenzéki pártok kormányellenes tüntetésén – középen Tóth Krisztina költő – 2016. október 23-án
Hirdetés

Tízéves lehettem, amikor a nyár közepén két hétre elvittek a Gerecse hegység szívébe. Nem volt ez a kornak megfelelően sem igazi úttörő-, sem kisdobos tábor, csak egy olyan furcsa üdülő, egy impozáns kastély, amit még Serédi Jusztinián hercegprímás építtetett, vörös márvány borítással. Még az egy szem csúszda is vörös márványból készült, ami akármilyen szép volt, azért rettentően hamar meguntunk.

Igazság szerint a csúszkáláson kívül semmit sem lehetett ott csinálni. A kastélyba csak este mehettünk be, illetve vécézés céljára egyszerre legfeljebb két gyerek. Az őrséget természetesen mi adtuk, és amíg „civilként” zsörtölődtünk a kakálási nehézségeken, addig, besorozott regrutaként, már komoly hivatástudattal és szigorúsággal zavartuk el a potyázni vágyókat. Ellenőrzés céljából két fadarab volt hitelesítve, ezekkel kellett igazolni, hogy nem jutott be kettőnél több személy a szentélybe. 

Faramuci helyzet volt, székrekedéssel és egyéb alhasi problémákkal. De a legemlékezetesebb talán mégis az első napi levélírás volt, amikor is ebéd után – az ebédlő egy lerobbant melléképületben volt – a nevelők kiosztották közöttünk az akkoriban kapható legrondább és legolcsóbb zöldesbarna színű levelezőlapokat, és elkezdték nekünk diktálni a szüleinknek írandó szöveget. Hogy milyen jól vagyunk, remek az idő, az ellátás és egyéb körülmények szintén, és a többi, és a többi. Csak éppen a maguk személyét nem dicsérték meg eléggé az elszánt tollbamondók.

Az egész azért is volt nagyon furcsa, mert az iskolában jó fogalmazónak számítottam, és arra gondoltam, hogy egy vacak levlapot azért én is meg tudnék írni. Persze, akkor még nem értesültem a mellékhelyiségbe való bejutás nehézségeiről és a tábort belepő unalomról. Még szerencse, hogy valakitől kölcsönkaptam Huckleberry Finnt, és az ő kalandjai némi kárpótlást szolgáltattak a két hét tespedés közepette. Nyilván megpróbáltunk bandázni, de mivel az erdőbe szintén tilos volt bemenni, ez is kifulladt. Csak a kastély előtti nagy réten szaladgálhattunk, focilabda és egyéb játékszerek nélkül…

Korábban írtuk


Végül is elég gyorsan rájöttem, miért íratták meg velünk azt az átkozott levlapot, szigorúan a valóságot megszépítő közhelyeket lediktálva. Patyomkin falu volt a gyönyörű kastély.

Akkor, 1967-ben pártutasításra kellett kötelezően hazudni az ország helyzetéről, az úgynevezett langyos kádári diktatúráról, ahol azért még mindig voltak letartóztatások, sőt verések, eltiltások, egyetemről, gimnáziumból való kitiltások, és akkor a hatvanas évek elején történt téeszesítésről vagy a még korábbi 56-os megtorlásról nem is beszéltünk.

Most újabban, úgy tűnik, mindez fordítva van. Most is diktálnak egyesek, feltehetően ma is pártutasításra, ám ez a szöveg sokszor külföldön jelenik meg, mint néhány napja, egy korábban jórészt ismeretlen osztrák lapocskában. A hasonlóság azért hátborzongató: hazugság ez is, csak míg régen a diktatúrát állították be demokráciának, napjainkban a magyar demokráciáról állítják azt, hogy diktatúra. 

A „diktálók” szócsöve ezúttal egy költőnő, akinek hosszú nyilatkozatából a magyar média csupán szemezget, hiszen annyi mindent nem lehet felsorolni, amit ott leírtak a Klubrádió tönkretételétől kezdve az LMBTQ üldözésén keresztül a magyar anyák szülésre kényszerítéséig bezárólag.

Ki hiszi ezt el, azt nem tudom. Mi, annak idején, a hercegprímás ellopott kastélyában, gyerekfejjel is sejtettük, mi az igazság. Arany Jánossal szólva:

„Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”;
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb…
A sánta költő még keservesebb.”