A tízcentis dédike
„A társadalomnak, a világnak az apaság a talpköve; minden összeomlik, ha a gyermekek nem szeretik apjukat.”
(Honoré de Balzac)
Ülök a kertben. Ülök a kertben és olvasok. Ülök a kertben és olvasok, de csak félszemmel, mert közben a kisfiamra kell vigyáznom. Én huszonhét éves vagyok, ő öt. Muszáj, hogy vigyázzak rá (szegény Mika Waltari kárára), hiszen azért fiúgyerek a fiúgyerek, hogy még ha vigyáznak is rá, naponta legalább egyszer eleredjen az orra vére, lehorzsolódjon a térdecskéje vagy a szemébe menjen egy bogár, amit zsebkendőcsücsökkel kell sürgősen „kioperálni”.
***
Ülök a hintapadon; jobb kezem felől kerekes kút, bal kezem felől kerti csap, előttem a fiam, akire oda-odabámulok, hogy még időben elejét tudjam venni a bajnak, avagy azonnali, szakszerű mentőcsapat lehessek, ha mégis beüt a krach. Huszonhét éves botor fejemmel nem tudok még az első, tizennégy éves kori részegségéről, amikor majd úgy fuvarozom őt haza a buliból, hogy a kocsiban kínosan ügyeljek a szavaimra, nehogy egy életre megszégyenítsem őt. És fogalmam sincs arról a néhány évvel azutáni Szilveszterről, amikor majd a barátnője hív fel a baleseti sebészetről, hogy nyugi, nincs gond, csak a bőre szakadt fel az ütéstől a szeme alatt. Huszonhét évesen szentül meg vagyok győződve arról, hogy most, itt, ebben az életkorban igényli a legnagyobb figyelmet, azaz magyarról férfire fordítva „most van a legtöbb gond vele”, de ahogy nő, úgy lesz majd egyre könnyebb.
Fiam ma nem cáfol rá erre a tévhitre, és pont így nem szól hegynyi tévedésemről dédike, az én nagymamám sem, aki időközben szótlanul mellém telepszik, hogy kendőjét fején megigazítva azonnal elbóbiskoljon, az öregeknek azzal a gyermekké lett őszinteségével, ami a hiúságot végképp mellőzve, végre önmaga okán teszi élhetővé azt, ami még hátravan.
Fiam ma jó. Bármit is jelentsen ez egy ötévesre vetítve, különös tekintettel arra, hogy a pszichológusok szerint pont ekkora alakul ki végleges személyiségünk, s innentől már csak finomcsiszolást végezhetünk rajta. Ma azonban nem a csiszolás van soron, se jellem, se térdkalács tekintetében, hanem a méricskélés. Fiam mérőszalaggal a kezében sétálgat az udvaron, s mindent gondosan lemér.
– Hmmm! Tizenöt – mondja igen nagy szakértelemmel az arcán, amint végez a kerti csappal, hogy rögtön a kerekes kúthoz szaladjon, fél perc múlva ezt mondva:
– Hmm! Tíz.
S így tesz sorra minden, útjába akadó tárggyal és növénnyel ebben a számára birodalomnyi méretű picinyke kertben. Hagyom, hadd tegye. Nem oktatom ki sem a metrikus mértékegységek helyes használatáról, sem a perspektivikus látásmód fontosságáról.
Miután az épp arra sétáló Majré cicát is lemérte, s megállapította róla, hogy tizenhárom, végső mérésként dédikéhez lép, majd kategorikusan kijelenti:
– Hmm! Tíz.
A bennem lévő kisördög nem hagy nyugodni:
– Kisfiam, a dédike tíz?
– Igen – mondja ő magától értetődően, s kissé csodálkozva, hogy én ezt hogy a csudába nem tudom, amikor elméletileg mindentudó vagyok.
– Értem – mondom – De ha dédike tíz, akkor pontosan akkora, mint a kerekes kút?
– Pontosan – válaszolja nagy komolyan, hiszen a méricskélés nem gyerekjáték.
– Na, jó – készítem elő a logikai csapdát – De a kerti csap tizenöt. Ezek szerint a csap nagyobb, mint dédike?
– Hát nem látod? – tárja szét mindkét karját afféle kisfiús teatralitással.
– Jó, ne haragudj, már látom. Viszont Majré cica tizenhárom, dédike meg csak tíz. Szóval dédike kisebb, mint Majré cica?
Fiam kissé a távolba tekintve erősen elgondolkodik, majd újra rám néz nagy, okos szemeivel, és ennyit mond:
– Hát… nekem nagyon úgy tűnik.
Bólintok, mint aki megértette, s feltörni készülő kacajomat a könyvbe való merüléssel palástolom. Boldog vagyok. Ez egy igen jó nap. És hát apaként is helytálltam, hiszen nem történt semmi baj.
***
Még nem tudom ugyanis, hogy harminchat óra múlva úgy dobom őt véletlenül állon a kukatetőből rögtönzött frizbivel, hogy pont az óvodai ballagás napjára keletkezik rajta egy kecskeszakáll formájú var. Ettől pedig úgy fog majd kinézni a ballagáson, mint a helyi Lenin-hasonmásverseny abszolút esélyese.
Ó, boldog tudatlanság…