„Vegyük fel a természet tempóját: a titka a türelem.” (Ralph Waldo Emerson)

Hirdetés

Ki tudja? Senki sem tudhatja. Elképzelhető, hogy 15 vagy 20 év múlva a mostani ellenzéki fiatalok lesznek a haza bölcsei, a nemzet reménységei. Hogy most fékevesztett óvodásként tobzódnak, amiért nem kapták meg a kis piros dömpert hó végén, amikor apa és anya inkább élelmiszert vett a pénzen, az maga a rögvaló. De hogy senkiről soha nem szabad lemondanunk, hogy minden magyar felelős minden magyarért, az is teljesen bizonyos. Ennek példázataként álljon most itt egy történet a régmúltból. 

Salgótarján, 1985

Történt, hogy első osztályos középiskolásként bejutottam a megyei vers- és prózamondó versenyre. Az iskolai szabályzat miatt egyedül nem utazhattam Balassagyarmatról Salgótarjánba, ezért hozzám rendeltek egy felsőbb éves kísérőt. Kísérőm egy csinos harmadikos lány volt. Pontosan tudtam, ki ő, hiszen egyrészt minden versmondó versenyen indult, s a javát meg is nyerte, másrészt, mint mondtam, csinos volt. Márpedig a zsíros hajú, csámpás kiskamaszok, ha odamenni a lányokhoz nem is, de nézni úgy mernek, mint kevesen! Szünetekben magam is sokszor ábrándoztam Andit bámulva. S most egyszerre itt ült mellettem, a Tarján felé tartó buszon. Úgy ültünk ott, mint családi kép, minek Tarján képzi keretét, hogy egy kis Cseh Tamás parafrázist is beleszőjek a történetbe. 

Hát, ahogy megyünk szépen, lassan, gondosan, majd minden bokornál megállva a busszal, megkérdezi tőlem Andi:

– És mondd, Tomi, melyik verset fogod szavalni?

– Arany János Epilógusát – feleltem neki büszkén, hiszen nem akármilyen versről volt szó.

Tündérszemű strázsám nem szólt, csak bólintott. Aztán lehajtotta a fejét, és legalább öt percig némán ült mellettem. Látszott, hogy erősen gondolkodik. Majd hirtelen felém fordult, s ezt mondta:

– Te, Tomi! Hogy is kezdődik ez a vers? „Az életet már megjártam.” Ugye? – mondta csak így fejből, ami akkoriban nem volt túlságosan csodaszámba menő, lévén, hogy Google nélkül meglehetősen sokszor voltunk saját memóriánkra hagyatkozva.

– Igen, így – válaszoltam neki, ő pedig szépen, szabatosan előadta nekem, amit abban a néma öt percben kigondolt:

– Na, figyelj. Arany 1877-ben írta a verset. Öt évvel a halála előtt, 60 évesen. Te most vagy tokkal-vonóval 15. Szerinted elő tudod adni hitelesen?

– Majd csak figyeld ki! – válaszoltam kissé megsértve, illetve rettenetesen megsértve, hiszen valósággal az önérzetembe tiport.

***

Másfél órával később már fenn álltam a színpadon, a rivaldafényben. Előttem a tisztelt zsűri, mögöttük pedig a többi versenyző és még jó néhány iskolás fiatal. Én pedig elkezdtem:

„Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’…
Legfölebb ha omnibuszon.”

S amikor az első versszak utolsó sorához értem, hirtelen átvillant az agyamban, hogy mi mindent nem csináltam én még sohasem. E „sosem”-dolgok részletezésébe inkább ne merítkezzünk bele, abba meg aztán pláne, hogy a listán mi volt az első tétel. Legyen elég annyi, hogy ezután a valóban egyetlen pillanat alatt lejátszódó villanás után hangos kacaj tört elő a torkomból. A zsűri tagjai először meghökkentek, majd szinte azonnal velem együtt kezdtek nevetni. A közönség nem különben. S a függöny takarásában, oldalt… hangos kuncogással gardedámom is csatlakozott a többiekhez.  

Mikor pedig a nevetés elhalt, meghajoltam és kisétáltam.  

***

Ez volt az első olyan tapasztalás, amit már nyiladozó értelemmel kaptam, s ami arról szólt: minden el fog jönni a maga idejében, csak ki kell várni a sorát türelemmel. Mert amennyiben túlságosan elébe sietünk a dolgoknak, az eredmény olyannyira disszonáns, olyan nevetséges lesz, hogy a végén még saját magunkat is muszáj lesz kikacagnunk.