„A kommunizmus két nagy ellensége a valóság és az igazság. Ezekkel soha, sehol nem bírta és nem bírja felvenni a harcot, előttük mindig kapitulál.”
(Nemere István)

Hirdetés
Fotó: MTI/Máthé Zoltán

A német tiszt a templom előtt állt. Szálfa termetére makulátlanul simult az uniformis. Kezében meggyújtatlan cigarettát tartott, azt forgatta ujjai közt művészi ügyességgel. A vele közel egy magas, bajszos, őszülő fekete hajú férfi ezt a különös műveletet nézte, mintegy megbűvölten. Ezt kellett néznie. Muszáj volt néznie, mert muszáj volt itt lennie. Mint a falu bírója, felelősséggel tartozott a település összes lakójáért, s a lakók minden tulajdonáért. Az Isten házáért is. Így figyelték közösen, amit figyelniük kellett. A bíró a már-már bűvészhez illő mozdulatokat, az alezredes pedig… 

***

Az alezredes a műveletet kommandírozta. Legénysége tagjai úgy sürögtek-forogtak ki-be a csányi templomba, mintha csak valamiféle búcsújáró hely lenne az épület. De hisz az is volt. Búcsú, csak… a köznapi értelemben. A templom készült búcsúzni híveitől. S a legénység – az alezredes vezetésével – ebben segített „neki”. Ki a robbanóanyag kockákat helyezte el különböző pontokon, ki a gyújtózsinórokat húzta ki. Megint mások gázolajjal locsolták meg a faszerkezeteket, különös tekintettel a magas templomtoronyra. Égéssegítő anyag, így mondták az aknászok meg az utászok. A legénység kisebbik része ezzel volt elfoglalva. A nagyobbik rész lőállásokat rendezett be a falu Hort felőli határában. Mert a ruszkik már Hatvant ostromolták. 

Az alezredes – hangjában kevés érzelemmel, de szemében harctéri szomorúsággal – a bíróra nézett:

– Nos… Herr Bürgermeister… hamarosan elkészülünk. Mindent megjegyzett abból, amit mondtam?

– Jawohl, Herr Oberstleutnant! – válaszolta katonásan a bíró. A nagy háborúban (Istenem, milyen kínkeservesen megmosolyogtató nagynak hívni azt az előzőt, ehhez a mostanihoz képest) ő maga is szolgált, méghozzá tizedesként, három fronton is. Ennek köszönhette, hogy most nem sorozták be. Monte Assalone-nál kis híja volt, hogy elveszítse bal lábát, ami bizony azóta sem hajlott térdből. 

Akkor a srapnel lett a veszte. Vagy legalábbis úgy gondolta. Lóra többé nem ülhetett, szántani nem szánthatott, s még a kaszálást is két nagyobbik fiára kellett bíznia. Ő meg olyan tehetetlennek érzete magát sokszor, akár egy asszonyszemély. S lám, később pont ez a srapnel mentette meg őt az újabb háborútól. Amiben bizony a két nagyobbik közül a Ferkó… ki tudja hol halt meg? A tábori postával csak a távirat jött, s még annyi, hogy temetésének helye szigorú katonai titoknak minősül. Ahogyan lábának az első háború, fiának a második világégés, ennek a templomnak meg az irdatlanul magas tornya lett a veszte.  

– Alezredes úr! – kérdezte szinte tökéletes németséggel a bíró, lévén, édesanyja sziléziai német volt.  

– Ja?

– Biztosan szükséges ez?

– Nézze, Herr Szabó! Ez a templom stratégiailag igen fontos helyen áll. Innen belátni egészen Hortig, Hatvanig, jó időben Gyöngyösig. Távolról csapatmozdulatokat lehet követni, közelebbre pedig kiváló aknavető és géppuskaállás. Sajnálom, de… nem maradhat.

– És nem lenne elég csak a tornyot lerobbantani?

– Nem. A tetőszerkezetre még mindig feltehetnének valami ácsolatot az oroszok. Ha pedig mi tennénk fel oda lőalkalmatosságot, higgye el, a ruszkiknak első dolguk lenne leágyúzni.

S hogy szavai még nagyobb nyomatékot kapjanak, Hatvan irányából erős ágyúdörgéseket hozott a szél. Még egy kisebb vadászrepülő raj is feltűnt az égen. Ennek a Wehrmacht-ezrednek addigra már alig maradt légi támogatása, s ami kevés maradt, azt is átvezényelték. Nekik tehát a parancs világos és egyértelmű volt: amíg csak lehetséges, az utolsó töltényig tartani az állásokat a csányi határban.

Korábban írtuk

***

– No azért a biztonság kedvéért vegyük át még egyszer, Herr Bürgermeister! – mondta az alezredes, bár jobbára csak azért, hogy az időt múlassa. 

– Igenis. 

– Eltüzelték-e az egyenruhákat?

– Jelentem, igen. A mostaniakat éppúgy, mint az első háborúból valókat. A szablyákat, díszkardokat is elástuk, ahogyan mondani tetszett.

– A vadászfegyverek?

– Tusájukat leszedtük, eltüzeltük, a vasukat meg széttörtük, és felismerhetetlenre kalapáltuk. 

– Gut! Gut! Mi a helyzet a családi fotókkal? 

– Jelentem, amin katonaruhában látható rajta valamelyikünk, azt elégettük. Nemkülönben a leányokról és ifiasszonyokról készülteket. 

– S a leányok meg az ifiasszonyok mosakodtak-e mostanában?

– Alezredes úr tanácsa értelmében már másfél hete nem. Még az arcukat se. Ruhát, alsóneműt sem cseréltek.

– Rendben. De azért a biztonság kedvéért, ha lehet, még így se nagyon mutatkozzanak majd. A maga családján kívül beszéli-e még valaki a nyelvünket?

– Még ketten. Az egyik egy sváb család. A másik a kisebbik fiam keresztapja. Ő Weimarban tanult asztalosnak. De ahogyan Herr Oberstleutnant meghagyta, senki nem fog németül megszólalni. 

– Helyes, helyes. Még így sem kezeskedem azért, hogy nem lesznek civil áldozatok. Arra tiszti becsületszavamat adom, hogy a faluhatár melletti épületek kivételével a településen nem fogunk védelemre berendezkedni. Igyekszünk a frontvonalat lakott terülten kívül tartani. De ezt a csatát el fogjuk veszteni. S hogy utána mi lesz, azt nem tudom garantálni. Mindenesetre, amint az oroszok beérnek ide, fogadják őket sóval, kenyérrel, mosolyogva, mintha csak megmenekültek volna.

– Igen, értettem. Így lesz.

– A többi már Isten dolga – mondta az alezredes, s a detonátor-dobozhoz lépett. Addigra emberei már mindent elrendeztek odabent; a gyújtózsinórt – végén a dobozzal – egy kis asztalkára helyezték, alig három méterre attól, ahol az alezredes meg a bíró beszélgettek.

Az alezredes odalépett a dobozhoz, majd elővette zubbonya bal felső zsebéből benzines öngyújtóját, s meggyújtotta vele a cigarettát. Mérhetetlenül sajnálta ezeket az embereket. A poklot hozta el nekik, s most benne is hagyja őket, hogy a közelgő istentelen horda azt tegye velük, amit csak akar. Nem voltak illúziói. Maga is megtapasztalta egy másfél hónapos fogság során, hogy miként bánnak a szovjetek a foglyaikkal. Később pedig azokon a településeken, melyeken Nyugat-Ukrajnában áthaladt, azt is volt szerencséje megtudni, miként bánnak a saját fajtájukkal. Állatok ezek, nem emberek. S most neki is embertelen módon kell viselkednie. Vajon mit szólna most Rüdesheim plébánosa, ha látná, ahogy felrobbant egy katolikus templomot? Vajon mit szólnának családtagjai, barátai? És vajon mit szól hozzá Isten? Nem merte tovább gondolni. Inkább kifújta száján a kékes-szürkés füstöt, lesütötte szemeit, és megtekerte a dobozon lévő kart.

***

A robbanás ereje az alapjáig tarolta le az építményt. Lángnyelvek alig látszottak, inkább valamiféle szürkés, fehéres porfelhő. Az iszonyat felhője. Az Apokalipszis lovasainak bölcsője, ahonnan a halál és a pusztulás kilovagolt, hogy elfoglalja az egész vidéket.

Az alezredes újra a bíróhoz lépett, s kezét nyújtotta.

– Isten legyen önökkel, Herr Bürgermeister!

– Önökkel nem különben, Herr Oberstleutnant! – válaszolta a bíró. Majd ki-ki ment a maga dolgára. A tiszt meghalni a katonáival, a bíró pedig túlélni a népével. 

Vagy kétszáz fős tömeg jött ki a plébános úr vezetésével a templomtérre, hogy tisztes távolból nézze végig a pusztítást. Tudták, hogy nem ússzák meg a szovjet megszállást, s hogy a robbantás egyfajta időnyerés volt csak a németek részéről. Felkészültek a legjobb tudásuk szerint mindenre. Mindenre, amiről a német tiszt mesélt nekik. S bár voltak, akik nem hitték el a kegyetlenkedésekről szóló történeteket, de a java népség megtapasztalt már annyit az elmúlt évtizedekben, hogy a legokosabb mindig a legrosszabbra készülni. 

***

Amikorra a por eloszolni látszott, s a robaj csengése távozott fülükből, a plébános és a bíró mellett álló kántor rákezdte. S mind, mind, akik csak voltak, énekelték utána…

Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátrónánk,
nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:
Magyarországról, Édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.
ne feledkezzél meg szegény magyarokról!