„Az elvek által jutunk el a következmények ismeretére.”
(Aquinói Szent Tamás)

Hirdetés

Megdöbbentő videót láttam a minap. Egy francia család tagjai mesélik el, hogyan váltak muszlimmá. Nem hitből, nem meggyőződésből, hanem félelem táplálta opportunizmusból. Persze ezt nem mondják ki a videóban. Csak bájosan mosolyognak, s úgy tesznek, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mintha ez egy lehetőség lenne…

Családi ima

„Nehéz, de így sok ajtó kinyílik előttünk, és nagyon sok problémát elkerülünk, főleg, ami a bűnözést illeti.”

E szavakkal kezdődik a kisfilm. A hosszú szakállat növesztett családfő mondja ezeket, utalva arra, hogy bizony a muszlim hit által megkövetelt életmódot – annak szigorú regulái miatt – nem egyszerű felvállalni. De hát mit tegyen az, aki a no-go zónában él, elköltözni pedig nem akar vagy nem tud? Muszáj hasonulnia, különben nem muszlimként a muszlimok áldozatául esik…

Szavait egy „Allahu akbar!” kiáltás töri meg. A mobiltelefonos emlékeztető figyelmezteti őket ezzel a hangjelzéssel az öt kötelező ima soron következőjére. A csadorba öltözött anyuka már viszi is a gyerekeket, hogy a kötelező ima előtti rituális mosdást pontról pontra végigvegye velük. Az egyszerűség kedvéért a mosdás folyamatai piktogramon is ki vannak téve a mosdó fölé. A gyerekeknek talán mindez csak játék. A szülőknek talán az életben maradás záloga. 

Amikor a riporter megkérdezi a fehér, francia „muszlim” nőt, hogy vajon a kisebbik fiú jól csinálja-e, ő így válaszol:

„Igen, de Ibrahimra oda kell figyelnem. Hajlamos kihagyni egy lépést.”

Ibrahim. így hívják a tejfelszőke kisfiút. Bizonyára nem születésétől fogva. A család ezután a nappaliban kiterített imaszőnyegre gyűlik, és miután a kisfiúk felveszik a tradicionális, qamis nevű ruhát, elkezdik az imát. Az apuka el is magyarázza, hogy a qamis azért szükséges, mert ha a gyerekeken csak póló van, az kijöhet a nadrágból, s ha láthatóvá válik a test, az ima semmissé válik. 

Muszáj-vallás

Annyira nagyon elmondanám ennek az apukának, aki feleségét, két kisfiát és egy kislányát, valamint természetesen saját magát kényszerítette rá egy muszáj-hitre, hogy a nem őszintén elmondott, nem a hit által táplált szeretetből fakadó ima eleve érvénytelen, hiszen pont a lényegét veszti el: a teremtővel való párbeszédet. Az effajta, főként félelemből fakadó vallásgyakorlat teljesen egyenrangú a koncepciós perekben kikényszerített tanúvallomásokkal. Sehonnan nem indul, sehová nem érkezik, semmit sem ér. Vagy legalábbis nem ebben a korosztályban fejti ki a hatását.

A gyerekek ugyanis, ebben a kultúrközegben felnőve, s gyerekvállalás előtt állva már teljesen biztosan, egyfajta kollektív automatizmust követve létesítenek muszlim párkapcsolatot, gyermekeiket pedig már eleve ebben a hitben nevelik. S ezek a gyermekek, a muszáj-nemzedék utáni második generáció lesz az, amelyik már teljesen természetesnek veszi, hogy Jeanne D ’Arc hazájában, az oriflamme lobogó alatt Allahot kell dicsőíteni. Azon a földön, amit sem a nyugati mórok, sem a keleti oszmánok nem tudtak hosszú évszázadok alatt meghódítani.

Biztató jelek

A nyugat erőtlensége miatt kialakult áldatlan állapotok közepette szerencsére vannak bizakodásra okot adó példák is. Mert bár a liberális híradások előszeretettel sulykolják a közvéleménybe, hogy a kereszténység egyre gyengül, ezzel szemben egyre többen vallják magukat apologétáknak, azaz hitvédőknek. Főleg azok a no-go zónán kívül élők, akiknek pontos rálátásuk van arra nézvést, hogy mi folyik országaik meghódított területein. S ne féljünk ez esetben a hódítás szót használni, mert valójában ez történik. 

Az apologéták hitvédelmén természetesen semmiféle erőszakosságot nem szabad érteni. A hitét komolyan gyakorló meggyőződéses keresztény embertől az erőszak éppoly távol áll, mint más hitének támadása. Ezek az emberek nem az iszlámot támadják ugyanis, hanem a kereszténységet erősítik. S ez óriási különbség az iszlámmal szemben, ami pont fordítva cselekszik. A keresztény ember a szeretet erejével, s nem utolsó sorban jó példával jár elől, mutatva az utat afelé a lehetőség felé, amely számunkra, európai keresztények számára kultúránk megerősítése a hitünk megerősítése által.

***

A fenti példában említett francia család tagjai nem gazemberek, hanem áldozatok. Azok áldozatai, akiknek jól őrzött, többmillió eurós villáik védelmében, a migrációra épülő emberkereskedelem útján meggazdagodva nincs mitől tartaniuk.