Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Hirdetés

Az egyéni emlékezet elhalványul, átveszi helyét a kollektív emlékezet, és ebből születik meg a közösség történelmi narratívája. Ha az emlékeket módosítjuk, abból lesz a történelemhamisítás. Novák Katalin jelölése kapcsán számos kísérlet történt az ilyesmire. A balliberális ellenzék megnyilvánulásaiból kettőt érdemes kiemelni.

Az egyik, amelyik azon siránkozik, miért nem bízzuk a népre az elnökválasztást. Ennek közvetlen okát a balliberálisok szellemi-politikai elődeinél, az SZDSZ-nél kell keresni. Ők rendeztették 1989 novemberében a négyigenes népszavazást, amelynek lényegi kérdése a köztársaságielnök-választásnak a parlamenti választások utánra halasztása volt, ezzel megakadályozva az akkor legnépszerűbb jelölt, Pozsgay Imre győzelmét. Én azt gondolom (egyéni vélemény), ott siklott ki a rendszerváltás és veszett el egy nemzeti baloldal és a nemzeti egység esélye. Ha a nemzeti érzelmű, baloldali Pozsgay lett volna a jobboldali kereszténydemokrata kormány mellett az államfő, talán nem vesztegetünk el évtizedeket arra, hogy az idegen zsoldba állt balliberálisokkal csatázzunk a szuverenitásért. Ehelyett kaptunk egy paktumos Gönczöt, aki számtalanszor bebizonyította, hogy nem képes megjeleníteni a nemzeti egységet. 

Itt jutunk el a második téves narratívához, a független Göncz mítoszához, amit az ellenzék érthető okokból próbál ápolni, de nekünk szét kell zúznunk minden alkalommal, nehogy kanonizálódjon. Göncz kártékonysága nemcsak a rendszerváltás kisiklatásában, az elengedhetetlen döntések akadályozásában nyilvánult meg, hanem olyan konkrét esetekben, mint például a taxisblokád idején a terrormódszereket alkalmazó kisebbség legitimálása, amivel kis híján polgárháborúba és káoszba sodorta az országot. ’56-os bajtársai éppen úgy meggyűlölték, mint az MDF-kormány támogatóinak nagy része. Amikor az október 23-i megemlékezésen a Parlament előtt saját volt harcostársai kifütyülték (akikből az akkori – egyetlen! – televízió manipulátorai szkinhedeket varázsoltak), szerencsétlen kisfiúként ide-oda pislogott, majd engedelmeskedve az oldalról neki integető elvtársaknak, levonult a színpadról. Nem mint egy magyar köztársasági elnök, hanem mint egy sértett óvodás. 

Törvényi kötelezettsége dacára nem volt hajlandó aláírni a tévé- és rádióelnökök kinevezését, ezzel a hajdani szocialista káderek kezén hagyva a média legfontosabb állásait. Külföldön – például egy olasz lapban – azt hazudta, hogy Magyarországon fasizmus tombol, és veszélyben a demokrácia (miközben ő volt ennek az országnak a legfőbb közjogi méltósága). Már az is vérforraló, hogy a balos Budapest a balos tizenharmadik kerülettel karöltve az Árpád-híd környékét róla nevezte el, meggyalázva ezzel a honfoglaló vezér emlékét is.

Korábban írtuk


Novák Katalin tehát semmivel sem pártosabb jelölt, mint a függetlennek bemutatott Göncz.

És még egy hamisítás, amit sajnos mindkét oldalon többen is elkövettek. Novák Katalin valóban az első női köztársasági elnök lehet, de nem az első női államfő, mint az több helyen megjelent. Magyarország 1126 éves történelméből 1049 esztendeig monarchia volt, ezen belül is 944 évig királyság, ami az össz idő 84 százaléka. Az államfők ekkor a királyok, (illetve néhány alkalommal a kormányzók) voltak, közöttük két nő: Anjou Mária (1386-95) és Mária Terézia (1740-80). Azért ne feledkezzünk el róluk…