Fotó: shutterstock.com/Sari ONeal
Hirdetés

Konrád, ha jól emlékszem, mondta, csütörtökönként ment el a nagybátyjához, hogy ott töltse vele a délutánt. A nagybácsi mindenféle hülyeségeket főzött, és ezért ebéd után kiálltak az erkélyre, és várták, hogy rosszul legyenek az elfogyasztott rémes kajáktól.

És ekkor csengetett be hozzájuk Negro Caballo, szalmakalapban. A ló, aki beszélt és görkorcsolyázott. És aztán hamarosan megjelentek a píszí liberálisok és bevitték őket a közeli rendőrőrsre. Ott kellett nekik százszor leírni azt, hogy nem szabad a feketére azt mondani, hogy fekete, a svábra, hogy sváb. 

A ló addig odakint kíváncsian várt. Néha elszívott egy cigarettát, igazgatta a ronda kalapját és a helyi lapokat olvasgatta. Végül, mikor kieresztették őket, ezt mondta nekik:

– Látjátok gyerekek, én ezt előre sejtettem. Hiszen ezt az Erich Kästnertmár a háború előtt is elégették. Tudtam, hogy rossz vége lesz ennek.

– De hát nem hívhatunk afroamerikai lónak – mondta Konrád. 

– Nézzétek, gyerekek – bizalmaskodott a ló –, míg titeket vártalak, erre jött egy mókus, és azt kajabálta a mobiljába, hogy erre gyere, amerre látsz egy parasztot szalmakalapban. Rám célzott természetesen.

– És te mit tettél? – kérdezte ekkor a nagybácsi.

– Mit tehettem volna? Elgáncsoltam, és rátérdeltem a mellére a görkorcsolyás patáimmal és a fülébe ordítottam, hogy én Negro Caballo vagyok és nem paraszt! Micsoda sértés, hogy igáslónak néz engem, aki olyan híres cirkuszokban léptem fel, mint a Barnum. 

– És erre ő mit tett?

– Meg sem mert mukkanni. Viszont egy rendőr érkezett, meg még egy, és jól megvertek. És közben azt kiabálták, hogy nem szabad negrózni. El is dobtam az összes cukrot, úgy megijedtem. Apropós, nektek nincs egy negrótok? A mentolos a kedvencem. Tudod, a torok kéményseprője!

Korábban írtuk


Konrád megadóan bólintott és előhúzott két nagy zacskó negro cukrot. És még mesélt volna arról is, hogy a minap egy óbégató fociedzőre a román játékvezető úgy mutatott rá, hogy a negru kiabált, és nem a fehérek. Románul ez feketét jelent, de Konrád nem tudta befejezni, amit elkezdett, mert kedves jóemberek jelentek meg, lefogták és az egyik zacskó cukrot nejlonostul, papírostól lenyomták a torkán. Közben kiabáltak is vele, hogy rasszista, fasiszta, nacionalista, soviniszta, de ezt Konrád már csak nagyon messziről hallotta, mert elveszítette az eszméletét. Az író bácsi pedig az állását veszítette volna el, ha szerencséjére nem halt volna meg már jó régen, az átkos múlt században, amikor még rá lehetett mondani a feketére, hogy fekete, a fehérre pedig, hogy fehér. Szomorú idők voltak azok és buta, tudatlan népek. Hál’ Istennek, mi már egy szép, felvilágosult korban élünk, ahol efféle esztelenségek nem történhetnek meg, s ha mégis, mint a Párizs–Basaksehir meccsen, akkor annak borzasztó következményei lesznek. 

De hát, kedves barátom – fejezte be meséjét a fekete ló, akit Negro Caballónak is hívtak –, ilyesmi csak május 35-én eshet meg a nagyvilágban. Vagy mégsem? – kérdezte tőlem a ló, de mert nem tudtam neki erre mit felelni, szomorúan megemelte a ronda kalapját és elgörkorcsolyázott. Megnéztem a naptárt. December volt, nem sokkal karácsony előtt. Advent ideje.