„Csak mert valaki énekelni tud a csatákról, még nem biztos, hogy meg is tud vívni egyet.”
(George R. R. Martin)

Bevallom, egész mostanáig fogalmam sem volt, hogy a vasutasok és az operaénekesek rokon szakmát űznek. Vagy legalábbis olyannyira hasonló érdekképviseletre szorulnak, hogy érdekvédelmi szervezetüknek, az Operaházi Dolgozók Független Szakszervezetének ugyanaz a Bárány Balázs Péter az elnöke, aki máskülönben a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezetének az érdekvédelmi alelnöke. Hogy mindezt honnan tudom? Hát onnan, hogy utánanéztem. Mert késett a Carmen…

Az előadás sztrájk miatt késik

„Az előadás sztrájk miatt késik, kérem, a vágányok mellett vigyázzanak!” – mondhatta volna be a hangosbemondó az Operaház kistestvérében, az Erkel Színházban szombat este. A közönségnek ugyanis azzal kellett szembesülnie, hogy Bizet örökbecsű műve némi változtatásokkal lesz bemutatva. Az ok egyszerű: a dolgozók 35 százalékos alapilletmény-emelést szeretnének kiharcolni maguknak. 

A sztrájk librettója máskülönben faék egyszerűségű, ám annál hatékonyabb volt. A 18 órára meghirdetett előadás után fél órával egy dolgozó lépett a színpadra, s elénekelte, bocsánat, elszavalta, hogy ők márpedig 17 órától 20 óráig sztrájkolnak. Szóval tessenek elképzelni. Este hatra van jegyük. Beülnek öt óra negyvenkor, majd fél hétig annyi történik, hogy az önök előtt ülő idős hölgy dologtalan unokájáról, valamint a hátuk mögött jegyet kapó házaspár szerelmi problémáiról a kelleténél több ismeretanyagot szereznek. S még csak szotyolát vagy csapolt sört se szabad bevinniük…

IC helyett kispiros

Ami ez után következett, abban sem volt köszönet, dacára annak, hogy a híradások egy végig empatikus, megértő közönségről számolnak be. Annak ellenére, hogy a négyfelvonásos nagyopera első felvonása bevallottan félgőzzel ment. Nem énekeltek annyit, s azt se teljes szívvel, nem táncoltak annyit, azt is csak úgy tessék-lássék. A szereplők egyharmada pedig fel se ment a színpadra. Egyszóval pontosan olyan érzés lehetett nézni ezt a produkciót, mint amikor az ember IC-re vesz jegyet, de helyette egy amolyan lassúsági bajnok kispiros vonatra ültetik fel. 

A szünet után aztán – ahogyan a híradások írják:

„A szereplők beleadtak apait-anyait, szebben énekeltek, mint valaha; a közönség drukkolt nekik, és a végén hatalmas volt a taps”

Csak hát van itt egy kis bibi. Amennyiben én megvásárlok két jegyet (hiszen az Operába az ember ritkán jár egyedül), némi igények merülnek fel a 3000–15000 forintért, amit kiadok. Ezen igények egyike a pontos kezdés. Aztán az, hogy a mű szakasztott úgy legyen bemutatva, ahogyan azt kell. Az első hangtól az utolsóig. Ne fél- vagy harmadgőzzel! Ne kérve-kelletlenül! Ne duzzogva! Hanem szívvel! Végig! Mert ha az első és második felvonás olyan minőségű, mintha a Csáklaposi Ipari Gimnázium Színjátszóköre adná elő, akkor már nem is érdekel, hogy a további felvonásokat Caruso vagy Callas is megirigyelhetné. 

Előadás és együttérzés

Az előadás közbeni sztrájkról (biztosan teljesen véletlenül) a Simicska és Soros tojások közös keltetőjében tollasodott ellenzéki újágírók illegális búvóhelye, a Magyar Hang számolt be. S a tudósítás hangvétele nyilván olyanra lett kreálva, hogy az olvasókban a sztrájkoló művészek felé billenjen a szimpátia mérlegének nyelve. Türelmes és empatikus közönség, jussukat követelő dolgozók, etc. Tudjuk és ismerjük ezeket a nyelvi fortélyokat. S nem is lenne ezzel semmi baj, hiszen ők is érdekeket szolgálnak. Hogy kinek, kiknek az érdekeit, azt most ne firtassuk. De kötve hiszem, hogy a közönség érdekeit. 

Nyilván az ember egyetért azzal, hogy mindenki megérdemli a munkájáért járó legmagasabb bérezést. És senki nem vitatja el a szakszervezetek létének jogosságát. Csakhogy a szakszervezetek valami fura és érthetetlen oknál fogva mindig akkor kezdenek el sztrájkolni, amikor valami választás közeleg. Uniós, helyhatósági, parlamenti. És valahogyan mindig kiderül, hogy a sok független mindig függ valakitől. S ez a valaki mindig az ellenzék sorai közt található, orbanofób igazságbajnok. Példának okáért egy olyan homo universalis, aki képzett vasutas-operaénekes. Aki Jimmy Hoffát reggelizik és Orbán Viktort vacsorál, ha úgy tartja úri kedve, avagy lyukas zokniban nekimegy egy csukott „alytónak”.  

***

Én pedig legközelebb, mielőtt az Erkelbe jegyet veszek, megalapítom a Nézők Független Szakszervezetét. És ha bárki is arra az arcátlanságra vetemedik, hogy egy előadásnak akár csak az első tíz percét is félgőzzel mutatja be, a végén megszavaztatom, hogy arra az estére egy fillért se kapjon! Mert kövezzenek meg, de nem érdekel a szereplőknek sem az anyagi helyzete, sem az emiatt való indiszponáltsága. Amiért beülök a Carmenre, az a Carmen. Pontosan, szépen. Úgy, hogy százszor, ezerszer belehaljak a katarzisba, s a végén megköszönjem a szerzőnek s az előadóknak, hogy ünneplőbe öltöztették a lelkemet.