A vanyarci medve és más rémtörténetek

„A természetben a stresszhelyzetek, mint a ragadozóval való találkozás, csak rövid ideig tartanak, így a szervezetnek jut ideje felépülni belőle.”
(Daniel Goleman)

Vajon mit tehet az ember fia, ha kiderül, hogy hétrét szaggatott kicsiny hazánk a vadállatok földje? Hogyan viszonyuljon az ilyesmihez a városi polgár, vagy az a mára már félig steril falulakó, aki még a tojást és a zöldséget is a multinál veszi? És úgy egyáltalán honnan jönnek ezek a vadak? Már ha egyáltalán jönnek, és nem a hírszegény sajtó kap fel mindenféle helyi mendemondát.

Vadállatok a kertben

Bevallom, sosem voltrészem olyasfajta vadkalandban, mint a tiszatenyőieknek, akik fekete párducot láttak. Én se Grosics Gyulával, se a kiskunhalasi pumával nem találkoztam. És bár jelenleg Nógrád megyében élek, eleddig a vanyarci barnamedve is elkerült. Azazhogy… évekkel ezelőtt, amikor még Őrhalomban laktam, 2013 februárjának egyik éjjelén régi szülőházam utcára néző hálószobaablakán át iszonyatos kutyaugatásra ébredtem. Aztán szinte azonnal vissza is aludtam. Másnap olvastam az országos lapokból, hogy medve settenkedett el a ház előtt, hogy a főutcán átkelve, a Havassy sétányon át a pást érintésével Patvarc felé távozzon. 

Fogalmam sincs, miért éppen felénk került át Felvidékről ez az állat, arról pedig még inkább nincs sejtésem, hogy Patvarcon mi a csudát kereshetett, s ahogy a hír folytatódott, onnan miért ment Szügybe? Illetve valami fogalmam van azért. Szügyben tótok és palócok vegyesen fordulnak elő, pont, mint ő medvesége eredeti élőhelyén, szóval lehet, hogy honvágyát akarta egy kicsit feloldani a viszonylagos hasonlósággal. Ő azonban legalább igazi medve volt, nem úgy, mint a puma vagy a párduc, amelyekről se egy jól sikerült kép, se egy felismerhető videó nem emlékezik meg, csupán a felettébb ködös, és valljuk be, igen gyakran „kőműves actimel” szagú szájhagyomány. 

Lehetnek-e errefelé?

A nagy kérdés az, hogy vajon valóban előfordulhatnak-e hazánkban effajta egzotikus nagyvadak? Már ha a medvét egyáltalán egzotikusnak lehet nevezni. A válasz természetesen az, hogy akadhat itt minden, hiszen a ritka ragadozók tartása egyfajta úri passziónak, vagyis inkább újgazdag hagyománynak számít. S mivel ezek a fenevadak kivétel nélkül védett, és magán-állattartásra nem engedélyezett állatok, hivatalos fellelhető nyomuk nincs is, egészen addig, amíg meg nem szöknek, vagy rájuk unt gazdáik szabadon nem engedik őket. Szerencsétlen mosómedvének volt nemrégiben egy ilyen korszaka, ami cuki kis szőrgombócból gyakran válik bipoláris marógéppé, hogy ennek okán a család kicsi szeme fénye idejekorán kiebrudaltassék.  

De a szlovákiai erdőirtások, az erdélyi túlszaporulat vagy az ukrajnai háború mind-mind élőhelyük ideiglenes elhagyására késztetheti a barnamedvéket, szürke farkasokat, hiúzokat, vadmacskákat. Teszem hozzá, hazajönnek, hiszen Magyarországon egykor mind a négy faj őshonosnak számított. Ahogyan a nádi farkasként emlegetett aranysakál is, amelyik szépen visszatelepedett hozzánk, az alföldi juhászok, kondások és gulyások legnagyobb bánatára. Ezek közül a kósza fajok közül egyértelműen a medve jelenti a legnagyobb veszélyt, kiváltképp, ha bocsai vannak, hiszen az utódját minden állat óvja; kicsinyeit féltve még a mezei pocok is rátámad az emberre.  

Mit tegyünk?

Akár farkas, akár hiúz, akár medve, tudnunk kell, hogy mit tegyünk, ha találkozunk vele. Nos, az attól függ. Amennyiben éjszaka, az erdőben akadunk rá, adódik a kérdés, hogy mi a csudát keresünk éjszaka az erdőben, hacsak nem vadászok vagyunk, puskával a kezünkben? Az éjjeli erdőség ugyanis számos veszedelmet rejt medve vagy farkas nélkül is. A csordában járó állatok például egytől egyig alkalmasak arra, hogy komoly sérüléseket okozzanak nekünk. Akár még a rőtvadak is. Nem feltétlenül azért, mert agresszívek, hanem mert éppenséggel menekülni akarnak előlünk, vagy ragadozónak néznek és a csordát próbálják tőlünk védeni.

Ha emberlakta területre megy be a vad, saját territóriumától távol, idegen környezetben a diszkomfort érzete olyan nagy lesz, hogy még egy kisebbfajta kutya is elijesztheti. Így egy felnőtt ember felbukkanásakor nagy valószínűséggel elfut. 

Ha mégsem, akkor baj van. S ez vonatkozik az erdei találkozásra is. A magyar embereknek ugyanis egyrészt nincs rutinjuk ehhez, másrészt felmenőik tapasztalatait sem vihették át a mai korra. Így egy ilyen találkozás vagy kővé dermedést, vagy pánikszerű rohanást fog kiváltani. Aztán a végkifejlet az állat temperamentumán, illetve éhségérzetén múlik majd. A legokosabb tehát, amit tehetünk, hogy tudatosan kerüljük azokat az élethelyzeteket, amelyekben találkozni tudnánk egy szabadon kószáló nagyvaddal. A nagyvadaknak ugyanezt nem kell elmondanunk, mert ők ösztönösen kerülnek minket.

***

Ha nagyon szofisztikusan akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy a megbolygatott természet visszaköveteli a maga jussát. Azonban egy medve még nem csinál Nógrádból Székelyföldet. Medve martalékává válni Nógrádban pedig még mindig csak annyira sanszos, mint egy balatoni aligátortámadás. Ezeknél az eseteknél ugyanis nem az állat, hanem maga a hír a ragadozó. 

Vagy ahogyan Tormay Cécile mondta egykoron: „Minden nap meghozza a maga hírét, és a híreknek ragadozó karmuk van, és tépik szét az eleven húst.”