„Feminista vagyok. Afganisztánból jöttem Magyarországra, hogy elvégezzem genderszakon a mesterképzést a Közép-Európai Egyetemen (CEU)” – kezdi véleménycikkét az egyébként a nagyvilág számára kevéssé ismert Sahar Fetrat, ráadásul nem máshol, mint az egész Európa számára híreket szolgáltató Euronews honlapjának címlapján.

Fotó: MTI (archív, illusztráció)

Írása elején Fetrat egy bekezdésben beszámol a hazájában épphogy rügyeket hajtó feminizmus állapotáról: a nők még csupán most kezdenek harcolni alapvető jogaikért. Megtudhatjuk, dühből döntött úgy, hogy genderszakon végzi a mesterképzést, ami már önmagában sokatmondó, hiszen tudjuk, mennyire hatékony céljainkat valamilyen negatív érzelem köré felépíteni. Amúgy pedig azért rettentő fontosak a gendertudományok, mert „az afgán felsőoktatásban létezik egy nagy lyuk, amit be kell tömni”, és feldühítette – ő láthatóan mindenért dühös -, hogyan ábrázolja az afgán nőket a magát megmentőnek beállító nyugati média.

Ezen a ponton már kisebb zavart érezhetünk az erőben, mert nem értjük, harcolniuk kell-e az afgán nőknek az alapvető jogokért, vagy ezt csak a „nyugati média” ábrázolja így.

De lendüljünk is tovább ezen a ponton, hiszen itt az ideje Magyarországra haragudni: „A pigmentek és melanin, amit korábban talán nem kellett látnod, feltűnőbbek lettek. Amióta idejöttem, minden nap egyre jobban érzem a bőrömet”. Hasonlatosan Kabulhoz, ahol „adósa vagy a társadalomnak, és annak következményeiért kell fizetned, hogy nő vagy és létezel”. Izgatottan várjuk hölgyolvasóink tapasztalatait azzal kapcsolatban, mennyire éreznek így a magyar hétköznapokban.

Fetrat rettentő nagy lelkesedéssel nem követheti a magyar politikát, hiszen a genderszakok állami támogatásának eltörléséről saját bevallása szerint három nappal később, egy CEU-s chatcsoportból szerzett tudomást. Ez mindannyiukat dühvel (!) és kétségbeeséssel árasztotta el, méghozzá azért, mert az számára annak megnyilvánulása, hogy a „férfiuralom láthatóan tovább él és meg is védik a fejlett világban ugyanúgy, mint a fejlődő országokban, és erre nincs mentség”. Ezzel ugyanis a magyar kormány elnyomó szervezeteket véd, amelyek megakadályozzák, hogy mások kiteljesíthessék önmagukat.

Azta.

Ezen a ponton megint következik Budapest és Kabul párhuzamba állítása, és előkerül a félelem és rettegés, amivel ő – mint Budapestre érkezett feminista afgán – már sok helyütt és sokféle megnyilvánulási formában tapasztalt.

„Rettenetesen sajnálom Magyarországot, amiért elutasítja a tudás egy fontos ágát, és a konzervativizmusra és munkaerőpiaci lehetőségek hiányára hivatkozva elnyomja a ritkán hallható, formálódó hangokat”.

Úgy látjuk, rendkívüli hatással lesz a magyarországi genderszakok állami támogatásának megvonását támogatók körében, amikor egy afgán feminista CEU-s diák lekezelő hangnemben fejezi ki sajnálkozását a hazájukkal kapcsolatban. Csak nem biztos, hogy olyan módon, ahogy azt fent nevezett afgán feminista CEU-s diák szeretné.

„A gendertudomány csak áltudomány azok szemében, akik túlzottan is kiváltságosak és túlságosan félnek ahhoz, hogy elismerjék annak létezését és mások jogait” – zárul a finoman szólva is végletesre sikerült siránkozás.

Persze Fetratnak és a hozzá hasonló, idegen országokból érkező feministáknak van választásuk. Kifizethetik saját zsebből a genderkurzust, tanulhatnak mást – például biológiát vagy szociológiát -, vagy akár tovább is állhatnak egy olyan országból, amelyről ennyire lesújtó véleménnyel vannak.