Deum de Deo

„Nagyon nehéz ám hinni a tengerben, ha itt, a dűnék közt láttad meg a napvilágot.”
(Frank Herbert)

Bikárdy Áron professzor ezúttal is alaposan felkészült az előadásából, aminek témája nem jelentett túlságosan sok gondot számára. Isten létének tagadása. Hisz mi sem könnyebb annál, mint azt tagadni, akit (amit) még soha senki sem látott, akit (amit) még soha senki sem tapasztalt. Vázlatában mindenre kitért, minden csapdát és buktatót alaposan megtámogatott érveivel és ellenérveivel. 

***

Már majdnem befejezte, amikor pityegett a mobilja. Megnézte. Sms-t kapott. Nyert az online lottón. 7 milliárd forintot. Szórakozottan kutatott az emlékeiben. Sehogy se emlékezett rá, hogy kitöltött volna akár egyetlen szelvényt is. Biztos, valami tévedés, gondolta, amikor hirtelen eszébe jutott: „na, persze, az egyetemi kávézóban, a tanszékvezető unszolására. Csak úgy viccből, amikor kiderült, hogy világéletében kerülte a szerencsejátékokat.” Most, hogy ilyen szerencsésen sikerült visszalapoznia memóriája többezer kötetet megtöltő könyvtárának lapjai közt, egészen megvidámodott. Na, nem a nyeremény miatt. Hanem hogy lám, mindenre van racionális magyarázat. Amit majd szépen az orra alá is dörgöl a dékánnak, aki vagy negyven éve játszik, ugyanazokkal a számokkal, hat szelvényen minden héten. S lám, ő csak úgy odapörköli kisujjhegyről azt az öt számot, s mindjárt talál. 7 milliárd… Az elég sok, mélázott el rajta, de csak egy pillanatig, mert most meg a híváskijelzőn villant fel egy ismeretlen szám:

– Halló, tessék, Bikárdy! – szólt bele, s annak a női hangnak a varázsos muzsikája úgy ütötte szíven, amikor, azt mondta, „Szia, Áron!”, hogy le nem tudta írni az érzést.

– Szia, Áron! – búgta a nő.

– Klári? Klári, te vagy az? – hebegte a professzor. 

És persze, hogy Klári volt. És persze, hogy most jött vissza Aachenből. Mármint most. Mármint végleg. Mint kiderült, volt férjét maga mögött hagyva. Ott, azon a helyen, ahová annak idején ösztöndíjjal utazott, s mint jóérzésű, ugyanakkor meglehetősen pragmatikus gondolkodású nő, úgy ítélte meg, hogy az ekkora mértékű távkapcsolat kudarcának elkerülése végett jobb, ha utazás előtt elvarrja a szálakat. Áron volt az egyik ilyen szál. Áron elvarratott. Semel pro semper – egyszer és mindenkorra. Akkor legalábbis úgy tűnt. S most találkára hívja. Őt. Őt, Áront. A Klári. Akinek létét ennyi dekád után már szinte ugyanúgy tagadta, mint Istenét. Micsoda nap, gondolta, micsoda nap! Hát még ha elmeséli Klárinak a milliárdokat! Hogy fognak kacagni az ostoba dékánon…

***

Útban az egyetem felé beugrott még a boltba 15 deka felvágottért Micinek, a kar macskájának, aki kandúr volt ugyan, de az őt elnevező egyetemista ezt minden bizonnyal nem látta meg elsőre, aztán rajta ragadt a név. Micit mindenki nagy becsben tartotta, mert úgy gondolták, ahol sok a könyv, ott a cica éppoly szent állat, mint az ókori egyiptomi gabonaraktárak idejében volt. Csak hát a diákok szeretete hektikus és mindenképp esendő. Ideig-óráig szól csupán. Így Bikárdy pár hónapon belül önként magára vállalta az állat etetését. Kerek nyolcheti kemény kísérletezésébe kerül, míg posteriori megállapította, hogy Mici napi adagja pontosan 15 deka. Se nem tíz, se nem 18. A hentesboltban, ahová betért, ezt nagyon, de nagyon jól tudták.

– Jó napot, tanár úr! – köszöntötte az eladó. – A szokásosat? – tette fel rögtön a kérdést, ami inkább illett bártenderhez, mint húsbolti eladóhoz. 

– Jó napot, János! Igen, köszönöm! – válaszolta Bikárdy, s ami ezután következett ahhoz hasonlót csak azok tapasztalhattak, akik 1972-ben személyesen vettek részt Reykjavíkban Borisz Szpasszkij és Bobby Fischer gigászi csatáján. Az eladó remegő kézzel tette rá a csomagolópapírt a mérlegre, letárázta, nyúlt a párizsi rúdhoz, tette rá a szeletelőre, vette el onnan, rakta a leszelt adagot a serpenyőn pihegő papírra. Mozdulatait Bikárdy árgus szemekkel figyelte, de igazából nem a kivitelezés precizitása, hanem a végeredmény volt, amibe előszeretettel belekötött. Nem bántóan, hanem csak amolyan magaféle módján. Ezt akartra elkerülni János, az eladó, aki – ezt soha, senkinek nem vallotta be – még munkaidő után is ott maradt kicsit gyakorolni, hogy hiba nélkül, elsőre tudja hozni a 15 dekát. S ahogyan a mérleg kijelzőjére nézett, arcán széles mosoly terült el.

– Pontosan… khm… PONTOSAN tizenöt deka – jelentette ki büszkén, s már hajtogatta is össze a papírt, tette is rá az árcédulát. Igaz, időbe telt mindez. Kicsit tán hosszabb időbe, mint amennyit egy ilyen piszlicsáré dolog tarthatna. Ám ez az elnyújtott valóság pont elég volt ahhoz, hogy Bikárdyt ne gázolja halálra az a teherautó, ami hajszálnyira a húzott el a gondolataiba mélyedt, óvatlanul az úttestre lépő tanár előtt. 

***

Az előadás egészen flottul ment. A diákok szinte elsőre megértették, micsoda abszurditás azt feltételezni, hogy egy mozdulatlan mozgató először megalkot mindent, majd saját magát milliárd darabra osztva beleköltözik minden egyes emberbe. Elégedett volt magával és a hallgatóival is. S miközben kilépett az épületből, azt is kitalálta, mit kezdjen a hétmilliárddal. Nevetségesen egyszerű ez is. Odahaza összeír 999 embert, annak mind ad fejenként 7 milliót, hetet pedig megtart magának. Ennyi pénz mindenkinek jól jön, de senkit nem forgat ki saját személyiségéből. Jóleső érzéssel mosolyodott el. Jókedvét pedig tetézte a lábához dörgölőző, doromboló Mici. 

„Na…” – gondolta – „Klári is van, Mici is van, pénz is van. Milyen szép ez a világ Isten nélkül is!”