„Karácsonyest, nyugalmas este,
szemünk a friss havon mereng;
és lelkünk bánattal övezve
ki tudja merre, merre leng?”
(Szabó Lőrinc)

Hirdetés
Fotó: shutterstock.com/ANDREI_SITURN

Az ember általában nem ismeri az őrangyalát. Az őrangyal dolga ugyanis nem az, hogy ismerjék őt, hanem hogy megóvja halhatatlan isteni lelkünk templomát, ezt a húsból és csontból épített katedrálist, ami olyan törékeny, és mégis oly’ sok tévútra viszi viselőjét. 

***

…aztán felemelte az ostyát, és elmondta a szavakat: „Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik!”. Majd felemelte a kelyhet, és ezt mondta: „Vegyétek, és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára!”. Végül így fejezte be: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”.

– Apa, ez ugye Jézus teste és vére? – suttogta a fülébe mellette térdelő kisfia.

– Pszt! Igen – súgta vissza.

Közben pedig le nem vette a szemét Zalán atyáról. Pontosan a tizedik éjféli miséje volt ez ebben a templomban, és mindegyikre emlékezett. És mindegyik éjféli misén úgy tűnt, hogy a fény egyre kápráztatóbb az atya körül. És mindegyik éjféli misén úgy tűnt, hogy a tömjénfüstben ringó oltárgyertya fénye egyre hatalmasabban, egyre káprázatosabban jelzi a Megváltó érkezését.

Korábban írtuk


A mostani talán abban tért el az előző kilenctől, hogy hároméves kisfia már szép, kerek mondatokban beszélt. Félévnyi némaság után, amikor is a lelkében lévő ürességet felváltotta a korabölcs belenyugvás. De hiszen maga a hónapokig tartó gyász is ritka a kicsinyeknél, akiknek sokszor elég annyit mondani: „Édesanya felment a mennybe, és most már Istennel meg Szűz Máriával meg Jézus Krisztussal van, de onnan is segít neked idelent, mert ő lett a te őrangyalod.” 

Onnan tudta, hogy fiánál ez a magyarázat nem vált be, hogy szórul szóra ugyanezt mondta neki aznap, a temetés előtt. A végső búcsút megelőző három napban pedig, amikor Évának már csak a teste feküdt a hullaházban, egyáltalán semmit nem mondott gyerekének. Illetve talán annyit mégis, hogy „ez a csuda nátha, látod, kisfiam, megint folyik a szemem meg az orrom, még jó, hogy lázam nincs.”. És a fiú ilyenkor így válaszolt: „Majd édesanyát meggyógyítják a kórházban, és akkor hazajön, és majd meggyógyít téged is.” Ettől pedig tűhegyes bánatkarmok téptek a lelkébe, egyre nagyobb sebeket ejtve rajta.

Na, persze ez tavaly volt. Pontosan egy éve, minden idők leggyötrelmesebb éjféli miséjén, karjában kétéves kisfiával, szívében pedig a gyász lándzsája által ütött, vérző sebbel. 

***

És most, hogy itt állt, jobbkeze felől kisfiával, aki vele és a hívekkel együtt mondta a Miatyánkot, úgy emlékezett vissza az első karácsonyára Zalán atyával, ahogyan eddig minden évben ezen a ponton, amikor az imádság odaér: „és ne vígy minket a kísértésbe”.

Mert hosszú volt az út onnan, hogy a drogok miatt félbehagyott egyetem után, a rehabilitáció súlyos ideje alatt megacélosodva rátaláljon Évára, hogy aztán vele az oldalán megszerezze a diplomát, s együtt várják a gyermekáldást. 

Ami először nem akart jönni, s csak miután a támogatott in vitro kezelések is kudarcot vallottak, ők meg komolyan elkezdtek gondolkodni az örökbe fogadáson, hát akkor mondta az Isten, hogy na, a jó harcot megharcoltátok, s lám, a hiteteket végig tartottátok. Aztán megfogant a kisfiuk. Ez az édes, mosolygós, szőke fürtös angyalka, aki egyből belopta magát mindenki szívébe már az első látásra, s ahogyan cseperedett, úgy vált kedvessége egyre igézőbbé, egyre földöntúlibbá. 

Aztán jött a halálos kór, amiben Éva úgy fogyott el napról napra, mint a téli Hold, aminek sápadt fénye egyre kevésbé festi világosra a fenyegetően fagyos, sötét éjszakát.

***

S az Éva előtti napokra is visszagondolt, amikor még nem volt meg az elhatározás, hogy magába fogadja Krisztust. Olyankor a „ne vígy minket a kísértésbe” nem hatott, sőt újabb és újabb őrültségekre késztette őt, egészen addig a napig, amíg végül a Deák téri metróban – vérében annyi szintetikával, hogy attól három ember felfordult volna – a sínekre nem lépett.

Azaz csak majdnem. Mert amikor a fehér vonalat átlépve már arra készült, hogy a sárga kígyószemekkel közeledő szerelvény elé vesse magát, hirtelen két erős kar rántotta őt vissza. A földre esett, háttal megmentőjére. És amikor kiszabadult az idegen karok öleléséből, ököllel ütötte arcon kéretlen szamaritánusát, aki valami számára érthetetlen oknál fogva nem tántorodott meg, hanem ellenkezőleg, most már szemből fogta át őt karjaival. 

Ezek a karok pedig erősek, nagyon erősek voltak. S ahogy egyre jobban szorították, úgy szorult ki tüdejéből egyre jobban a levegő, míg végül erejét vesztve a földre rogyott, magával rántva az ismeretlent is. 

– Mi az anyádért kellett ezt? – préselte ki magából utolsó erejével, ám a negyvenes, sötéthajú, papi galléros férfi csak mosolygott szelíden. Aztán még akkor is a karjaiban tartotta, csak már nem szorította, hanem inkább ölelte őt, amikor zokogni kezdett. Az ismeretlen pedig halk baritonján a fülébe súgta: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy”.

***

Az egyik szemtanú hívta a rendőröket és a mentőket, s úgy ért véget az első találkozásuk, hogy meg se tudták egymás nevét. Amikor az ápolók a mentőbe segítették őt, a pap már nem volt ott. 

A fél év rehab után három hónapba telt kinyomoznia, hogy ki ez a pap, és melyik plébánián szolgál. Azóta minden évben ellátogat ide, mindig december 24-én, Krisztus születése és az ő újjászületése napján. 

– Ehetek szaloncukrot a fáról? – rángatta őt vissza a valóságba kisfia, miközben a hívek gyűrűjében kifelé lépkedtek a templomból.

– Ehetsz, kisfiam.

– Az jó. Édesanya is így akarná – mondta nagy komolyan a fiúcska, s ez a gyermeki érvelés mosolyt csalt az arcára. – Hát persze. Hiszen ő a te őrangyalod.

– Igen – mondta nagy komolyan a kisfia, majd kérdőn apjára nézett. – És a te őrangyalod kicsoda?

– Az a pap bácsi – válaszolta, s a templomajtónál a távozó hívekkel kezet fogó plébánosra mutatott. – Zalán atya.

– Zalán? – csodálkozott el a kisfiú. – Pont úgy hívják őt is, mint engem.

– Pont úgy – válaszolta. 

***

Minden kedves olvasómnak áldott, békés karácsonyt kívánok!