„Ami nincs, arra nem lehet gondolni, ami nincs, az nem fájhat, ami nincs, az: nincs. Legfeljebb a hiány, az üresség titokzatos mélysége szédít néha, de ebbe a mélységbe napok hullanak, kitöltik lassan a feneketlennek látszó szakadékot.”
(Fekete István)

Hirdetés
Fotó: Fortepan / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György

A jövő annyi ezernyi változót rejt magában, hogy képtelenség a jelenben modellezni. Az 1800-as évek végén komoly francia tudósok írtak például tanulmányt arról, hogy 1950-re Párizsban annyi lóra lesz szükség az omnibuszok és fogatok mozgatásához, hogy országszerte elfogy a zab, aminek következtében leállhat Párizs teljes közlekedése. 

***

Épp ezen töprengett Jacques (azelőtt Jóska), a Regresszió Restaurant főura, amikor révedezését furcsa intermezzo szakította félbe: nagy meglepetésére kinyílt a bejárati ajtó, és belépett rajta egy vendég. 

– Jó napot kívánok! Tessék parancsolni, foglaljon helyett! – sietett elé Jacques, s a kissé hezitáló, enyhén meggörbült hátú, szemüveges hatvanas úr elé, hogy invitálása közepette már kísérje is a középső asztalhoz. – Ebédelni szeretne?

Korábban írtuk

– Igen, az… az jó lenne – válaszolta némi határozatlansággal hangjában a vendég, miközben leült, és aktatáskáját a mellette lévő székre tette. 

– Hozhatok esetleg valami aperitifet? Egy finom kis étvágygerjesztőt netán?

– Kora reggel óta dolgoztam, higgye el, az én étvágyamon már nincs mit gerjeszteni.  

– Akkor máris hozom azt étlapot. Ha esetleg ajánlhatom a…

– Ne, felesleges! Nem kell. Napok óta vágyom egy finom rántott sertésszeletre, ecetes, cukros, fokhagymás uborkasalátával.

A főúr lehajtotta fejét, arca elkomorult, s csak a fogai között, halkan, szinte szégyenkezve szűrte ki az önvádnak is beillő szavakat:

– Azzal sajnos nem szolgálhatok.

– Hogyhogy?

– Nézze, ehhez szükségünk lenne lisztre, tojásra és cukorra. Na meg disznóhúsra.

– És nincs?

– És nincs – mondta még mindig komoran a főúr, de aztán az arca felderült – Hozhatok viszont finom beluga kaviárt, tenger gyümölcsei salátát vagy bőrében grillezett lazacot.

– Jaj, hát nekem nem telik ilyen drágaságokra – mondta szerényen az úr.

– Viccel? A beluga kilója 250 forint, a lazacot ingyen kapjuk, a tenger gyümölcsei pedig most diszkont áron vannak. 

– Döbbenetes – mondta a vendég, mire a főúr – igaz, szabályellenesen, de annál őszintébb reakcióval – leroskadt a vendég mellé. – Az. Döbbenetes. Dédnagymamám mesélte, hogy a világháború alatt évekig nem ittak rendes kávét. Csak azt a pótkávéból kotyvasztott löttyöt. A tojás meg olyan drága volt, mint az arany. Mondták is, hogy akkoriban minden tyúk aranytojást tojt. 

– A tojás… – révedezett el a vendég – Nem is tudom, mikor láttam utoljára igazi tojást. Persze én is hallottam ilyen történeteket a nagyszüleimtől, de akkor nem tudtam komolyan venni. Mi az, hogy valami nincs? Mi az, hogy valami hiánycikk? Pláne ilyenek. Mert hogy hűtőszekrényt, kocsit vagy színes tévét nem lehetett kapni, az rendben. Anélkül el lehet élni. De ezek?

– Hát igen. Még jó, hogy az internet meg a free wifi megmaradt. 

– Bizony-bizony. Nem is tudom, mit csinálnék, ha a home office is megszűnne – tekintett a semmibe a vendég, s a főúr azonnal replikázott:

– Jól megváltozott itt minden. Néha már azt se tudom, milyen korban élek? Háborúk, járványok, lezárások, kijárási tilalom… Aztán ha a búza meg a kukorica után a zab is elfogy, majd nézhetünk!

A vendég erre már nem is szólt, csak egyetértően bólogatott, s székéből felállva aktatáskája után nyúlt.

– Én akkor most… megyek – mondta.

– Minden jót, uram! – pattant fel szintén, s hajolt meg kissé a főúr. – Nézzen be máskor is! Ha másra nem, egy jó kis beszélgetésre.

– Mindenképp – mondta a vendég, majd kilépett az ajtón.

A főúr pedig csak állt ott, és az ablakon át nézte, ahogyan a középkorú férfi nehézkesen felpattan kicsinyke hátasára, majd ellovagol a Dohány utca irányába. Csilingelés hallatszott. A 4-es omnibusz épp akkor haladt el a Teréz körút felé. 

„Mégis csak tudtak valamit ezek a franciák…” – gondolta Jacques (azelőtt Jóska).