A táska

„A bajok távol tartásának legjobb módja, ha nagy ívben elkerüljük őket.”
(Robert Capa)

Van az úgy néha, hogy a szálak egy teljesen ismeretlen helyen futnak össze váratlanul. S van az úgy, hogy az ember nem a valóságot látja, hanem azt, amit pillanatnyi valóságként érzékel. Aztán elgondolkodik rajta, hogy ezek a bizonyos szálak valóban léteznek-e, vagy csak a képzelete játszik vele?

***

Így jártam én is a balassagyarmati Tescóban. Egészen pontosan a mosdóban este háromnegyed kilenckor, a szinte teljesen kiürült áruházban. 

Amikor beléptem, egyből megláttam azt a kékszínű utazótáskát, az oldalrekeszében egy félliteres ásványvizes palackkal. 

Először nem is törődtem vele. Csakhogy néhány másodperc múltán kiderült, hogy valószínűleg egyedül vagyok bent. Azért biztos, ami biztos, bekopogtam az összes fülkébe, majd be is nyitottam. Sehol senki. 

A következő gondolatomat valószínűleg a kisördög suttogta a fülembe. Gondolom, kitalálja a kedves olvasó, mi volt az.  Bizony az a bizonyos. Hogy hát meg kéne nézni, mi van benne? Mert ugye, ki tudja? Ki tudhatja? Lehet, hogy tele van tömve húszezresekkel! Vagy valami mással, ami se nem szennyes, se nem ruha… Na persze a kisangyal rögtön az ördög után azt súgta, hogy hozzá ne nyúljak!  

***

És akkor hirtelen bevillant a gondolat, amit onnantól ki se tudtam törölni. Hogy afgánok, hogy menekültszálló, hogy táska. Táska a padlón. Elhagyott táska egy áruházban. 

És a következő kósza gondolat csak még tovább növelte aggodalmamat. Mert, miután azzal kezdtem nyugtatni magamat, hogy de hát Balassagyarmat egy tizenötezres kisváros, majdnem ezzel egyidőben villant be az egyik biztonságpolitikai szakértő véleménye. A szakértő szerint ha egy világvárosban terrorcselekményt hajtanak végre, az nagy ijedtséget kelt az emberekben. Ám ha egy kisvárosban történik merénylet, akkor a biztonságba vetett hitünk azonnal darabjaira törik. 

Álltam csak ott, és néztem ezt a táskát. Ezt a kutya közönséges táskát, amit néhány évvel ezelőtt csak úgy spétesen arrébb rúgtam volna, ha útban van. És gondolataimat egyáltalán, semmilyen mértékben nem foglalta volna le. 

Csak hát azóta eltelt néhány év. S a 2015-ös migránsválságot követő terrorhullám megtanította Európát arra, hogy még egy teli táska is lehet ijesztő, hordozhat magában vért, sebesülést, halált, borzalmat. 

Talán még emlékszünk rá, amikor Európa számos nagyvárosában a tűzszerészek vonultak ki egy-egy ilyen őrizetlenül hagyott csomaghoz. Még Budapesten is volt erre precedens. 

Aztán mindez elsikkadt, s úgy hagytuk magunk mögött ezt az egészet, mint a zsebeinkben, táskánkban, autónkban felstócolt maszkokat.

***

Mindösszesen 20 másodpercig ha voltam bent a mosdóban, s – már elnézést – csak azt nem sikerült elintéznem, amiért odamentem. 

A kijárat felé menet azért szóltam a biztonsági őrnek az őrizetlen csomagról, ő pedig megköszönte, és azonnal a mosdók felé sietett. Én meg kifelé. Tényleg siettem. Hátha mégis… na, de nem is mondom tovább. 

„A bajok távol tartásának legjobb módja, ha nagy ívben elkerüljük őket” – mondta Robert Capa, világhíres magyar származású fotográfus és haditudósító, aki soha, egyetlen bajt se került el, sőt olyan helyekre igyekezett elsőként odaérni, ahonnan minden más ember inkább menekülni akart. 

Ő egészen biztosan nem ijedt volna meg egy kósza táskától. 

Csakhogy akkoriban nem is foglalt el helyet a hadi arzenálban az utazótáska. És akkoriban még azt, aki tudatosan hódító, területfoglaló céllal érkezett, nem kedves vendégnek hívták. 

Sőt! Nem is hívták!